Home / BLOG / A zsinagóga árnyékában

A zsinagóga árnyékában

Hogy az antifasiszta szervezetek tegnap esti akciója Esztergomban sikeres volt-e, arról megoszlanak a vélemények. Pedig nem kéne megoszoljanak: egyértelmű politikai sikernek nevezhető, ami ott történt, a zsinagóga árnyékában.

Persze, csak akkor, ha nem várunk csodákat egyetlen demonstrációtól. Ne legyünk nagyigényűek: elég volt az is, ami történt, a Jobbik súlyos következtetéseket kell majd levonjon ebből a politikai vereségből.

Ha az lett volna a cél, hogy a tiltakozók megakadályozzák a Jobbik lakossági fórumának megtartását a volt zsinagóga épületében, úgy ezt a célt nem érték el. De nem ez volt, nem is lehetett: erre a fórumra engedélyt kapott a szélsőjobboldali párt, az engedély kiadásának pillanatától kezdve annak megzavarása bizony törvénybe ütközik. Ellenben ha azt tekintjük célnak, hogy minél többen tiltakozzanak a fórum megtartása és a Jobbik politikája ellen, általában: fényes a diadal. Először esett meg Hunniában, hogy a Jobbik ellen tüntetők majdnem kétszer annyian voltak, mint Vona Gábor hívei: itt már nem handabandázhat tíz-húsz tüntetőről a „nemzeti radikális” sajtó. Körülbelül négyszázan gyűltek össze este hétre az épület előtti kis téren, civil szervezésben, habár a magyar demokratikus ellenzék minden pártja képviseltette magát az eseményen – nem sorolom fel sem a szervezőket, sem a résztvevőket, óhatatlanul kimaradna valaki, és senkit sem szabad megsérteni, aki hajlandó volt kiállni a politikai ízléstelenség és gonoszság ellen. Ezzel szemben a zsinagóga, helyi források szerint, összesen százhatvan személyes volt fénykorában, és habár dugig megtelt, akkor sem lehettek benne kétszáz-kétszázhúsz főnél többen. Ezek jelentős része biztonsági ember volt: jobban vigyáztak Vona Gáborra, mint a brit koronaékszerekre.

A helyszín – épp ezért – érdekesen nézett ki. A volt zsinagóga előtti tér nem túl nagy, sőt, inkább kicsinynek nevezném. Ezt választották ketté kordonokkal, a tér bal fele jutott a Jobbiknak és híveinek, a jobb fele a tiltakozóknak. A zsinagóga előtt kettős rendőrsorfal védte a bemenni szándékozókat és a szélsőjobboldali politikusokat, míg ezzel szemben a baloldali politikusok vígan sétálgattak a tömegben, hajuk szála sem görbült, nem is görbülhetett volna. A Készenléti Rendőrség igen nagy erőkkel vonult fel: ezekkel az alakulatokkal és ezzel a felkészültséggel, bízvást mondhatom, nem egy zsinagógát, de egy tévészékházat is meg lehetett volna védeni szükség esetén. Ugyanakkor a rend őrei valóban a dolgukat tették. Kedvesek voltak, udvariasak voltak, teljesítették a parancsot – és nem teljesítették túl. Nagy dicséretet érdemelnek, annál is inkább, mert még huszonnégy órával az események előtt is olyan hírek szállingóztak, hogy több szélsőjobboldali erőszakszervezet is provokációra készül. Nos, a provokációból – talán az igen hangsúlyos rendőri jelenlét miatt – semmi sem lett. Gárdistát láttunk, hetet is, de lehet, hogy nyolcan voltak – ám nem a helyszínen. Hanem a sarki kocsmában, ahol egy féldeci mellett remekül megfigyelhető volt, amint a körülbelül tizenhét éves fiúk egyenként bemennek civil ruhában a férfimosdóba és kijönnek gárdistaként. A változás abban állt, hogy piros-fehér csíkos kendőt kötöttek a nyakukba. De ők sem kötekedtek, még a pult mellett sem – sőt, egymás között azt beszélték: „Te, ezek rengetegen vannak. Nem leszünk elegen…”

Nem is voltak.

IMGP1871Mi történt? Kezdetnek felsorolták az esztergomi hitközségből elhurcolt holokauszt-áldozatok neveit, egyenként. Súlyosan koppantak a szavak, nehéz volt utánuk megszólalni, mégis sikerült, sokaknak: csak egy felszólalót emelnék, ki, André Libik magyar származású német filmrendező német emberként, európai polgárként figyelmeztette a szélsőjobboldalt arra, hogy egyedül vannak. Mindenhol tilos, amit művelnek, Németországban börtön járna ezért. De a beszédek véget értek, ugyanis elkezdtek bevonulni a fórum résztvevői az épületbe.

Elsőként egy ismeretlen ifjú érkezett, aki valószínűleg a középkori zászlóforgatók mintájára egy lengyel lobogóval zsonglírozott. Minek tette, nem tudni, el lehet maradva egy brosúrával: ismereteink szerint a magyar és lengyel szélsőjobboldal között már nem oly heves a szerelem, mint korábban volt, az érzelmek hűlnek, de ezt láthatóan senki sem mondta még meg a tegnapi artistának. Miután mérsékelt füttyszót aratott, bevonult a színről, hogy egy kisebb, provokatőr-jellegű csoportnak adja át a helyét, akik obszcén kézmozdulatokkal szórakoztatták a nagyérdeműt bevonulás közben, hasonló sikerrel. Ám a hangos pokol akkor szabadult el, amikor megérkezett Vona Gábor. Olyan hangzavar tört ki a megjelenésekor, mintha legalább harminc Lemmy Kilmister tépett volna a húrokba azon a kis téren. Zúgtak a jelszavak, bömböltek a kürtök, megafonok, szirénák: ha nincsenek a rendőrök, kátrány és toll nélkül meg nem úszta volna. Sietősre is vette lépteit, hamar menedéket keresett a jobb sorsra érdemes épületben. Az utóvédje már csak egy, bár fájó provokációt követett el: zászlót tűztek ki a zsinagóga elé, mégpedig olyant, aminek a nyelén a Jobbik pártjelvénye és az árpád-sávos textil egyaránt látható volt. Az épület elé, nem magára az épületre: azon csak a nemzeti lobogónk szomorkodott, ennyi gonoszság és bolondság láttán, valódi magyar mélabúval.

Rendbontás alig volt. Tulajdonképpen csak kettőről számolhatunk be: az első esetben valaki Palesztina függetlenségét reklamálta, ami, lássuk be, pont Esztergom keresztény városában, pont egy kőhajításnyira a bazilikától különös kérés, de mit tehetünk, ez is mutatja, hogy Alláh nagy, még ha többnyire nem is avatkozik a halandók esze tokjának állapotába. A másik esetben egy több évtizede kannás boron edződött torok bömbölte be: „A zsidóknak nincs hazájuk”. A Készenléti Rendőrség mindkét esetben azonnal közbelépett és udvariasan, ám határozottan távozásra bírták a penetráns véleményeket hangoztató személyeket. Az egyik intézkedésnek tanúja voltam: ha ezek után az illető egy szót is ejt rendőri brutalitásról, hazudik, mint a vízfolyás. Finoman megfogták a könyökét, és ékes, nevelő hatású szavak kíséretében kivezették, majd megmutatták neki, merre vezet az út elfelé. Ismereteink szerint egy hölgyet is kidobtak az épületből, de azt már a Jobbik biztonsági őrei tették, és nem voltunk tanúi az eseménynek.

Utána már nem sok minden történt. Vona Gábor megtartotta a lakossági fórumot a helyi jelölttel együtt, már amennyire a lárma és zaklatott lelkiállapota megengedte, sőt, még üzent is egy keményet, udvariatlant Tétényi Évának: konkrétan azt, hogy bezzeg „jó volt neki a Jobbik, mikor kellett a támogatás”, ám most hagyja folyni az eseményeket a saját medrükben. A polgármester asszony ezek után elgondolkodhat, mennyire kifizetődő is a kiegyensúlyozottságnak, pártatlanságnak álcázott kétkulacsosság. Lám, ha egyszerre mérünk, egyenlően, kétfelé, mindkét fél megharagszik. Pártatlanok csak akkor maradhatunk, ha nem mérünk egyáltalán. Elmondható, hogy a tegnapi események egyik fő politikai vesztese ilyenformán Tétényi Éva.

A másik nagy vesztes pedig a Jobbik. Oda a legenda az antifasiszta mozgalom jelentéktelen voltáról, a „tíz-húsz tiltakozóról”, arról, hogy a szélsőjobboldal megállíthatatlanul menetel céljai felé. Maximum arról lehet szó, hogy menetelnek valamerre, de a végállomás inkább egy szakadék, mint a nemzetiszocialista állam létrehozása. A tegnapi csúfos presztízsveszteség konzekvenciáit le kell vonniuk, és ha nem is fognak bánatukban kolostorba vonulni, hogy életük hátralévő részében sajtérleléssel és szent zsoltárok éneklésével foglalkozzanak, de legalábbis illene fontolóra venniük ezt a lehetőséget is.

A magyar antifasiszta mozgalom pedig megmutatta, hogy igenis politikai tényezőnek tekintendő. Civilek szervezik, nem is okvetlenül pártszimpátiák mentén, hiszen a megjelentek között éppúgy volt szocialista, mint valódi, európai értelemben vett konzervatív úriember: pont ebben rejlik az erejük. Különös dolog: ezt az egységet nem egy közös cél, hanem a közös tiltakozás hozta létre, ezért is lehet pártok feletti. Mindegy, milyen furkóval verjük el a toportyánférget a nyájtól: ha kik-ki hozza a magáét, az épp elég. Meg, ha a farkast kenegetjük vele, nem egymás fejét.

Esztergom a jelek szerint a Jobbik Sztálingrádja volt. Most megtudhatták, milyen érzés, ha ők vannak a zsinagógában, kettős rendőrsorfal mögött, és kint üvölt a tömeg. A Jobbik gettóba zárta magát.

Nem az utolsó ütközet volt ez, de megfordult a kocka, átlendült az inga.

Reméljük, még időben.

 

Szerző: Szele Tamás
Forrás: K. Úr Ír

Olvasta már?

Berkovits György: Nagymamám hazaér

Megint gyalog indulnak el ketten Évával, másképp nem lehet, vonatok nem közlekednek. Mindenfelé üres tölténytárak …