Home / VÉLEMÉNY / Cseh Borbála: Lajtorja

Cseh Borbála: Lajtorja

Egy szoborról jutott eszembe… Ha bárkiben ismerős érzést ébresztene, az nem a véletlen műve. Kortárs szobor.

Rigában, a Daugava partján, éppen szemben a Dómmal, egy rózsaszínű fém létra mered ferdén ég felé. A folyónak mindig a másik partja tűnik magasabbnak, mint ahol az ember éppen tartózkodik.

(… tanulj, fijam, úgy állod meg a helyedet az életben, le kell tenni valamit az asztalra, anélkül nem lehet…tisztesség és tudás…ez az, ami ér valamit az életben, ennek alapján becsülnek meg, fijam…)

A létra régóta ismert motívuma a művészeti alkotásoknak, lehet jól elemezni mindenféle utalást, amit sejtetni enged. Ezen a létrán csak meghökkeni lehet. Mi a fenét keres ez itt? Egyáltalán, mi ez?

(… nekem ne nyüszörögj, nincs miért, gondolj szegény apádra, mit szenvedett a háborúban, szinte gyerek volt még, és hajtották, mint a barmot, de túlélte, a Kálmán bácsi is hazajött az Isonzótól, rokkantan, nekünk se maradt semmink, egy csoda, hogy élünk, aki panaszkodik, attól el kell venni, aki örvendezik, annak adni kell, fijam…)

Ott van az a létra. Készült már belőle telefon-előlap, leértékelve árulják a neten. Van 10 USADollárért letölthető ügynökségi fotó, elég silány. Turisták ritkán járnak arra, kevés hobbifotó készül. Kár volna ilyesmivel tölteni a rövid időt, ami egy ilyen kirándulásra jut. Az óvárosra is alig jut idő csütörtöktől keddig, az olcsó repülőjárathoz ajánlott olcsó panziótól is messze esik. A jobb hotelek másfelé szerveznek kirándulást azoknak, akik azokban időznek, kényelmes kisbusszal, de akár romantikus lovaskocsival, vagy limuzinnal is körbeviszik azokat, akiknek ilyesmire van igényük.

(… ha tésztát főzöl, fijam, amikor leszűröd, a sűrűjét tedd félre a leveshez. amikor már kiürül a lekvárosüveg, abba főzd bele a teát, nem vész kárba a jó lekvár egy cseppje sem és a teának is finom íze lesz… ma már nem élünk olyan világot, hogy megnyakaljuk az inget, de ki ne dobd, varrjál belőle kisvánkosnak huzatot, a gombokat pedig tedd el… meg a zacskókat is, meg a spárgát, meg tanuld meg a cipődet megsarkalni, egy vagyont spórolsz vele… legyen szemed mindenre, így lehet megfogni a pénzt… )

Kerestem a létra-szobor alkotójának a nevét mindenütt. Aztán elmaradt, de nem felejtettem el. Egy remek szakkönyv borítóján találkoztam a képpel újra, s a 471. oldal egyik jegyzetéből megtudtam, a szerző hosszú kutatás után, végül szinte a véletlen szerencsének köszönhetően tudta meg, ki alkotta a művet. A könyv gazdag anyaga a 20. századi magyar és kelet-európai design történetét mutatja be. Az alkotások közül nemcsak az iskolateremtő formákat, a legkiválóbb alkotók munkáit ismerjük fel azonnal, hanem a városaink látképétől kezdve a plakátokon, gépeken át a konyhaedényekig szinte mindent. Rácsodálkozunk a tárgyakra, pedig az alkotókkal közös a sorsunk – az „annak ellenére” létezés. Újra-meg-újra létrejött valami, újra-meg-újra nekilódulások történtek. Megszülettek alkotások, mintaadó, zseniális, nagyszerű dolgok. Mindig voltak, akik a világ igazi kérdésein kezdtek el gondolkodni, „annak ellenére”. Később kiderült, hogy itt lakott az egyik a szomszéd utcában. Parízeres zsömlét evett és hetedikben megbukott. Aztán lett vele valami, ki tudja, mi. Általában az ilyenek elmennek máshová. Már akik tudott. Persze ott sem boldogult mindenki. Utólag visszatekintve izgalmas időket lehet sejteni. Vannak nevek emléktáblákon, több múzeumban rendeztek kiállítást. Lettek házi feladatok, amelyeket az iskolában kikérdeztek. Száz év. Ezek érdekes dolgok, hogyne, feltétlenül…

(… az üveges verandának az ablakát a papa javította meg.. egy kis gyémánt-fúrószárat fogott be kézi amerikánerbe és apró lyukacskákat fúrt az üvegtáblába, majd összeillesztette a darabokat és lyukas kétfillérest használva alátétnek apró csavarokkal rögzítette, mint a mozaikot. egy sarló alakú hiányzott, az kiesett a kövezetre és összetörött. papa hetekig nézelődött úton-útfélen, amíg talált egy üvegdarabot, amelyet aztán az apró fúróval megkarcolt és kisfogóval méretre tördelt,végül azt is rögzítette kétfilléressel. azt az ablaktáblát többé nem nyitogattuk, de még vagy harminc évig szolgált. ahogy a vékony bőrszíjból font elnyűhetetlen tartók, fogók, rögzítések,a megdrótozott cserépfazék, a samottozott kályha, a lecserepezett háztető, a kézzel faragott csontgombok, a kacatokból összerakott berva motor, az összkomfortos nyúlketrec, és minden, amit estéként csinált munka után…)

Az online-adatbázisok használatához éppúgy regisztráció szükséges, mint a mobiltelefonos bankkártya-alkalmazáshoz, vagy a műholdas gépkocsi-GPS-hez. Egyszerű az egész: név, lakcím, online-elérhetőség, jelszó. Bekerül az ember az adott szolgáltatás felhasználói halmazába, otthonról lapozhatja a British Museum könyvtárát. Pár kattintással meg lehet találni bármit, ami meg esetleg nem olyan, mint szeretnénk, létre lehet hozni. Új nevek jönnek, új felhasználók, új regisztrációk, új halmazok metszéspontján egyensúlyozunk. Igyekszünk feljebb kapaszkodni, mit valami létrán, hogy megfeleljünk a kihívásoknak és hogy kielégítsük az igényeinket. Ez a két kulcsszó, bár fogalmunk sics, mit is kéne értenünk rajtuk. Mindig feljebb, rózsaszín reménységgel átnézve a túlsó partra, amely sokkal magasabb. Ha a jelszót elfelejtjük, semmi gond, automatikusan generál újat az algoritmus. Egyedi kódunk védi egyedi nevünket. Felhasználunk, ahogy minket is felhasználnak.

( … a nevét jegyezd meg annak, akitől tanultál valamit, hogy hálás szívvel megemlékezzél róla, fijam s kérdezzél tőle,s csináld is meg, ne csak ókumláljál rajta. énvelem vitatkozhatsz, de a munkáddal nem, ha azt elrontod, nem lehet kimagyarázni… )

Kelet-Európában valaki mindig ismer valakit. Kelet-Európában mindig mindennek története van, itt nem csak úgy egyszerűen veszek egy pár cipőt, megírom a doktorimat, főzök egy lábos ételt, készítek egy szobrot. Itt semmi sem egyszerű, itt ha valami megtörténik, annak ellenére történik. Nem azért, annak érdekében és végképpen nem abból a célból. Valaki ismert valakit, akinek az ismerőse ismerte a szobor készítőjét. Mert van alkotója mindennek, jónak is, rossznak is. A szobrászok nevét könnyebb volna számon tartani, egy szobor – egy alkotó. A hardverfejlesztésben, a designban vagy a szerveskémiában ritkán köthető egy dologhoz egy ember neve, ott intézmények vannak, együttműködés, sűrű szövedékű világhálózatba rendeződnek az alkotók. Bárki lehet része a rendszernek, ha képes kompatibilis lenni vele. Ez a saját, önszerveződő módján működik.

A kelet-európai szobrot Kristaps Epners késztette, 2004-ben. A címe : Pink Island /Rózsaszín sziget.

Nem létra. Sziget.

Mit akart ezzel, vajon?

Az első fotó Florian Hildebrand munkája.

,

A címlapfotót a szerző készítette.

Szerző: Cseh Borbála
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Szele Tamás: Az örök Mugabe

Nos, aki meg akarja magyarázni, mi is folyik most Zimbabwében, nagy fába vágja a fejszéjét, …