Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Az ellopott véka – sajtószemle a világból

Az ellopott véka – sajtószemle a világból

A két héttel ezelőtti orosz sajtószemlében esett szó Ruszlan Szokolovszkij peréről. Igen, ő az a fiatal videóblogger, akit templomi pokémonvadászatért és más minősített ateista bűnökért vontak felelősségre Oroszországban (bár, hogy a pokémonvadászat – vagyis mikor az ember okostelefonja segítségével virtuális lényecskéket keres és talál valóságos és szakrális terekben – mennyiben tekinthető ateizmusnak, valójában érdekes kérdés). Az ügyész három és fél év börtönbüntetést kért rá, mégpedig azzal az indokkal, hogy Szokolovszkij „szélsőséges nézeteket terjesztett és megsértette a hívők vallási érzületét”.

Nos, ha én vallási érzület lennék, nemigen érdekelne, hogy sértegetnek. Vallásként amolyan kétségtelen igazságként tekintenék magamra, leperegne rólam a hitetlenek és pokémonkövetők minden gúnyolódása. Dogmáimat (ha lennének dogmáim) nem csorbítaná az élc és a kacaj. Ha kissé ideges, neurotikus vallás lennék, akkor azzal nyugtatgatnám magam, hogy a gúnyolódók úgyis valami pokolra jutnak, úgyhogy csak magukkal tolnak ki. Ha megengedőbb, elmélázóbb vallás lennék, akkor meg megvonnám a vállam, és például mantrákat dúdolnék (ha lennének mantráim). Mert ugye, ha vallás lennék, akkor hinnék magamban; a hitem pedig erősebb lenne a gúnynál. Különben eléggé gagyi kis hit lenne, amit igazán nem szeretnék. Viszont akkor irtóra zabos lennék, ha mindenféle szemforgató, szentfazék haszonlesők, politikai lélekkufárok és önjelölt erkölcscsőszök máglyákat állítanának, lövöldöznének, netán törvénykeznének a nevemben és a “védelmemben”. Azt roppant gyalázatosnak tartanám.

De nem is ez a lényeg. A relatíve jó hír: Szokolovszkij „csak” három és fél év felfüggesztett börtönbüntetést kapott. A bírónő elismerte az ügyész vádjainak jogosságát, ám – jórészt a heves nemzetközi visszhang hatására – próbaidőt adott a bloggernek, vagyis kimondta, hogy Oroszországban bűncselekmény ugyan képzelt lényeket keresgélni egy templomban, ám a szociális médiában és a sajtóban túl nagy lett a figyelem ahhoz, hogy bevállalják a letöltendő börtönt, különösen egy olyan fiatalember esetében, aki amúgy nem igazán veszélyes a rendszerre, viszont óriási követőtábora van azok között az orosz tinédzserek között, akikre a putyini rezsim amúgy szívesen építkezne.

Maga Szokolovszkij a BBC-nek nyilatkozva elmondta, hogy a sajtó támogatása nélkül alighanem már úton lenne valamelyik átnevelőtábor felé. Persze, az efféle dolog mindig kétélű: az inkriminált (szerintem bénácska, de hát nem én vagyok a célközönség) videó nézettsége e cikk írásakor kétmillió száznyolcvanezer, és még mindig folyamatosan nő.

Van azonban egy rossz hírem is: Szokolovszkij ügye nem egyedülálló, máshol is történnek hasonlók. És itt most nem apró, dacos putyini szatellitállamokra gondolok, mert ez itt elvileg egy nemzetközi sajtószemle, nem gyarmati híradó, hanem úgynevezett stabil és bevett demokráciákra.

Ezt immár a 61 éves Desiree Fairooz is tudja, aki elképesztő bűncselekményt követett el: a közönség körében ülve tiszteletlenül elnevette magát Jeff Sessions kongresszusi meghallgatásán. Az alabamai republikánus szenátort azért hallgatták meg, hogy az USA igazságügyminisztere lehessen (ez persze be is következett), és Ms. Fairooz – egyébként a Code Pink nevű feminista csoport régi aktivistája – akkor vetemedett kiemelt közterületen való önkéntelen röhögésre, mikor Sessions alabamai szenátortársa, Richard Shelby azt találta mondani, hogy a jelölt „egyértelműen és bizonyíthatóan, a törvényeknek megfelelően egyenlőként kezel minden amerikait”. A törvénytelen röhögést némileg talán menti, hogy Mr. Sessions (korábban alabamai főbíró) közismerten, „egyértelműen és bizonyíthatóan” homofób, rasszista, szexista megjegyzéseiről híres, a Ku Klux Klan nevű hagyományőrző jellegű szervezet például „kedves, jó cimboráknak” titulálta. (Természetesen emellett Sessions menekültellenes, csökkentené a gazdagok adóját, meg kívánja szüntetni a szegények egészségügyi ellátását, támogatja az USA minden létező háborúját, nem „hisz” a klímaváltozásban, valamint gyanús orosz kapcsolatai is vannak – nem csupán az USA igazságügyminisztériumának élére alkalmas, de akár Magyarországon is simán államtitkár-helyettes lehetne, ha szeretné a pálinkát, az európai… izé, magyarországi focit, valamint a szotyolát.)

A röhögő aktivistát egy New York-i bíróság kétnapos tárgyalás után bűnösnek ítélte, így most kétéves börtönbüntetés fenyegeti, amiért, idézem az ítéletet, „akadályozta, félbeszakította, és megzavarta” a hivatalos esemény „törvényes rendjét” – számol be róla az Independent. A The Slot interjút közöl a vádlottal, aki elmondta, hogy a bíróság szemmel láthatóan zavarodott volt, nem is igazán tudták, mint kezdjenek a történettel, de szemmel látható volt, hogy bűnösnek kell találniuk őt és két társát (akik nem röhögtek, viszont csendben feliratokat tartottak a kezükben.)

Sessions beiktatását egyébként mások is igyekeztek megakadályozni. A szenátusban a republikánus levezető elnök például minden további nélkül megvonta a szót Elizabeth Warren szenátortól, aki Coretta Scott King (Martin Luther King özvegye) egy 1986-os levelét akarta felolvasni, amiben King arról ír, hogy Sessions miként használta hatalmát a fekete választók megfélemlítésére.

De nem csak Ms. Fairooznak akadtak problémái tiszteletlensége miatt. Az Irish Independent nyomán a fél angolszász sajtó azon röhögött (teljesen törvényesen), hogy a dublini rendőrség vizsgálatot indított a népszerű színész, humorista, író, tévés személyiség (stb., stb.), valamint ismert ateista és homoszexuális Stephen Fry ellen, „istenkáromlás”, vagyis blaszfémia vádjával.

Írországban 2009 óta maximum 25 ezer eurós büntetés fenyegeti azokat, akik istenkáromló anyagokat publikálnak, vagy ilyen szövegeket nyilvánosan elmondanak. A vád szerint 2015 februárjában egy tévéműsorban (amelynek címe ugyanaz, mint a Monty Python 1983-as filmjének, Az élet értelmének, ami ellen annak idején szintén számos per indult) Fry azt a kérdést kapta: mit mondana Istennek, ha erre lehetősége lenne?

„A gyerekek csontrákja, na, azzal mi van? Hogy merészeltél olyan világot teremteni, amiben az ilyen szörnyűségek, amikről egyáltalán nem tehetünk, előfordulhatnak?” – válaszolt Fry. „Ez nincs rendben. Ez teljesen, végképp gonosz. Miért kellene egy szeszélyes, beszűkült, ostoba istent tisztelnem, aki olyan világot teremtett, ami telis-tele van igazságtalansággal és fájdalommal?”

A feljelentést (ami egy „neve elhallgatását kérő” személy tett) a rendőrség előbb elsüllyesztette, de utóbb (állítólag egyházi kérésre) mégis megindult a nyomozás (amit azóta a közröhögés okán megszűntettek). Fry maga örült ennek: az eset híre elárasztotta a közösségi médiát, és olyan vitát generált, amit a színész a maga részéről igen khmmm… üdvösnek tartott. De örülhetett a tévécsatorna vezetése is: a műsorról készült videót a mai napig hét és félmillióan nézték meg a YouTube-on. Remek anyag, ajánlom. Ha lenne Isten – amit a magam részéről kétlek – szerintem ő is lájkolta volna, talán Szokolovszkij videójával együtt. Mert én Isten nemléte ügyében Joseph Hellerrel értek egyet:

Yossarian a karja mögött keresett oltalmat, amíg Scheisskopf hadnagy felesége néhány másodpercig asszonyi dühvel csapkodta, aztán Yossarian határozottan megfogta a csuklóját, és gyengéden visszanyomta hanyatt az ágyba. – Mi az isten hozott ki ennyire a sodrodból? – kérdezte zavartan, bűnbánó derűvel. – Azt hittem, nem hiszel Istenben. – Nem is hiszek – hüppögte, és vad könnyekben tört ki. – De az az isten, akiben én nem hiszek, az az isten jóságos, az az isten igazságos, az az isten kegyelmes. Az az isten nem az az aljas és buta isten, akinek te itt beállítod őt. Yossarian nevetett, és elengedte a karját. – Egymás közt élvezzünk kissé nagyobb vallásszabadságot – ajánlotta engedékenyen. –Te abban az istenben nem hiszel, akiben akarsz, és én is abban az istenben nem hiszek, akiben én akarok. Áll az alku?”

De ha már a témánál vagyunk (mindig ott vagyunk, a Téma szeme mindent lát), a Jacobin érdekes cikket jelentett meg a kolumbiai „keresztény alt-rightról”, vagyis az ottani fundamentalista új-jobboldalról, és arról, hogy az általuk keltett anti-gender hisztéria miként járul hozzá az amúgy sem túl nyugis hangulatú ország közbeszédének és hangulatának teljes elmérgezéséhez.

Kolumbiában évtizedek óta folyik a harc az ország mintegy egyharmadát ellenőrzése alatt tartó Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC) nevű – eredetileg maoista (önbecenevén: forradalmi marxista-leninista), manapság inkább újbalos-szocdem-drogkereskedő – gerillacsapatok, és a mindenkori kormányzat között. Tavaly októberben azonban a kormány népszavazást írt ki, hogy végre békét kössön-e a régóta zajló alacsony intenzitású, de gyilkos polgárháború két oldala. A tervezett békeszerződés a kormánynak némi nyugalmat, a FARC-nak némi engedményt (így a bázisául szolgáló parasztság egyes alapvető jogainak biztosítását) adott volna; ám a 2016 októberében megrendezett referendum során ezt a lakosság csekély többséggel (0,3 százalékkal) elutasította.

A kiegyenlítettnek látszó erőviszonyok ellenére ez az eredmény a korábbi elnök, Álvaro Uribe jobboldali szenátor mozgalmának győzelmét jelentette Uribe egykori kormányának hadügyminisztere, a jelenlegi elnök, Juan Manuel Santos felett.

Bár az alapvető kérdésekben – neoliberális gazdaságpolitika, az USA-val való szoros szabadkereskedelmi kapcsolatok és az ezekből eredő exportorientált feldolgozóipar, militarizmus és rendőrállam – nincs valódi különbség a két ellenfél között, de míg Uribe az egyházakra, a konzervatív szavazókra, és a szélsőjobbra támaszkodik, addig (jobb, izé… bal híján) Santos mögé sorakozott fel a liberális és baloldali értelmiség, a diákok egy része, és a különféle jogvédő szervezetek. Szomorú látlelet ez arról, hogy miként képes a (régi és új) baloldal, vagy akár az emberjogi liberalizmus az efféle „kisebbik rossz” politikájában feladni szinte minden autonómiáját és értékközpontúságát, valójában az őszinte felháborodás politikai és mindennapi képességét, de sok helyen látunk ilyet világszerte.

Tény, hogy október előtt szinte az összes megfigyelő azt várta, hogy az emberek a békére fognak szavazni. Mert hát, ugye, a béke mégiscsak jobb, mint a háború, ez olyan magától értetődőnek tűnt. Hogy nem így történt, abban óriási szerepet kapott az az „alt-right” ál- és rémhírhadjárat, amely leginkább azzal érvelt, hogy a békeszerződés castróista-chávezista rémálommá változtatja az országot, ahol transznemű genderhordák rombolják majd porrá a hagyományos, keresztény családi értékeket, és hajtják a nőközösségi munkatáborokba a lakosságot.

Egy kommunista-meleg-genderista összeesküvés képét vázolták fel lelkes olvasóiknak, különös tekintettel a szociális médiára, és azután nagy büszkén megküzdöttek a maguk kitalálta démonnal. A népszavazás után a La República hosszú interjút közölt a békeellenes kampány agytrösztjével, Juan Carlos Vélezzel, aki meglehetős őszinteséggel terítette ki kártyáit. Kampányának sikerét alapvetően két tényezőnek tudta be: annak, hogy elsősorban a digitális szociális médiára összpontosítottak a hagyományos sajtóval szemben, és hogy sikerült megfelelő (és eltérő) hangsúlyokat találni a társadalmilag különböző szavazói célcsoportoknak szánt üzenetek megkomponálásakor.

A magasabb és közepes jövedelműek számára azt hangoztatták, hogy ők fogják „megfizetni a béke árát”, miközben az alacsony jövedelműeket azzal riogatták, hogy a FARC egykori gerilláinak és szimpatizánsainak társadalmi integrációja (sok tízezer emberről van szó) olyan szociális megszorításokat eredményez, amelyek teljesen ellehetetlenítik majd az amúgy is igen sérülékeny kolumbiai szociális hálót. De a leghangosabban a szexuális másság elleni hisztériakampány dübörgött – olyan devianciaként mutatták be, amely teljesen szét fogja szakítani a társadalom szövetét. És ebben a jól megkomponált hadjáratban felsorakoztak az új tévéprédikátorok, a YouTube-on „heteroszexuális aktivista” csatornákat nyitó posztmodern inkvizítorok, a történelmi egyházak vezető képviselői, a jobboldali pártok, a Facebookot, a Twittert elöntő bérkommentelő hadosztályok, a #standwithjesus és a #nogaypride hashtagelői, a „kereszténygyűlöletről” és „genderlobbyról” hadováló médiaguruk.

Oswaldo Ortiz, a kolumbiai alt-right vezető videóbloggere folyamatosan arról harsogott, hogy éppen őt tartják terror, elnyomás, „digitális genocídium” alatt a gender-kommandók. Hogy valójában ő, és „az egészséges kolumbiaiak” a „gyűlöletbeszéd” célpontjai és áldozatai.

Áldozatok persze valóban voltak, vannak. Csak 2017-ben 12 civil aktivista, jogvédő, tényfeltáró újságíró lett gyilkosság áldozata Kolumbiában. És persze egyetlen alt-right „áldozatnak” sem görbült meg a haja szála sem.

A hadjárat sikerült, még ha az eredmény szoros volt is. A polgárháború nem ért véget (vannak, akik remekül keresnek egy efféle polgárháborún). A parasztság problémáit nem sikerült rendezni. A közvélemény pedig rosszabb hangulatú, megosztottabb, mint a referendum előtt. Ja, és persze nem sikerült a „gender-áttörés”, a „buziháború” sem. Az ugyanis Kolumbiában sem volt valóságosabb, mint a világ más részein.

Végezetül pedig jöjjön egy hír, vagy inkább felhívás Venezuelából. Az anarchista El Libertario szerkesztőinek elege lett abból, hogy világszerte sok baloldali (anarchisták és mások) valamiféle fals nosztalgiával tekintenek a venezuelai „szocializmusra”, amely valójában brutális, zavaros rablódiktatúra. Felhívásukban, amely komoly figyelmet keltett a balos internet-miliőben, arra szólítanak fel mindenkit, aki az elnyomottak pártján áll, hogy nézzenek szembe saját démonaikkal: egy rendszer nem attól olyan, amilyen, hogy minek nevezi magát (pl. Nemzeti Egyetértés), sőt még csak nem is attól, hogy minek képzeli magát. Azt kell nézni, amit csinál, és nem azt, amit mond. Az El Libertario leírja, hogy miként működik a chávista „alt-left” propagandagépezete. Annyira talán nem meglepő, hogy ezek az eszközök alig-alig különböznek például a kolumbiai alt-right (neadjisten a magyar Habony-művek) módszereitől.

Bár egyre több, a venezuelai rezsim mellett korábban többé-kevésbé kiálló nemzetközi hírű baloldali (legutóbb például az anarcho-ikon Noam Chomsky) fordul szembe az utcákon dühöngő chávista terrorral, akadnak még bőven, akik nem képesek erre (mint ahogy számos baloldali támogatja világszerte Putyin rezsimjét, egy még avétosabb nosztalgiától fűtve). Ezek az emberek általában saját országuk rezsimjeinek kritikusai, nem ritkán ellenségei – figyelmeztet az El Libertario. Talán el kellene kezdeniük másutt is a dolgok és a szlogenek mögé nézni.

Én amúgy valóban nem teljesen értem ezt a diszkrepanciát. Jó pár balos ismerősöm, akik szerint Venezuelában minden rendben van, az ország erős, egyre jobban teljesít, köszönhetően a nemrégen elhunyt Vezér bölcsességének és emberi nagyságának, ahogy arról a venezuelai kormányzat és csatolt civiljei rendszeresen tájékoztatnak, és csupán egy maroknyi anarchista elégedetlenkedik, ugyanakkor most Magyarországon örömmel üdvözli azt a “maroknyi anarchistát” (ahogy a magyar kormányzat és csatolt civiljei nevezik őket), akik itt elégedetlenkednek; pedig hát, ugye, Magyarországon is minden rendben van, az ország erős, egyre jobban teljesít, köszönhetően a még regnáló Vezér bölcsességének és emberi nagyságának, és az állami kormányzati források és az ő civiljeik ezt nem is rejtik véka alá.

Különben is: már rég ellopták a vékát. Csak nézni kell, és máris láthatóbbak a dolgok.

Szerző: Konok Péter
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Elképesztő a Fidesz reagálása az Alkotmánybíróság döntésére

A Fidesz szerint az ellenzék még mindig a nagybirtokosok és a spekulánsok érdekeit védi és …