Home / VÉLEMÉNY / Cs. Kádár Péter: A halálhír öröme

Cs. Kádár Péter: A halálhír öröme

Kohn meglátja Grünt: – Grün, hallottad már a hírt, hogy meghalt a Weisz?

– Jaj, de borzalmas, rettenetes, elviselhetetlen, elképesztő, feldolgozhatatlan, ilyen fiatalon…

– Ne játszd meg magad, Grün, hiszen folyamatosan azt mondtad, hogy bárcsak döglene meg az a hitvány gazember, aljas csirkefogó, gátlástalan tetű Weisz!

– Persze, hogy azt mondtam, hogy dögöljön meg, most is azt mondom, hogy megérdemelte volna, de azt sose kívántam, hogy meghaljon…

Furcsán vagyunk a halálhírrel, a halállal egyáltalán. A közvélekedés szerint nem volna szabad örülnünk annak, ha valaki meghal. Tulajdonképpen nem is örülünk. Vagy mégis? Szégyenkeznünk kellene, ha örülnénk akkor, ha valaki minket akart megölni, de egy jótevőnk vagy a természet lelövi, elpusztítja azt, aki éppen most akarta elsütni a pisztolyát? S örülhetünk-e annak, ha nem is másik ember, hanem mi gyilkoljuk le azokat, akik az életünkre törnek, ugyanazért, amiért mi az övékre, mert felsőbb parancsra háborúskodunk egymás ellen?

Lehet-e gyilkolni érzéketlenséggel, netán hűtlenséggel? Rendüljünk-e meg, amikor egykori társunk újabb szerelme halálozik el, vagy reménykedjünk-e abban, hogy visszatér hozzánk a kedvesünk? S ha visszatér, tudunk-e osztozni a fájdalmában vagy ellenkezőleg, teszünk rá? Ölhetnek-e a szavak? A kimondottak és a ki nem mondottak? Pusztíthatnak-e újságcikkek, rádiós jegyzetek? S ha igen, megkönnyebbülünk-e, pontosabban, van-e jogunk megkönnyebbülni, erkölcsös-e fellélegezni, ha ezen gyűlöletbeszédek szerzői eltávoznak az élők sorából?

A természet törvényei nem az egyes ember haláláról szólnak. Az életjelenségeknek csak egyike a halál – a születés, a gyarapodás, az utódlás, az öregedés utáni fázis. Elméletileg elképzelhető a földitől eltérő élet, amelyben csak egyszer volt születés, amikor mindenki megszületett, és pl. nincs szaporodás, tehát halálra sincs szükség.

A földi élet azonban nem ilyen, az élet folyamatosságához tartozik a halál is, különben a faj, tágabb értelemben az élet nem tudna fejlődni. A természet a halált illetően redundáns, éppen amiatt, hogy az élet minél erősebb legyen. A sokmillió hímivarsejt közül csak egy hatolhat át dugás után a petesejtbe – az persze kérdés, hogy miért csak egy van belőle, de ez egy másik kérdés, ne kalandozzunk el! Ám, ha sikerül is a megtermékenyítés, az anyai szervezet már a beágyazódás ellen is küzd. A legtöbb zigóta még az érdemi osztódás előtt elhal. Aztán mindenféle mérgekkel teszi próbára a magzat-kezdeményt az anya, amit onnan veszünk észre, hogy az anyuka hányik, mint állat. S ha már minden próbát kibírt a cucc, akkor fordul meg a folyamat, és kezdi érdemben szívni az anya szervezetét a magzat.

Primitívebb lényeknél még azzal is szórakozik a természet, hogy a hímet fölzabáltatja a nősténnyel, erőforrás takarékosság okán. Mondjuk, az imádkozó sáska esetén egyértelmű a helyzet. De bizony meglepődünk más esetekben, amikor az életképtelennek tartott utódot szívbaj nélkül megeszi a nőstény, sőt, még akkor is megeszi, ha ő maga nem kap elég táplálékot. Hörcsögéknél ez elég életvitelszerű jelenség.

A kacsáknál már furább, mert a satnyának tartott csibét maga a tojó selejtezi ki, ha viszont az egészségesnek gondoltak közül egy is hiányzik az első úszásórán, nagy a kétségbeesés. Az emberi civilizáció nem ilyen. Nem? Tudjuk, hogy naponta több százezer ember hal meg közlekedési balesetben, az elöregedés miatt vagy gyógyíthatatlan betegségben. Vagy éppenséggel az elégtelen táplálkozás okán.

E mondat leírásakor is elhalálozott pár ezer. Mégsem gyászolunk folyamatosan, még akkor sem, ha zokogunk, hogy lebombáztak egy várost. Sőt, ha pl. lezuhan egy repülőgép, akkor az az első kérdésünk, hogy volt-e rajta magyar utas, s ha nem volt, megnyugszunk. Mert igazán akkor ráz meg minket a halál, ha annak, aki meghalt, volt köze hozzánk, vagy legalábbis, az élete hatással volt ránk.

Ez utóbbiról jut eszembe három példa. Az egyik esetben a kollégáimmal az esti élő rádióközvetítés próbája után beültünk egy presszóbak álcázott kocsmába, ahol aznap éppen hidegtál bemutató volt. A próba közben érkezett a hír, hogy meghalt Brezsnyev. Iszogattunk viszonylag mértékletesen, amikor a presszósnő ajánlgatni kezdte a hidegtálakat, hogy legalább egy-egy szendvicset kóstoljunk meg. Mire a kollégám hangosan: – Hölgyem, ha az ember gyászol, egy falat sem megy le a torkán! A kocsma közönsége percig, szakadatlanul, önfeledten röhögött.

A másik eset Kádár János halála. Akinek a ravatalához emberek tízezrei mentek el. Nem elsősorban a látványosság okán, hanem amiatt, mert tudták, hogy nemcsak szimbolikusan, hanem ténylegesen is véget ért egy korszak. Amelyben biztonságban érezték magukat.

A harmadik Zámbó Jimmy temetése volt. Amire ugyan nem mentek el olyan sokan, mint Kádáréra, de azért özönlött a nép. A Kádár-ravatalozás és a Zámbó Jimmy temetése között mégis volt némi hasonlóság. Kádárt a közülük való apjuknak, Jimmyt a közülük való példaképnek érezték. Közülük valónak, akik lám, ugyanolyanok, mint ők, és mégis többre vitték. S mert a közülük valók haltak meg, megrendült a hitük, hogy akik közülük valók, azok többre is vihetik. Hogy ők, a gyászolók, többre is vihetik. S lám, nem is vitték többre.

A gyászhír – miként a gyász és gyászmunka egésze is – rólunk szól. Akkor érint meg igazán, ha rólunk van szó. Hogy egyedül maradunk-e a halott elvesztésekor, nem lesz már, aki megvédjen, és ilyenkor valóban elkeseredünk. Vagy éppen ellenkezőleg: végre megszabadulunk-e a támadótól, a fölöttünk zsarnokoskodótól – legyen az újságíró, politikus vagy rokon. S ilyenkor örülünk. Nem, nem kell megjátszanunk magunkat. Aki közömbös számunkra, annak a halálhírét csupán tudomásul vesszük. Aki jót tett velünk, aki szeretett minket, annak halálhírére össze is omolhatunk. De aki bántott, megalázott, uszított ellenünk, megsebzett akár lelkileg, akár testileg, akár egy népcsoport tagjaként, annak ugyan az Antigoné óta biztosan jár a végtisztesség, de semmi más. Nekünk pedig jár az öröm, hogy emberek tudtunk maradni, és hogy végre nyíltan is emberek lehetünk. Akár együtt is, nyilvánosan is örülhetünk.

Szerző: Cs. Kádár Péter
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Fábián András: Viszik a szemetet

Tulajdonképpen kérdőjellel kellett volna írni a címet. Hogy miért nem tettem, annak az az egyetlen …