Home / VÉLEMÉNY / VÉLEMÉNY - KULTÚRA / Cs. Kádár Péter: Patak P’art Minifeszt – a győzelem

Cs. Kádár Péter: Patak P’art Minifeszt – a győzelem

Ha arra kérnélek, hogy először olvassad el a nap rendezvényeiről szóló beszámolómat, és csak a végén nézd meg, milyen rendkívüli szerencse kellett ahhoz, hogy megnyerjük a VOLT fesztivál teljes időtartamára szóló két db belépőt (51 990 Ft/db amúgy), biztos vagyok benne – még annál is biztosabb, mint a nagyon biztos Gyurcsány volt biztos abban, hogy a DK-nak legalább 10%-a lesz –, hogy most rögvest legörgetnél a végére. Mert magamból indulok ki, én is ezt tenném. Megkíméllek hát attól, hogy pironkodj, amiért nem teljesítenéd a kérésemet, és most, rögtön, itt, az elején, elmesélem. Sőt, sejtem, hogy a tegnapi eseményekről egy másik posztban számolok be, mert sok mondandó van belém szorulva.

Amikor megtudtuk, hogy lesz egy ilyen minifesztivál – meg lettem feddve, hogy rosszul írtam a nevét tegnap –, és elolvastuk a mozi előtti plakáton a várható eseményeket, szemvillanásnyi idő alatt döntöttünk, hogy ez bizony, érdekel minket. A plakáton még azzal is kecsegtettek, hogy ha június 6-ig az összes rendezvényre szóló bérletet veszünk, akkor még kedvezményt is kapunk, 3 100 Ft/db helyett darabonként 2 100 forintból megússzuk. Aztán majdnem elfelejtettem megvenni a két bérletet, és szinte az utolsó pillanatban, június 6-án délután ruháztam be őket.

A programban szerepelt, hogy A Boros borbárban tegnap este 10 órakor a bérletet vásárlók közül valaki nyerni fogja a már említett Volt fesztiválra szóló, két belépőt.

Tegnap este 10-kor már tetőfokára hágott bennünk az izgalom, de még 22 óra 5 perckor sem került sor a sorsolásra. Ezért diszkréten megkérdeztem az egyik felszolgálót, hogy mifasz van már? Mondta, hogy ő is megérdeklődi az illetékestől. Mivel közismerten sajátom a precizitás, az utókor kedvéért jelzem, hogy pontosan 22 óra 14 perckor kezdetét vette hát a sorsolás. Egy tálban hosszasan kevergették az eladott bérletszelvények másik felét, s egy, erre a különleges feladatra felkért leányzó a táltól elfordított arccal – tehát csalásról, bundáról, egyéb rosszindulatú feltételezésről nem lehet szó – ki is húzta az egyik bérletszelvényünk másik felét.

Amikor átvettem a nyereményt, belepillantottam a tálba, hogy megnézzem, még hány bérlet kelt el erre a valóban nagyszerű fesztiválra. Nem tíz, nem száz, nem ezer. Mindössze még egy. Tehát csak mi ketten voltunk kíváncsiak a fesztivál teljes programjára, kizárólag nekünk ért meg fejenként 2 100 forintot egész Sárospatakon és környékén, nem volt az egész város két gimnáziumában és két főiskoláján egyetlen diák sem, aki kockáztatta volna két doboz cigi árát – ha másért nem is, két VOLT fesztiválos belépőért.

S emiatt dühösen szomorú is vagyok. Mert ha arra panaszkodunk, hogy csak a nagyvárosokban van lehetőség színvonalas rendezvényeken élvezkedni, akkor bár gyakran jogos e panasz, az azért felháborító, hogy egy sok kulturális hagyománnyal büszkélkedő kisváros szinte teljes lakossága és az itt tanulók, dolgozók sokasága ennyire közömbös legyen. A minifeszt programjának a fele ráadásul ingyenes, de a családtagokon, a közreműködőkön és a szervezőkön kívül az első két napon alig-alig volt közönség. Nem mentség, hogy meleg van, hogy tanév vége van, vagy hogy enyhén szólva nem volt túlplakátozva a cucc. Ha mi tudtunk a minifesztről, nem létezik, hogy mások ne tudhattak volna róla.

Ugyanakkor nem is lep meg nagyon a dolog. Három évvel ezelőtt, a Zemplén fesztivál idején posztoltam:

„Mert az úgy van, hogy a zsenge mirelit borsóból készült leveske meg a rozmaringos, tejszínes csirkemell rizsával elfogyasztását követően az ember szervezete kívánja azt a kis szundikálást ebéd után. Csak negyed órácskát, nem többet. De tényleg nem. Nem is tudna többet aludni.

Tudott.

Néhány perccel öt óra előtt felriadván, rádöbbentünk, hogy el fogunk késni a sárospataki mozgóképszínházból. Gyors öltözködés, fogmosás, cicák bekergetése, rohanás – és 20 perccel a hivatalos kezdés után máris a mozi pénztáránál voltunk.

Láttam, hogy a nézőtérhez vezető ajtót már bezárták, s egyetlen hang se szűrődött ki onnan – lám, lám, milyen jó is a hangszigetelés!

Mondtam a pénztárosnak, hogy kérünk két jegyet a mostanira.

Lehelet fennakadt. Kérdem, hogy elfogyott a jegy? – Nem ez a gond – rebegte a pénztáros, mintegy fölocsúdva a tetszhalott állapotból –, hanem az, hogy maguk lennének az első nézők, és úgy volt, hogy elmarad a 17 órára kitűzött vetítés. Megkérdezem a mozi vezetőjét, mi legyen. – Ugye, maguk akarták megnézni az „Amy” -t is a múltkor? – kérdezte.

Kisvártatva (mint mondtam már, szeretem ezt a szót), szóval kisvártatva ragyogó arccal jött vissza a mozijegyek árusa, és kérdi: – Hová kérik a jegyet? – Ugye, világos: senki más nem lesz a moziban, a jegyárak azonosak, de nem mindegy ám, melyik helyre szól a jegyünk, mert rendnek kell lenni. Mondtam, hogy ha van rá mód, valahová középre. A gondos mozigépész még fölajánlotta, hogy bekapcsolja a klímát, ha akarjuk (nem akartuk), és máris nézhettük a filmet, ráadásul a reklámok és a filmelőzetesek nélkül.

Úgy éreztük magunkat, mintha egy hatalmas tévé előtt ülnénk, hiperszuperfullHD fölbontású képernyő előtt.

A film, amit ilyen rendkívüli körülmények között nézhettünk meg, egy tavaly decemberben, Párizsban bemutatott alkotás: A Belier család. A történet arról szól… Nem, nem mondom el, miről szól. Egyrészt rengeteg – és kivétel nélkül elismerő – kritika olvasható a neten, másrészt csak lelőném a poénokat. Na jó, egyet belengetek: amikor a csajszi tolmácsolja a siketnéma szüleinek nemi életét a nőgyógyásznál… Tessék azonnal elmenni a moziba, és megnézni. Esetleg, ha tudtok franciául, az ncore-ról már letölthető.

A magyar szinkron – erre is kevés példa van az utóbbi időben – szintén kiváló, miként a film színei is természetesek, nem túlcsicsázottak. Nem sajnálhatták a darabra a pénzt, mert az iszonyú költségei miatt ma már csak ritkán alkalmazott Technicolor eljárással rögzítették celluloid szalagra. (A Technicolor lényege, hogy három fekete-fehér film készül egyszerre: az egyik kamera elé vörös, a másik elé zöld, a harmadik elé kék szűrőt tesznek, így a három filmből ismételt szűrőzéssel bármikor előállítható a vetíthető színes film, nem kell félni a kifakulástól.)

A stáblista végén, a magyar változat készítőinek neve között elhangzik az egyik volt tanítványom, Szemerédi Gabriella neve is. Ő vágta a filmet, s bár én nem vágásra tanítottam, örülök, hogy dolgozik.

A mozi vezetőjének javaslatára néztük meg a teljes vége-főcímet, mondván, nem kell sietnünk, csak nyugodtan! Amikor kiléptünk a nézőtérről, már ott toporgott több tucatnyi ember, a következő előadásra – egy akciófilmre – várván. Ekkor vált bizonyossá számunkra, hogy VIP-vendégek lettünk a sárospataki mozgóképszínházban, hiszen miattunk csúszott a 19 órai kezdés is.”

A történelem pofátlanul ismétli önmagát, de több repeta nem kéne.

Szerző: Cskádár Péter
Forrás: Facebook

Olvasta már?

Cs. Kádár Péter: Bartók Mínusz

Ellentétben a sárospataki PatakP’Art Minifeszttel, amelyiket most rendeztek meg először, és nyertünk is két belépőt …