Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Fábián András: A szolgálófiú meséje

Fábián András: A szolgálófiú meséje

A suszter nem volt még öregember – de már fiatal sem. Reggel hatkor kelt, általában a felesége ébresztette. Megitta a kávéját, evett valamit, rendszerint szalonnát, kolbászt és kenyeret. A jó lehellet végett szétcsapatta egy stampedli házi pálinkával. Volt, hogy kettővel. Ettől megjött a kedve. Komótosan, dudorászva öltözködött. Évek óta ugyanazt a ruhát hordta, gatyát is csak hetenként váltott. Nem volt egy divatbolond, ezt meg kell hagyni, de az volt a szavajárása, hogy akinek nem tetszik, az nézzen másfelé. Különben is, a munkában úgyis csak megbüdösödik az ember.

Leballagott a műhelyébe. Mióta az eszét tudta arra vágyott, hogy legyen egy saját műhelye. Ez és ilyen. Az apja egy kőbányában dolgozott, nem volt az rossz, csak nagy volt a zaj és por. Úgy gondolta, hogy majd a fia kitanul, úr lesz, irodista. Hát, suszter lett. Ez meg itt a műterme, ahogyan ő nevezte. Megmelegedett a szíve, ahogy lesöpört egy csak általa látott picinyke pókhálót a Nagymagyarország térképről, megigazította a főhelyen a kormányzó úr fényképét, ábrándozva nézte egy darab ideig. Nem élt még akkor, de tudta, hogy hős volt. Az ő hőse!

Megszállottan gyűjtötte a régi suszterszerszámokat. Mindről tudta, mire való. Vaskaptafa, három fejű. Többféle kalapács, faszegek garmadája, bőrlyukasztók, árak. A rücskös, nagy tölgyfa tuskóra szerelve még egy Eupedus gyártmányú cipőtágító berendezés is ott büszkélkedett. Itt-ott már kikezdte a rozsda, régi, zöld színe megvakult, de két, küllős kereke fényesen csillogott. Bizonyította, hogy ez, kérem, még használatban van, itt aztán még a cipőtágítás is iparosított. A patinás berendezés alatt egy dobozban, szép rendben, ott sorakoztak a különb-különb formájú és méretű orr- és saroktágítók. Bizony, nem sok suszter dicsekedhetett ilyen berendezéssel. Új cipőt soha nem csinált, pedig hajdan hogy fogadkozott, hogy a fél világ az ő cipőiben jár majd… Rájött, hogy felesleges. Kifizetődőbb a régit bütykölni. Illett hozzá.

A suszter büszkén nézett szét a birodalmán, mielőtt felhúzta volna a redőnyt. Erre egy perccel sem kerülhetett előbb sor, mint 8 óra. Volt, hogy már akkor is ott toporogtak az ajtó előtt az öreg nénék, a háztartásbeli asszonyok, a munkába siető, nemtörődöm gigerlik az új, ámde ugye megmondtam, hogy szűk lesz cipővel. Bosszankodtak persze, látták, hogy ott van benn a vén csirkefogó (magukban csak így nevezték a susztert), és mégsem nyitja ki az ajtót. Előbb egy másodperccel sem! De hát ők már letették a voksot. Erre a suszterre szavaztak, kivárják, hogy elvégezze a munkát.

8 óra előtt két perccel beesett a segédúr, a Józsi. Soha nem jött korábban, mert az volt titkon a véleménye, hogy ő sem dolgozik többet, mint a mester. Márpedig ha korábban érkezik, tudta pontosan, akkor annak biztosan takarítás a vége, vagy rakjuk szét a faszeget, vagy keverjük be a csirízt, Józsi! Azt hogy útálta, azt a rohadt csirízt! Az aztán le nem jött semmiről, amihez egyszer hozzáért.

Lefutott hamar a kliensek első köre. Az elégedetlenkedők, reklamálók és a kész munkáért sorba állók majd délután, munka után jönnek. Kezdődhetett a javítás. Elmúlt már kilenc óra, üres volt a műhely. A suszter ült a három lábú székén, éppen kezébe vette volna a rádlit, amikor Józsi odafeszült elébe, s remegő, visszafojtott, ám egyre erősödő hangon rákezdte:

– Elmegyek, mester. Elegem volt. Egész nap csak a maga utasításait lesem, ide gyere, oda menj, ezt add ide, azt tedd oda, így csináld, úgy csináld. Elegem volt. Van énnekem saját életem, nem fogom az egészet egy ilyen büdös földalatti kazamatában leélni. Ennél még a börtön is jobb. Elmegyek. Nem tud maga nekem annyit fizetni, hogy én itt szolgáljak magának. Mikor idejöttem, azt ígérte, hogy mindent megbeszélünk, így lesz, meg úgy lesz. Ilyen jó, meg olyan jó. Aztán mi lett?! Semmi sem lett. Maga megmondja, aztán úgy van. És még a kalapácsot sem vettem a kezembe. De örüljön, mert ha kézbe kaptam volna, hát bizony mondom, szétvertem volna már itt mindent. Legelőször a maga gonosz fejét, aztán meg azt a büdös koszos, rohadt csirizes bödönt, ezt az egész kurva műhelyt…

Régen készült már a Józsi erre a szóra, egyben ömlött ki belőle. Villámló szemeibe nézve senkinek kétsége nem lehetett afelől, hogy amit mond, azt az utolsó betűig komolyan is gondolja.

Hallgatta a mester, türelmesen. Amikor a Józsi abbahagyta a dúlást, felállt odament az ajtó üvegéhez és így szólt:

– Jöjjön ide, Józsi! Látja ott azt a teherautót, rajta a nagy bazaltkockákkal? Most pakolják le az emberek. Hopp! Az egyik kő éppen ráesett annak a szerencsétlennek a lábára. Csúnya ügy. Tudja maga, mi van a kórházakban? Ne is tudja meg! Esik az eső. Fúj az a nyirkos, hideg szél. Délutánra, mire ezek elkezdik lerakni a hülye köveiket, még tán havazni is fog. No, az lesz csak a szép. Minden csupa latyak, kosz. Tudja mi ez, Józsi? Ez az élet, amiben maga innen gyönyörködik. Ahhoz képest, ami ott kint van, ez maga a béke, a gondtalanság. És maga oda vágyik, mi? A szabadság kell magának, mi? Azt se tudja, mi a szabadság. Itt benn, a jó melegben van a szabadság. Hogy közben egy kicsit csirizes lesz a keze? Azt kell tennie, amit én mondok? Mit fáj az magának? Örüljön, hogy jól él és még az üzlet felelőssége sem a maga vállát nyomja. Na, idefigyeljen! Elsejétől megemelem a fizetését kétezer forinttal. Rendben? Most pedig vigye ki a szemetet, mert mindjárt itt vannak a kukások, és nem szeretném, ha egy hétig még ezt büdöst kellene szagolnunk. Érti? Magának is, meg nekem is. Na, mozduljon, Józsi!

– Értem, Főnök úr, megyek már, viszem már. Köszönöm a fizetésemelést, Főnök úr, Én igazán nem azért…

– Tudom, Józsi, tudom. Na, menjen! Vigye azt a szemetet! – magában még hozzátette: „Másra úgysem vagy jó. Meglennék én itt nélküled is, csak akkor túl nagy lenne a csend. Unatkoznék. A rádiót meg nem szeretem, mert mindig rossz dolgokat mond. Ijesztőeket.”

Ölébe vette a kaptafát, kezébe a kalapácsot, és betömött pár faszeget az ajkai közé.

Szerző: Fábián András
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Szele Tamás: Az emberiség ellenségei?

Ilyen sem volt még, csodát látott Amerika: az egymással gyilkos konkurenciaharcban álló sajtótermékek augusztus 16-án …