Home / VÉLEMÉNY / VÉLEMÉNY - KULTÚRA / Cs. Kádár Péter: Bartók Mínusz

Cs. Kádár Péter: Bartók Mínusz

Ellentétben a sárospataki PatakP’Art Minifeszttel, amelyiket most rendeztek meg először, és nyertünk is két belépőt a VOLT fesztivál teljes időtartamára (istenkém, még hány bőrt fogok erről lehúzni..); szóval, Miskolc már 2008 óta büszkélkedhet az ő operafesztiváljával, amelyet 2013. óta Bartók Plusz fesztiválnak neveznek.

Úgy gondoltuk, az idei Bartók Plusz nem múlhat el anélkül, hogy legalább az egyik előadását meg ne néznénk, ezért a neten vettünk is két jegyet. Már csütörtökön útra keltünk, mert úgy emlékeztünk, hogy a hetedikei előadást választottuk. Mindenesetre, legalább meglátogattuk az egyik barátunkat, akinek a málnását jól lepusztítottam. Meg ettünk fagyit Miskolc legjobb fagyizójában (akkora adagot adnak egy gombócként, ami másutt három, és cukormentes fagyi is van), továbbá tájékozódtunk, hogy vasárnap hol fogunk parkolni. Ja, és vettem egy sült grillcsirkét a Sparban.

Tennap késő délután tehát ismét útra keltünk, mert Bartók Béla három színpadi művének – a Fából faragott királyfinak, a Csodálatos mandarinnak és a Kékszakállú herceg várának – „Kékszakállú 100” címen jegyzett előadása 21 órakor kezdődött. Természetesen nem ott parkoltunk, ahol kinéztük, viszont a fagyi ismét nyalásra került.

Miskolc főutcájának több pontján is muzsika fogadott minket. Az egyik téren jazz koncert volt, a másik sarkon harmonikázott egy idős úr reszketeg világslágereket, a miskolci színház előtt pedig a színház művészei adtak ízelítőt a társulat zenés produkcióiból.

Már-már 21-et ütött az óra, és még mindig nem nyitották ki a színház bejáratait, amikor föltűnt, hogy a népek gyanúsan nem a bejáratnál tömörülnek, hanem másfelé tartanak. Szemfülességünknek köszönhető, hogy fölfedeztük a nyári színházat, mert erről semmilyen felirat, tábla, hírharsona nem tájékoztatott. Hogy milyen a nyári színház? Ronda. Ennél sokkal nagyobb baj, hogy a színpad alacsonyan van, a nézőtér első fele egyáltalán nem, a második alig emelkedik, tehát aki nem az első sorban ül, alig lát valamit a színpadi játékból, még akkor sem, ha az előtte ülők nem három méter magasak.

Az előadás eleve késve kezdődött, ráadásul nem Bartók darabjaival, hanem valami főember produkciójával, aki bejelentette, hogy az egyes darabokat kb. 25-25 perces szünetek fogják elválasztani egymástól. Valójában több mint egy órányi volt a szünetek teljes időtartama, ami egy amúgy is késő esti rendezvény esetén meglehetősen nagy aljasság, még akkor is, ha tekintettel vagyunk a büfé hasznára. Gondolom, ezért is jelentették be előre, elkerülendő az esetleges összecsapást. Mondjuk, az igényes publikummal is meg voltunk áldva; éppen mögöttünk ült egy páros, amelyik a már végre elkezdődött produkció első tíz percében vitatta meg, hogy jó volt-e az ebédre sütött rántott hús.

Térjünk hát át a nótákra! Sok-sok évtizedes hagyomány, hogy Bartók három színpadi művét egyetlen előadás keretében mutatják be. Ezek a darabok ugyanis egyrészt rövidek, másrészt akkor a következő évig Bartók le van tudva. Holott e három alkotást a szerző személyén és világlátásán kívül kevés dolog köti össze. Kell találni tehát valami közöset!

Így vall erről a „Kékszakállú száz” rendezője, Michał Znaniecki: „Valahányszor találkozom Bartók világával, meglepődöm, mennyire modernek az ő remekművei. Rendezésemben felfedem, hogy a korszak freudi kontextusa nagyon fontos és erős inspirációt jelent Bartók műveiben. Ezt a vonalat követem a karakterek és a cselekmény értelmezésében. A metaforikus és szimbolikus látomásokat egy valóságos pszichoanalitikus ülésen fordítom le, felfedve az emberi lélek legsötétebb titkait. A szerelem, a komplexusok, a félelmek és vágyak a mi Juditunkat három különböző történetbe viszik. Mint hercegnő, mint prostituált és mint a Kékszakállú új felesége szerez különféle tapasztalatokat, él át érzéseket. A modern díszlet a tündérmesék új tanítása. Napjaink virtuális világa segíteni fog nekünk, hogy megértsük, és nyomon kövessük a felnőtté válás folyamatát: az érzések, kapcsolatok és lelkünk sötét oldalainak felfedezését.”

Ez oszt’ igen! Napjaink virtuális világa nem jött le nekem, mert kikapcsoltam az okostelómat, így segítség nélkül maradtam. Ráadásul eddig nem tudtam, hogy a pszichoanalízis során altatókkal nyugtatják az analizáltat, hogy kényszerzubbonyt húznak rá, hogy szíjjal kötözik le. Lelkem sötét oldala azonban azonnal előbukkant, amikor fölfedeztem, hogy a színpadi játékból tényleg csupán nyaktól fölfelé fogom látni a táncosokat. Mások is így voltak ezzel, mert az előttem ülők is tekergették a fejüket mindenfelé, hátha így nyomon követhetik a felnőtté válás folyamatának a Bartókra ható freudi kontexusát, természetesen metaforikusan.

A Fából faragott királyfi díszletei újszerűek, a világítás hatásos volt, s ami a lényeg, a Miskolci Szimfonikus Zenekar remekül muzsikált. Talán nem is volt akkora veszteség, hogy élvezetünket nem zavarta meg holmi ugribugri. Na, jó, ez gonosz mondat volt, mondom, lelkem sötét oldala munkál mostan.

A Csodálatos mandarin díszlete hasonló volt a Fából faragott királyfiéhoz, csak kicsit megvariálták. Sajnos, a színpadi játék – már, amennyit látni lehetett belőle – olykor öntörvényűvé vált, vagyis nem követte pontosan a zenekari árokban folyó szorgos munkát. Ekkor értettem meg, hogy miért van alacsonyan a színpad. Ugyanis ha magasabban volna, még annyi sem hallatszana a játékszínen a zenekari árokból, mint ami így odaszűrődhetett. A zenekar egyébként továbbra is kiváló volt.

A Kékszakállú herceg vára a második legkedvesebb operám, az első helyen Schoenberg Mózes és Áron című befejezetlen műve áll, de hogy ne én legyek „a panoptikumban a nemi eltévelyedés” (Idézet a Sörgyári capriccio című filmből), Mozart Varázsfuvolája is dobogós.

A Kékszakállút ugyan 1911-ben fejezte be Bartók Béla, de csak száz évvel ezelőtt, 1918-ban mutatták be, mert előadhatatlannak tartották. Ám akkor is akkorát bukott, mint az ellenzék a parlamenti választásokon, és csak a felújításon, 1938-ban ért el átütő sikert. Lehet, hogy a demokratikus ellenzéknek is lesz valaha esélye?

A Kékszakállút több előadásban láttam már, legutóbb úgy két évvel ezelőtt az Erkelben, és az az előadás nagyszerű volt. A tegnapi azonban azt a vélekedést támasztotta alá, hogy a darab előadhatatlan. Valóban nem lehet előadni ugyanis akkor, ha a rendezőnek csak látomásai vannak, viszont alapvető akusztikai és énektechnikai dolgokhoz nem ért, valamint a kóklerség ellen senki nem mer lázadni.

Veszélyes műről van ugyanis szó. Nem véletlen, hogy az opera eredeti forgatókönyvében részletes utasítások vannak arra vonatkozóan, hogy milyen színpadtechnikai megoldásokat kell alkalmazni, a két szereplő mikor és hol tartózkodjon, stb. Nem állítom, hogy ezek nélkül nem lehet élvezhetően eljátszani a művet, de azt igen, hogy még ha jó is volna a miskolci nyári színház akusztikája, akkor is az énekes megalázó kínzásáról van szó, ha a művésznek a gépjárművezetői tanfolyamon elsajátított, stabil oldalfekvésben kell énekelnie. Ugyanis a darab elején az ápolók így hozzák be a Kékszakállút alakító Bakonyi Marcellt, és jó ideig így is énekel. Judit – Szántó Andrea – sem marad ám ki a jóból, mert nemcsak a Kékszakállú hercegre vár a hordágy, hanem reá is. Fokozván a dolgot, az amúgy sem beénekelhető színpadon sokszor egészen hátul kell énekelniük az egyébként kiváló művészeknek egy olyan díszletben, ami nem a nézőtér felé szórja a hangot, hanem azt a keveset is magába szippantja, ami ki akarna gyünni onnan. Tiszta szerencse, hogy volt a színpad fölött vakítóan piros ledekből kirakott angol felirat – már amikor volt –, mert a magyar nyelvű szövegből csak akkor volt érthető valami, ha a zenekar egyáltalán nem játszott.

Tényleg szólnia kellett volna valakinek, mert ez az opera amúgy is kényes arra, hogy a pazar muzsika ne nyomja el az éneket, szóval, hogy tessenek már vigyázni a pontosan, tisztán éneklő, minden elismerést megérdemlő énekesekre, ugyanis más előadásokban ők lennének a főszereplők. Sajnos, ebben a változatban azt játsszák el, hogy két tébolyult kergeti egymást, pedig nem ők az elmebetegek, hanem a rendező. S hogy teljes harmóniában legyen minden mindennel, így éjfél után jóval a zenekar is kezdte szétesni magát, egyre több volt a pontatlan belépés, mintha csak az lett volna a cél, hogy mihamarabb haza lehessen menni már.

Egyáltalán nem volt véletlen a lagymatag taps a befejezés után, éjjel 1 órakor. Szerencsére, gyorsan megtaláltuk, hogy hová parkoltunk Rönével. A hazafelé vezető úton pazar világításban volt részünk, szinte folyamatosan villámlott. De csak az utolsó pár kilométeren kapott el a zivatar, így hajnali kettőkor már ágyikóba is bújhattunk. Elalvás előtt azért még bevágtam egy adag császárszalonnát.

Szerző: Cs. Kádár Péter
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Cs. Kádár Péter: Mi a baj a Magyar Tudományos Akadémiával?

Ha erre a kérdésre nem valami anyázós választ akarunk kapni, mert az már megvan, egy …