Home / VÉLEMÉNY / Cs. Kádár Péter: Hogyan bánjunk Havas Henrikkel?

Cs. Kádár Péter: Hogyan bánjunk Havas Henrikkel?

Valamikor, régen, a fiatalok tán nem is emlékeznek rá, még abban a korszakban, amikor két műsor között nem reklám volt, hanem a bemondó néni vagy bácsi szólt a nézőkhöz, tehát a ködbe vesző ősi időkben, a rádiózás-televíziózás még szakma, sőt, sokunknak hivatás volt.

S mert az egyik legizgalmasabb szakmai feladatkör a riportereké volt, aki riportokat készíthetett, tisztában volt azzal a felelősséggel, hogy akár több millió emberhez is eljuthat az, amiről tájékoztatni kíván.

A riporterségnek nagyon sok követelménye van (bocsánat, volt). Ezek közé tartozott, hogy a riporter nem azért készít interjút vagy riportot valakivel, mert mutogatni akarja önmagát, noha kétségtelen, hogy elég nagy exhibicionizmus kell ahhoz, hogy az ember sok-sok többi ember elé álljon.

A riporter kíváncsi ember, tehát azért készít riportot vagy interjút, hogy olyasmit tudjon meg, amit sem ő, sem a néző vagy a hallgató nem tud még. Ha ugyanis a riporter tudná a választ arra, amit kérdez, akkor nem kérdezne, hanem elmondaná, amit tud.

E szakma egyik fontos jellemzője hát, hogy a riport alanya nem díszlet, hanem ő a főszereplő.

A másik fontos jellemző, hogy a riporter jól felkészül abból a témakörből, amiről a műsor szól, sőt, abból, azokból az ember(ek)ből is, aki(ke)t kérdez. Azért készül föl, hogy érdemben tudjon kérdezni, s nem azért, hogy fitogtassa, hogy ő milyen okos. Ha ugyanis felkészült, az fitogtatás nélkül is kiderül.

A felkészült riporter még nem biztosan készít jó riportot vagy interjút, a felkészült riporter még nem jó riporter, csak tisztességes.

A riporter segíti a riportalanyát. Még akkor is, ha le akarja leplezni őt. A riporternek ugyanis nem az a feladata, hogy győzzön, hanem az, hogy a riportból kiderüljön az igazság – vagy ha az nem is, de legalább közelebb kerüljünk az igazsághoz.

A riportalany számára ugyanis a tévékamera vagy a mikrofon, s különösen a stúdió nem természetes kommunikációs közeg. Azt se tudja, hová nézzen, miért tapizza az arcát a sminkes, és még a mikrofon is őt akarja lelőni. Ezért pl. az is a szakma része, hogy ha lehet, mi megyünk házhoz, ezzel is könnyítve a riportalanyunk dolgát.

Persze, előfordulhat, hogy a másik fél a genya. Ennek iskolapéldája volt az a feledhetetlen pillanat, amikor az un. első szabad választások estéjén szerencsétlen kezdő riporter úgy kezdte volna faggatni Torgyán Józsefet, hogy „Az a kérdésem…” Itt Torgyán rögtön közbevágott: „Maga ne kérdezzen semmit! Maga itt csak a mikrofont tarthatja nekem.”

Szerencsésnek mondhatom magam, mert akkor kerültem a Magyar Rádióba, amikor sok volt a fiatal, s amikor támogatták a pályakezdőket. S noha nem végeztem semmilyen kommunikációs sulit, olyan kiváló kollégáim voltak, mint pl. Szabó Orsolya, Ördögh Csilla, Faragó Judit, Molnár Dániel, Radnóti László, Hegyi Imre, Barát József, Rékai Gábor, Gácsi Sándor – érdekes módon egyikük sem volt politikai sztárújságíró akkoriban, nem is nagyképűsködtek, viszont nagyon szerették a hallgatót.

Így aztán föl se tűnt nekem, amikor riportokat is kezdtem csinálni, hogy mi mindent tanultam tőlük, és igyekeztem e tanultak alapján kialakítani a magam stílusát, amire az volt a jellemző, hogy a műsoraimban szinte meg sem szólaltam, hagytam kibontakozni a partneremet.

A sors úgy hozta, hogy egyszer csak az Oktatási Osztályon találtam magam oktatásszervezői pozícióban. Az osztály akkori vezetője, Szigethy Emma kitalálta, hogy szerezzünk egy kis pénzt az amúgy is nyereséges osztálynak. (Az ÁSZ vizsgálata kimutatta, hogy a mi osztályunk termeli az egy dolgozóra eső legtöbb tiszta nyereséget.)

A pénzszerzés módja pedig az volt, hogy rövid, jó drágán mért képzést hirdettünk önkormányzati vezetők és sajtósaik számára.

Mivel akkor már több éve tanítottam riportereket nemcsak technikai, hanem bizonyos újságírói ismeretekre is, az volt az én témaköröm, hogy hogyan kell viselkedni a médiában. S ennek része volt a posztom címe.

Bemutattam hát a Havas Henrik figurát: Leültem egy asztal mögé a székre, föltettem az egyik lábam az asztalra, a másikat a mellettem ülő riportalanyom ölébe pottyantottam, és elmeséltem, hogyan is néz ki egy Havas Henrik vezette tízperces műsor-rész.

Havas Henrik féloldalt fordul az alanyához, majd bevezeti a riportot három percben, amelyből kiderül, hogy nem is érti, hogyan és miért kerül mellé ez a figura.

A 3. perc végén, amikor már csak egy lépés van a mennyország kapujáig, fölteszi az első kérdést. A riportalany levegőt vesz, már majdnem megszólal, amikor Havas Henrik közbevág, és fölteszi a második kérdést is. Aztán így még nyolcat.

A tízedik után – ekkor már a hatodik percben járunk – a riportalany beszélni kezd, amiből a közönségnek az jön le, hogy milyen sunyi az alany, hiszen kilenc kérdésre nem is válaszolt. A riportalany mindenesetre beszél, és amint az első néhány mondat végére ér (ez a jó eset, mert van, amikor Havas nem ennyire türelmes), Havas egy megvető fintort vágva belekérdez valamit, aminek az egészhez semmi köze nincs.

A riportalany gondolkodni kezd, hogy érdemi választ tudjon adni, de mire az újabb levegővétel végére érne, Havas Henrik három percben összefoglalja az elhangzottakat. majd reklám.

A tréning során azt gyakoroltattam, hogy a riportalanynak Havas Henrik első, legfeljebb a második mondata után, de legkésőbb az első kérdést követően el kell kezdenie beszélni.

Egy ideig együtt fognak szövegelni, ám egy idő után Havas leáll. És nem engedni szóhoz jutni őt, ameddig mi a mondókánkat be nem fejeztük. (Sajnos, nincs meg az az abortuszról szóló tv-riport, amelyben ezt megcsináltam 1992-ben a Havassal, tehát tapasztalatból beszéltem.)

Nem szabad hagyni, hogy Havas – és a hozzá hasonlók – zaklassanak, megerőszakoljanak minket.

Ma már persze dupla órát tartanék; a másodikat ezzel a címmel: Hogyan bánjunk Kálmán Olgával, amikor az arcunkba tolja a pofáját?

Szerző: Cs. Kádár Péter
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Szele Tamás: Az igazság halála

Kérem, reggel kinyitottam a csapot, egy Orbán Flóra jött ki belőle, kinyitottam a konyhaablakot, ott …