Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Fábián András: A rettegés pókhálója

Fábián András: A rettegés pókhálója

Határozzuk meg az írás témáját, és egyben alapvetését: Orbán Viktor retteg. Többen rábólintanak, jól van ez így, mások kaján vigyorral hozzáteszik, hogy nem véletlen, még tapasztaltabbak azt is, hogy reméljük, már nem sokáig retteg hiába. Nincs idegőrlőbb, mint a felesleges és időrabló várakozás. Lássuk be!

A rettegés valójában a diktátorok sorsának sajátja. Eleinte, amíg nem diktátorok, addig szívesen tetszelegnek a népvezér, a nép szeretett gyermeke, az idősebb és bölcs testvér, az apafigura szerepében. Eljátsszák nekünk, hogy értünk élnek-halnak. Eközben jól élnek a mi kontónkra és egyre zsírosodnak, egyre dagad a szalmazsák alattuk a sok összelopkodott pénztől. Lassanként, bár a szeretett nép még nem veszi észre, a diktátor azonban már elkezdi kapiskálni, hogy ez így, büntetlenül sokáig nem fog menni. Akkor kezdődik apránként, majd lassacskán egyre erősebbé válik a rettegés.

A félelemnek is vannak fázisai. Először csak egy semmihez sem fogható feszültség jelentkezik, hősünk időnként a legváratlanabb pillanatokban dühkitöréseket produkál, ezeket azonban gyorsan leküzdi, mert nem felel meg annak a szerepnek, amelyet el akar játszani, a hősnek, akit láttatni akar velünk. Megmaradnak azonban az akaratlan, önkéntelen rángatózások. Nyakkendő igazgatás, zakó, nadrág, öv, slicc ellenőrzése oda-vissza s vissza, többször, kényszeresen. Közben az arc rángatózik, a száj előbb mintha mosolyogna, aztán meg legörbül, elönti a sápadtság, az ajkak önkéntelenül egymásnak feszülnek, a szemhéjak rezegnek. Az arcnak, a testbeszédnek ez végül teljes egészében sajátjává válik, lassan meg is szokja a környezet, semmi kivetnivalót nem talál benne.

A rettegés azonban tovább erősödik, és ez nem is múlik el nyomtalanul. A környezet most már felfigyel rá, és ezt maga a diktátor is igényli, sőt, elvárja, hogy közvetlen környezete igenis foglalkozzon ezzel az ő problémájával. Előbb állig felfegyverzett testőrséget szervez, ennek azonban kifelé nem kell feltétlen látszódnia. Titkos testőrei karéjt képeznek a személye körül, de még nem tartanak távol tőle senkit (hiszen ő „a nép gyermeke”). Hogyan is venné ki magát. A „népet” azonban már szűrik, megválogatják és ellenőrzik, mielőtt a közelébe juthat. Ezért látunk Orbán körül mindig élemedett korú hölgyeket, mellettük, közöttük pedig marcona, fekete szemüveges, kopasz férfiakat, akiknek spiráldrót lóg ki a füléből. Ők azért vegyülnek, hogy ne csak nők látszódjanak a képeken. Mi pedig tudjuk, hogy ők a testőrség. Ennek erős üzenet értéke van.

Orbán közben kezet csókol. Orbán puszit kap. Orbán sertésekkel beszélget, miután egy kihalt faluban meglátogat egy magányosan élő öreg nénit, aki valójában azt sem tudja, ki jött hozzá. Azt meg végképp nem érti, hogy miért ront be hozzá a váratlan és spontán látogatás előtt fél órával négy marcona fickó, miért vetkőzteti bundabugyira és pendelyre. Miért kell ellenőrizni a ház minden sarkát, van-e ott merénylő vagy robbanóanyag, esetleg szúró, vágó, vagy tűzfegyver, majd miért foglalnak ezek a különös fiúk tüzelőállást a disznóól mellett és a sufniban.

Orbán már golyóálló mellényt visel. Ez a következő fázis. A környezete már pontosan tudja, hogy retteg, hiszen ők sem hülyék. Látták, hogy az elmúlt évek során ilyen-olyan módszerekkel mekkora vagyont harácsolt össze mindenféle tisztességtelen eszközökkel. Náluk jobban senki sem tudja, hogy hogyan állította félre azokat, akik keresztbe tettek neki és milyen kíméletlenül számolt le azokkal, akik ártani tudtak volna neki. Mivel a testőrök kapitányának szabad bejárása van hozzá, és az övé a nagy ember füle, elkezdődik a suttogás. Összeesküvés-elméletekről duruzsol ez a jóakaró, merényletkísérletekről, titkos nyomozásokról, amelyek az ezt tervezők leleplezéséről, terveik meghiúsításáról tudósítják a kedves vezetőt. Ő persze pontosan tudja, hogy félelme nem alaptalan: az életére törnek. Egyelőre azonban még magabiztos, hisz magában, a saját sérthetetlenségében. Erősnek mutatja magát, újabb és újabb ellenségeket gyárt, akik pillanatokra elterelik róla, az ő bűneiről a figyelmet. Újabb és újabb háborúkat hirdet nem létező ellenségek ellen. A harci kürt egységbe hívja a hazát, s az egység élén ő maga menetel, mint hős hadvezér.

Sztálinról mesélik, hogy haladt egyszer a menet élén. Marsallok, tábornokok, kitüntetettek alig győzik mögötte tartani a lépést. Odaszalad egy katona Sztálinhoz, és így szól: „Vigyázzon, Joszif Visszarionovics! Itt még golyó elé is tud kerülni!” Ránéz Sztálin nagy komolyan, fáradtan elmosolyodik, és azt feleli: „Tudok, de nem akarok!”

Aztán eljön az a pillanat a diktátor életében, amikor már végképp senkiben nem bízik. Csak a testőreit és legközvetlenebb munkatársait engedi közel magához, de soha nem tárgyal velük egyedül, valakinek mindig jelen kell lennie. Beszélgetéseit lehallgattatja, rögzíti, visszahallgatja. A környezetében sem bízik ugyanis, őket is szigorú ellenőrzés alá vonja. A legcsekélyebb szembeállást is a kegyek megvonásával bünteti, az elkövetőnek távoznia kell a közvetlen környezetből.

A rettegő a híveiben is rettegést generál.

Utazásait úgy szervezi, hogy soha ne tudják hová, mikor és mivel utazik. Lehetőleg azt se tudja senki, hogy hol van ő éppen. Menekülési útvonalakon gondolkodik, és titkos alagutak feltárásán munkálkodik, amelyek elrejtik, menedéket nyújtanak számára, ha eljön a szükség. Ezt tanácsolják neki a körülötte nyáladzó léhűtők is. Míg retteg, addig szükség van az ő szakértelmükre, a szakértés meg pénzbe kerül, ezt mindenki tudja. Érdemes tehát ilyen szakértőnek lenni ezekben az időkben. Ekkor halandó már a közelébe sem juthat, mindenkit távol tartanak tőle, aki része a plebsnek. Hajdani partnerei pedig látni sem bírják, szóba sem állnak vele. Már csak olyan vendégeket fogad, akik maguk is a rettegés hálójában vergődnek. (Talán tapasztalatokat is cserélnek a félelem fokozatiról. Az elnyomás, elnyomorítás és a terror eszközeiről viszont egészen biztosan. Mert a terror ilyenkor már társadalmi mérteket ölt.) Lassan teljessé válik az elszigetelődés. Pótcselekvések követik egymást, verbális erőfitogtatás, ilyen-olyan létesítmények felavatása, ahol azonban már 500 méteres körzetben is csak kipróbált és ellenőrzött káderek vannak jelen. Sajtó kizárva, képrögzítés csak tisztes távolból engedélyezett, ha egyáltalán.

Aztán egyszer csak a nép rájön, hogy hoppá! – ez a „nép gyermeke”, ez a „mi urunk”, „hősünk”, „bátyánk”, „mindenünk” valójában fél tőlünk. Vajon miért? Talán mégis van annak alapja, amit azok a gonosz ellenlábasok eddig megpróbáltak elhitetni velünk?! Talán valóban a mi elszegényedésünk az alapja az ő és pereputtya hirtelen és mértéktelen meggazdagodásának?! Mi meg itt rágjuk a küszöböt! Emberek! Minket átvertek! Minket kiraboltak! De most már aztán elég!

Erről is van történet, amely csak látszólag fikció. Megy egyszer Sztálin az utcán. A nép megismeri, és így kiált: „Ott jön Sztálin!” Futásnak ered Sztálin, a nép meg utána. Utolérik, darabokra szaggatják, elégetik, és hamvait a Moszkva folyóba szórják.

(Az írásban szereplő személyek a fantázia szülöttei. Minden hasonlóság valóságos, élő vagy holt személyekkel nem véletlen, hanem a szerző szándéka szerint való.)

Szerző: Fábián András
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Manfred Weber kitart Orbán Viktor mellett – nemzetközi sajtószemle

Süddeutsche Zeitung: „Az álláspont világos, de nyitott a párbeszédre” Manfred Weber egyelőre minden bírálat ellenére …