Home / RÉZANGYAL / Nagypál Anikó: Elegem van, hogy elegem van

Nagypál Anikó: Elegem van, hogy elegem van

Öregszem és meleg is van. És egyáltalán.

Alacsony lett az ingerküszöböm, úgy érzem. Persze nem véletlen, három hét egészségügyi jellegű szívatás után, az lenne a csoda, ha nem a vadállat nem törne ki. Na nem mintha olyan erős virtuális lakat alatt tartanám egyébként.

De úgy érzem, nem fogom tudni visszagyömöszölni. Most és itthon biztos, hogy nem. Egyre több dologból van elegem. Eddig csak telefonálni utáltam. Ha valaki akar valamit, írja le, majd eldöntöm, mennyire szeretnék foglalkozni vele. Most már a Spar-ban is inkább az önkiszolgáló kasszát keresem, mert nem szeretnék kontaktolni az eladókkal. Nem azért, mert lenézem őket vagy valami. Nem azért, mert leesik a hercegi korona a fejemről ha köszönni kell. Hanem mert egyszerűen a szőr áll a hátamon a kényszeredettarcokból , a “Jó napot kívánok” köszönésemre elhangzó “Supershop van?” választól, ahogy emelt hangon, idegbetegen túlartikulálva lóbálják a banánt a szemmel láthatóan tanácstalan turistáknak, mert a barom állatja valami olyan elmaradott országból érkezett, ahol történetesen nem sikerült neki elsajátítani azt a magyar szöveget, hogy “le kő mérni paraszt.”

Abba is elfáradtam már, hogy előre megmentsem még a zöldség-osztályon a turistának látszó egyedeket, meg abba is, hogy leveleket írjak a Sparnak, hogy szedjék ki a döglött egeret a sajtos hűtő alól, és ha már veszem a fáradtságot és kifizetem az árut, és nem mondjuk a dekoltázsomban csempészem ki, akkor legalább úgy beszéljenek velem, mint egy emberrel. És persze nem csak velem, mással is.

Elegem van a tömegközlekedésből. A húgy- és emberszagból, és ha peched van, akkor könnyedén lemarja az ülésre öntött sav az üde, hamvas bőrt a testedről. Levegőt meg nem kell venni, minek az. Ellenőrök, sofőrök, egyéb alkalmazottak rajtad fogják kiélni a komplexusaidat. Nekik ez jár.

Elegem van az egészségügyből. Nekem rugalmas pólyát nem találtak, a páromnak sos fáslit kellett vinnem. Meg persze az összes többit. És elegem van abból, hogy ez már fel sem tűnik. Hogy teljesen természetes, hogy úgy csomagolok kórházba, mint a gondos nagymama, mikor szegény tápos városi unokák hazamennek a faluból, csak befőtt meg rántott csirke helyett fogkefe-fogkrém-tusfürdő-vécépapír-evőeszköz-pohár kerül a kosárkába, és mellé automatikusan dobom be a kézfertőtlenítő zselét, és a Domestosos kendőt. És elegem van abból, hogy szemlátomást ez teljesen rendben van, minek is panaszkodunk, nem vágták le az emberem lábát és enni is kap naponta háromszor, akkor?

Elegem van abból, hogy még csak most lesz jogsim, de már feladtam a francba az udvarias viselkedést, mert letolnak, leszorítanak, levillognak, és amúgy is, anyukám, mennyé át a gyalogoson, mert 3,5 másodperccel szeretnénk a piroshoz érni. És elegem van abból, hogy teljesen természetesnek kellett volna vennem, hogy az első oktatóm drága pénzért akkora büdös paraszt volt, hogy ha rágondoltam, már rám jött a hányinger. Mert ez normális. Mert mindegyik ilyen. Mert ezt el kell fogadni. Le kell nyelni. Normális az, hogy te fizetsz, ő meg üti a kezedet. Mert ezt szoktuk meg. Mert az iskolákban is ez vagy, te egy hülye gyerek vagy, simulj be, húzd meg magad, kibírod azt a napi nyolc órát, azt kötelező 10 évet az oktatásban, nem? Csak 16 éves korodig kell kihúznod, aztán mehetsz amerre látsz, közmunkára vagy külföldre, kínai büfébe mosogatni, vagy a kamionsorra, tökmindegy, erre vagy jó a tanár, az oktató, az orvos, az eladó, a BKK-s, a kormány szerint. Mert te csak te vagy.

Elegem van ebből az egészből. Hogy én “csak” egy vásárló, “csak” egy ügyfél, “csak” egy utas, “csak” egy beteg, “csak” egy szülő, “csak” egy nő vagyok.

Elegem van, hogy elegem van. Hogy kétszer meggondolom, hogy olvassak-e híreket. De tulajdonképpen már a hírekre is immunis vagyok. Mert megszoktam, hogy itt bármikor, bárkivel, bármi megtörténhet, mindegy milyen előjellel. Többgyerekes család kilakoltatása és brilliánsan fondorlatos hirtelen meggadagodás ugyanúgy elfér egy lapon. Az ország egy medvének drukkol, íme valaki, aki helyettünk kicselezte a hatóságot. Egy hős, le a kalappal, milyen ügyes, milyen derék mackó, igazán szuper, fogadjuk is örökbe, kocsmaasztalra könyökölve lehet tárgyalni, fiú vagy lány, és hány mázsás az állat, és vajon lesznek-e bocsai, persze, nyilván. Egy fiú, egy lány, világra hoz két magyart, majd küld fényképeket is minden évben. Esetleg kap egy Facebook-oldalt, sztár lesz, aztán könyvet ír, és nyugdíjba megy. Talán vállal néhány haknit.

Megértem ezt is. Olyan, mint amikor már csak a cicás videókat keresed a neten.

Mennyivel könnyebb és kedvesebb téma, mint belegondolni hány lepusztult óvoda-iskola-szakrendelő-kórház van az országban.Hogy hány nő és gyerek lesz erőszak áldozata, hogy mennyi család kerül utcára, mert albérletbe nem mehetnek, mert hát gyerekkel azért mégiscsak felháborító, van munkája a szülőknek, sebaj, nyilván sokkal több probléma lesz velük, mint a lakást szétverő liverpooli legénybúcsúsokkal vagy a hűtőben kísérleti penészgombát termesztő, szigorúan tudományos érdeklődésű egyetemistákkal.

De azért szüljél, kettőt, hármat, lehet, hogy majd a családi pótlékot is felemelik. Ezressel vagy kettővel. Mi az, hogy ez nem elég, nem örülsz? Mi kéne még. Bezzeg régen, akkor nem foglalkoztak a nők ilyen piszlicsáré szarságokkal, hogy mi lesz majd a gyerekkel, hogy hova jár bölcsődébe-óvodába-iskolába-egyetemre-munkába-kórházba-elfekvőbe, nem gondolkodni kell, szülni.

A többi meg majd jön, mert jó az Isten, jót ád. Főleg ez a magyarok Istene az igazán fantasztikus. Gyógyítja a náthát, az epebajt, a rákot és a depressziót. Naponta háromszor tessék elmondani a tízparancsolatot és jó is lesz. Egyébként pedig fűben-fában orvosság.

Én tényleg itt éltem harminckét évig és tényleg így. Vidéken is, Pesten is. Jó, volt egy kis idő kinn is, de a java itt zajlott. És belőlem igazán nem hiányzik a közép-európai neurózis, pont annyira a sajátom, mint Woody Allen-é a saját tipikus Manhatten-i hasfájása. És enyém az irónia, a cinizmus, a szarkazmus, és agyonverni se lehet, mint az elmúlt pár hét bizonyítja.

De elegem van, tényleg most, mindörökre és véglegesen. Én csak nézni szeretem a Szomszédokat, nosztalgiából. De már az se vicces. Mert ugyanazt hallom a harminc évvel ezelőtti részekben, amit most átélek. Harminc éve nem sikerült kinőnünk semmit, várjuk a csodát, hogy majd szebbek, jobbak, okosabbak leszünk. Ugyanott tartunk, hogy a fiatal pár nem tud elköltözni a nagymamáék hat négyzetméteres lakótelepi félszobájából, mert nem tudnak kifizetni egy albérletet, hogy a fiatal apuka a fő- és másodállása mellett még elmegy keccsölni, hogy a mentőorvos- és sebész néhány évente úgy gondolja, külföldön próbál szerencsét, mert a kozmetikus feleségével ketten se keresnek annyit, hogy ne kelljen a keramikus nagymamának besegíteni néhány nagybevásárlással. És a sorozat minden, albán televíziózás hőskorát idéző bája mellett kőkemény érzés, mikor rájössz, hogy ebben élsz. Ez a valóság. Ez van. A díszletek változtak, a technika fejlődött, a város kicsit átalakult, a többi ugyanaz.

És mi ebbe beletörődtünk. Elfogadjuk. Ez van. Örüljünk, hogy van. Még van. És amúgy is, kit érdekel. Lesz focivébé, a nemzet medvéje cuki, és mindig találni új macskás videót.

Én most már azt is szeretném elfelejteni, hogy itt születtem.

Szerintem menni fog.

 

Szerző: Nagypál Anikó
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Nyolc amerikai szövetségi államban tartottak előválasztást: előretörtek a nők

Az Egyesült Államok nyolc szövetségi államában tartottak előválasztásokat, amelyeken minden korábbinál több női jelöltre voksolhattak. …