Home / VÉLEMÉNY / Cs. Kádár Péter: Dolgozzon mindenki!

Cs. Kádár Péter: Dolgozzon mindenki!

Nagyon nehéz mit kezdeni Cserpes Tamás „Muszáj-e mindenkinek dolgozni?” című írásával. Ugyanis olyan problémáról ír, ami valóban létezik, ám közben olyasmiket állít vagy olyasmikre hivatkozik, amiket már régen megcáfoltak. Mivel nem igazolja állításait, szinte észre sem veszi a nem kellőképpen tájékozott olvasó, hogy tévedésekre épül a mondandója.
(http://huppa.hu/cserpes-tamas-muszaj-e-mindenkinek-dolgoznia/)

Mielőtt tehát a lényegre térnék, kénytelen vagyok egy pöppet azzal foglalkozni, ami írásának egyik legalapvetőbb és többször visszatérő gondolata, nevezetesen, hogy a gépek hasznot, profitot termelnek, ráadásul még adót is kellene fizetniük.

Noha a haszon és a profit nem ugyanazon fogalmak – lehet hasznos valami akkor is, ha nemhogy nyereséges, hanem veszteséges –; nézzük meg, miből származik a profit, a tőkés nyeresége? Nem másból, mint abból, hogy a termelés folyamán keletkezett új érték két részre oszlik: a munkabérre és értéktöbbletre. Az új értékből mindössze a munkabér – a munkaerő ára – illeti meg a létrehozót, míg a tőketulajdonos a termelőeszköz-tulajdonosi mivoltából eredően kisajátítja a munkabér feletti új értéket, az értéktöbbletet. Ebből az értéktöbbletből származik a profit. Következésképpen, ha a gépek – és csakis a gépek – előállította termékben nincs olyan munka, amely több, mint a munkabér – márpedig nemhogy a munkaerő újratermelésének összege, a munkaerő ára sincs benne, hiszen nincs dolgozó ember a folyamatban – akkor bizony, nem keletkezik profit.

Ezt kicsit nehéz lehet belátni akkor, amikor az új áru ára magasabb lesz, mint amennyi a nyersanyag és a gépek működtetésének költsége összesen, csakhogy nem lesz magasabb. Éppen ellenkezőleg: a nagyfokú gépesítés következtében esetleg néhány pillanatig lehet majd többet kérni az új áruért, mint amennyibe az került, de ez az idő elhanyagolható. Következésképpen az évszázadok óta amúgy is jellemzően csökkenő profitráta nullára zuhan. Hiszen ha bárki hozzájuthat gépet csináló géphez, és a gép végtermékeként a számára szükséges javakhoz, miért vásárolna mástól, ha az többe kerül, mint amikor önmaga termel?

Ebből azonban nem az következik, hogy az emberi munka feleslegessé válik, még csak az sem, hogy a kapitalizmus forradalom nélkül fölszámolja magát, hanem az, hogy mindaddig, ameddig létezik a tőkés termelési mód, a tőkés harcolni fog azon jelenség ellen, amelyik fölöslegessé teszi az emberi munkát, mégpedig úgy, hogy megpróbál olyan újdonságokkal a piacra lépni, amelyekben olyan emberi munkát használ, amilyenekre a versenytársai nem képesek. S eközben a munkaerő árát igyekszik a legalacsonyabbra szorítani, hogy minél több értéktöbblet maradjon neki, s ezáltal extraprofitra tegyen szert. Ennek egyik következménye a termék-életciklus rövidülése is: mivel az extraprofit csak rövid ideig realizálható, ezért újabb és újabb termékekkel kell megjelenni.

De miért is probléma, ha az embereknek – úgymond – nem kell dolgozniuk? Mondhatnánk azt, hogy azért, mert az embert a munka emelte ki az állatvilágból. De hát már régen ki van emelkedve onnan (s most tekintsünk el a hajnalban flexelő szomszédtól), ráadásul már évezredek óta vannak olyan osztályok, amelyek nem dolgoznak a szó közgazdasági értelmében, vagyis nem hoznak létre új értéket, hanem csupán felélik vagy újratőkésítik azt. (Ez utóbbit nevezik bővített újratermelésnek.)

És akkor most kerül a képbe az úgynevezett történelem. A történelem azt bizonyítja, hogy az ember alapvetően lusta lény – ezt a szociológia első alaptörvénye persze másképp fogalmazza meg: az ember célja az, hogy minél kevesebb munkából minél jobban éljen meg. A termelőerők (a termelőeszközök és a tudás) fejlődése ennek köszönhető. A technológiai fejlődés kiemelt szerepe nem egyenlő a technicizmussal, az innovációk minden egyéb társadalmi, politikai intézménytől független mozgásának feltételezésével. Éppen ellenkezőleg: a technológiai fejlődés társadalmi formációváltást is eredményezhet, a társadalmi változások pedig visszahatnak a technológia fejlődés mikéntjére.

A rabszolgatartó társadalomban a legfőbb termelőeszköz a rabszolga volt. A rabszolga tartása azonban sokba került, és amint sikerült a rabszolga számos tevékenységét gépesíteni, a társadalom szerkezete átalakult. Csábító lenne néhány mondatban összefoglalni az emberiség történelmét az ókortól napjainkig, s ezzel fölöslegessé tenni a törikönyveket, ugorjunk inkább abba a korba, amikortól kezdve a munkás szabaddá válik: senkinek nem a tulajdona többé, igaz, a saját munkavégző képességén kívül más eszközzel sem rendelkezik.

Erre a társadalmi szerkezetre a ciklikusság a jellemző. Többféle módon lehet ciklusokra osztani ezt az időszakot, általánosságban azonban egy-egy nagy ciklusról a következőket mondhatjuk (tessék mély lélegzetet venni, mert ami most jön, az nem a „Talpra magyar” saját szavainkkal előadva):

Egy-egy ciklust az előző ciklus vége, a leszálló ág készíti elő. Ebben jelenik meg az új technológia. Az új ciklus felfelé ívelő szakaszában a technológia extenzív (mennyiségi) terjedése jelenti a tőke megújulását, profittermelő képességének növekedését, ezáltal a beruházások, a foglalkoztatás fellendülését és a nemzeti össztermék (GDP) növekedését. A termelésnek ez az adott technológián történő extenzív kiterjesztése a foglalkoztatás növekedésével a bérek, az állami bevételek és költekezés, a jóléti kiadások stb. növekedését, véső soron az egységnyi munkaerőköltség növekedését, így a profitráta csökkenését (a tőke elértéktelenedését) eredményezi. Ezt jó ideig ellentételezi a profit tömegének a termelés további extenzív kiterjesztésével (pl. a termelésnek a fejletlenebb országokba kihelyezésével, így olcsóbb munkaerővel) járó növekedése. Csakhogy a pillanatig sem szűnő verseny a profitráta csökkenése, vagyis a befektetett tőke elértéktelenedése miatt előbb-utóbb kikényszeríti a bérarány csökkenését (a profitráta emelkedését) eredményező termelékenységi újításokat, megszüli az új technológiákat: beindul az intenzív szakasz. Az új technológia mindaddig extraprofitot biztosít bevezetőjének, amíg az általános/átlagos technológiai szintet a régi technológia határozza meg. Az így felpörgő technológiai megújítás, az „innovációs láncolat” azonban erkölcsileg elkoptatja, vagyis még inkább elértékteleníti a már meglévő tőkéket, adott esetben az újító vállalat saját régebbi tőkéjét is. Ugyanaz a technológiai fejlődés csökkenti le most a profitrátát, ami korábban megnövelte. Az elértéktelenedett tőkék halmozódása vezet a válsághoz, amely a „teremtő pusztítás”-nak nevezett folyamatban végleg kisöpri a régi tőkéket, hogy helyet adjon az új struktúrájú, magasabb termelékenységet képviselő tőkéknek.

Hű!

Akkor rövidebben: a válság megoldásához az szükséges, hogy a fölösleges, profitot nem hozó tőke elpusztuljon. Ehhez az kell, hogy valami újdonság fizetőképes keresletet generáljon, akár úgy, hogy valamilyen új termék jelenik meg, akár úgy, hogy a régit olcsóbban lehet gyártani. Ez a megújulás azonban egy idő után önmaga értékét és a profitot csökkenti, fölösleges többlettermék keletkezik, tehát ismét válság alakul ki. Azonnal hozzá kell tenni, hogy mielőtt zokogva szaggatnánk szét elértéktelenedett részvényeinket a válságok sújtotta nagytőke szenvedései miatt, a válság veszteségeit mindig sikerül áthárítani a dolgozókra és a modern világgazdaságban a fejletlenebb országokra – akár a jóléti kiadások csökkentése, akár a munkanélküliség növekedése formájában –; végső esetben háborúval, hiszen mindig lehet valahol tömegpusztító fegyvereket találni, vagy ha éppenséggel hazugság volt a cucc, a fölös tőke már megsemmisült. Igen, a „teremtő pusztítás” emberi életek sokaságát is pusztítja.
Ámde.

A legutóbbi ciklus válság-időszaka (2000-2009) óta nem keletkezett olyan érdemi technológiai újítás, amely meglódította volna a gazdaságot – értve ezen a fizetőképes kereslet növekedését. Éppen ellenkezőleg: jó ideje nem látott és elmélyülő válságfolyamat részesei vagyunk, amelyből már a munkaerő-áru nullára leértékelése sem segít kilábalni, hiába viszi vissza „öntermelő gépek” formájában a termelést a tőke a centrum országaiba. Ezért próbált hisztizni Trump pl. Kínával, ezért nő a tőkepusztító katonai költségvetés – de még ez sem elég az elavult, fölös tőke kisöpréséhez. S ezért melegítődnek föl és válnak népszerűvé olyan elméletek, mint a mindenkinek járó alapjövedelem. Jóllehet, a feltétel alapjövedelem (FNA) átmenetileg segíthet a szegényeken, valójában azonban csak még jobban elmélyíti a válságot, mert nem valamiféle humanista törődésről van szó, hanem arról, hogy segítségével talán lehet gerjeszteni a fizetőképes fogyasztás növekedését.

Vagy másról is szó van? Az FNA elősegítheti a dolgozók pozíciójának javulását a béralkuk során, ekkor ugyanis nem lehet a munkaerő árat tetszőlegesen – az FNA alá – csökkenteni. Az FNA előkészíthet egy társadalmi formációváltást, amelyben a cél sokkal inkább a szükségletek kielégítése, mintsem a költségek csökkentése. S itt jutottunk el a legfontosabb kérdésig.

Valóban nincs-e igény a fogyasztás növelésére a társadalom szempontjából? Valóban olyan zsákutcába jutottunk-e, amelyből – a Széles Gábor-féle örökmozgonyt leszámítva – nincs kiút?

Noha nem gondolom, hogy belátható időn belül a kapitalizmus önként megadná magát, a mostani válság a rendszer mélyreható újabb átalakulása nélkül megoldhatatlan. A megoldást tényleges fogyasztásgerjesztő intézkedések jelentenék, amiből a tőkének még középtávon sem biztosan származna profitja. Ugyanis van igény – már miért is ne lenne – a fogyasztás jelentős bővítésére, csakhogy ez az igény most még nem fizetőképes. A világon egymilliárd ember éhezik. Ötmilliárd ember tűrhetetlen körülmények között lakik – ha lakik egyáltalán. Elképesztő mértékben pusztul a természeti környezet. Az emberiség nagyobbik része beteg. Ezek csak a legismertebb gondok, s ezek megoldása csak úgy lehetséges, hogy az embereknek – rengeteg embernek – munkát biztosítanak. Nem feltétlenül napi nyolc órában. A technológiai fejlődés ugyanis valóban lehetővé teszi – ahogy tette eddig is – a munkaidő csökkenését. Hiszen a már említett lustaság is arról szól, hogy a monoton rutinfeladatokat gépek végezhessék.

A Föld 14 milliárd embert lenne képes – géntechnológia nélkül is – naponta jóllakatni. Ha azt az improduktív költséget, amit most fegyverkezésre fordítanak, pontosabban annak csak egy parányi részét békés célú termelésre, jóléti kiadásokra költenék, akkor senkinek a munkája nem volna felesleges. Az a nyafogás, hogy az embereket nem lehet hasznos munkára átképezni, mert hülyék, olyannyira nem igaz, hogy értelmes célért a jelentős többség igenis hajlandó tanulni. Ha nem így volna, akkor soha nem lehetett volna bevezetni az intézményes közoktatást – néhány száz évvel ezelőtt ugyanis oly egyszerű volt a termelés, hogy ahhoz írni-olvasni sem kellett tudni. Az oktatás azonban csak a jóléti rendszerek kicsinálása óta az egyén költsége; azok a társadalmak sikeresek nagyobb eséllyel, ahol az oktatás költségeinek túlnyomó többségét (akár az egészet is) a társadalom egésze fedezi.

Az emberiség-természet egyensúlyának, harmóniájának helyreállítása úgy, hogy az emberiség lustasága ne legyen veszélyeztetve, olyan hatalmas kutatásokat és olyan nagymennyiségű, komplex munkálatokat igényel, amelyeket a mai primitív öntermelő gépek önállóan biztosan nem tudnak elvégezni – sőt, még az eggyel fejlettebb jövőbeliek sem fognak tudni.

A betegségek leküzdése is sok embernek adna munkát, hiszen végre valóban megkezdődhetne a korunk gyógyíthatatlan népbetegségeinek felszámolására (AIDS, rák) irányuló, célzott és intenzív kutatás, más betegségekre pedig a gyógyító tevékenység kiterjesztése.

Talán a lakásnyomor felszámolásához lehetne leginkább használni az öntermelő gépeket, jelentősen csökkentve a világméretű építkezés költségeit.

S akkor még nem is volt szó az öntermelő-önműködő szerkezetek humán ellenőrzésének szükségességéről. Így például a napjainkban egyik legígéretesebb gépek, a vezetők nélkül közlekedő autók olyan problémáiról van szó, amelyek gépi úton megoldhatatlanok. Ilyen helyzet pl. az, amikor két önvezető autó olyan közlekedési szituációba kerül, amikor az egyik autó utasai óhatatlanul meg fognak halni. Az egyik eset az, hogy az egyik autóé, a másik, hogy a másiké. Eldöntheti-e a két autó „egymással megállapodva”, hogy melyikük utasai haljanak meg?

Van tehát munka éppen elég, csak végig kéne gondolni, hogy az emberek hasznos munkavégzése hosszabb távon még tőkés viszonyok között is jobban megtérül, mint közcsöcsön lógatni a munkaképeseket annak leghalványabb reménye nélkül, hogy valaha is integrálódhatnak a munka világába. És akkor ennek értelmében kell segélyezni, ha muszáj, nem pedig azért, mert a gépek (a migráncsok, a tuggyukkik elveszik az emberek munkáját.
Felhasznált és ajánlott irodalom:

Artner Annamária: Válságtól válságig – A globális tőkerendszer mechanizmusai

Rozsnyai Ervin: Az imperializmus korszakváltása – a csomópontváltás

Szerző: Cs. Kádár Péter
Forrás: Huppa

Olvasta már?

A szotyi, avagy kedves Orbán-hívek, majd mi gondolkodunk helyettetek

Nem tudom, hányadik kommentbe szaladok bele, amely azt boncolgatja – különböző stílusban és hangnemben –, …