Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Fábián András: Akinek ez mind kevés…

Fábián András: Akinek ez mind kevés…

Az, amit most elmesélek, 2011-ben történt, február havának hetedik napján. Ma, amikor mindössze két nappal vagyunk a hetedik évforduló után, mégis úgy emlékszem mindenre, mintha valójában csak két napja történt volna. A boldogság mámorában élő miniszterelnök és egész izgatott vezérkara a Millenárison gyülekezett. Büszke polgárurak és polgárasszonyok csacsogtak mindenütt. A régen hordott, molyirtó mellett tárolt nercek és a fekete Denim arcszesz diszkrét illata lengte be a teret. Egyszerre volt decens és avítt, szomorú és mulatságos. Jött Pintér, Csányi, Szörényi Levente. Ott volt Tarlós és a politikától magát távoltartó, szakszervezeti élharcosok: Cser Ágnes és a tisztakezű, egyenes tekintetű Gaskó. Csupa kipirult arc és boldogan csillogó szempár, hiszen a nagy ember (valójában kicsi, de nagy) az első hatalomban töltött évet értékelte.

Bele is csapott a lecsóba, rendesen. Ez volt az egyetlen év, ahol Orbán még hajlandó volt programot hirdetni. Nem árt tehát felidézni, mit is ígért akkor az országnak, a magyar embereknek. Ő, és a jobbkeze, aki ezt az egész programot olyan erősen felvezették.

Itt hangzott el az az Orbán-Matolcsy-axióma, mely szerint 2010 az összefogás éve volt, amellyel létrehozták a minden további remény alapját jelentő változást, 2011 a megújulás éve, amikor átszervezik és új alkotmányos alapokra helyezik Magyarországot, 2012 az elrugaszkodás éve, amikor az ország visszanyeri elvesztett egyensúlyi helyzetét. 2013 már az emelkedés éve lesz, amikor láthatóvá válik, hogy Magyarország megindult felfelé, 2014 pedig már az oly régen várt gyarapodás éve, amikor az emberek kézzel fogható bizonyítékot kapnak arra, hogy az erőfeszítéseknek volt értelme. „Ez a terv egy lehetőség, de nem egy a sok közül, hanem az utolsó vagy az utolsó utáni, a sírból visszahozott lehetőség, a szakadék felé csúszó ember zuhanás előtti utolsó lehetősége.” – mondta Orbán Viktor a saját szájával nekünk. Ebben, mint mára kiderült, nem is tévedett sokat.

Pedig olyan szépen és biztatóan indult minden. 2010-ben meglett a Fidesz-kormány, a kétharmad, és 2011-re megszületett a senki felhatalmazását nem bíró alaptörvény is. Kifüggesztették a nemzeti hitvallást a közintézményekben (Dániel Péter meg jól bekente kaszinótojással) és az iskolákban, kihelyezésre került az önkormányzatoknál az alaptörvény asztala. (Hírlik, hogy némelyiket emberi ürülékkel szennyezték be, másokra kecsöp-vér száradt. Nem volt senki, aki letakarítsa, így hát ki is dobták aztán.) Itt tehát már meg is bicsaklott ez az egész dolog: hiába a nagy hitvallás, nem volt, nem lett itten semmiféle nemzeti összefogás. A magyar most is bebizonyította, hogy mennyit ér valójában, ahány annyifelé húz, ahelyett, hogy követné a nyájat. Mi több! A megújulás éve akkora nemzeti traumát eredményezett, hogy családok, baráti körök szakadtak szét, s ember embernek lett farkasa. Csoda-e, ha ezek után már senkinek nem volt kedve sem elrugaszkodni, sem emelkedni? Ami meg a gyarapodást illeti? Hát arról végképp jobb, ha szó sem esik. Gondolom a végére Orbánnak is leesett, amit Vörösmarty mondott Laurának: „ábrándozás az élet megrontója, mely, kancsalúl, festett egekbe néz”. Itt még a kancsal is stimmelt.

Mióta a Millenárist lebontották a frenetikus, de már semmitmondó évértékelők átkerültek a Várkert bazár ki tudja hányszor átadott épületébe. (Megjegyezzük, hogy ez a hely sokkal méltóbb efféle rendezvényekhez, hiszen a folyamatos smink ellenére éppúgy rohad tovább, mint maga a rendszer. A Nemzeti Együttműködés Rendszere.)

Bár az elrugaszkodás és az emelkedés elmaradt, újabb négy év következett, de ezúttal már harsány és bombasztikus program nélkül. Lett helyette folytatás. Maradjunk annyiban, hogy ez sem egy sikertörténet. Kétszer annyi (más adatok szerint háromszor annyi) ember hagyta el az országot nyolc év alatt, mint 1956-ban. Igaz, igaz! Hol van ez még az 1933-as kitántorgók számától. Valóban. Ami a számokat illeti, van még mit behozni. Akad továbbá egy másik, hangyányi különbség is. Akkoriban a legszegényebbek tántorogtak, földművesek és szappanfőző munkások, most viszont a legképzettebb, legkvalifikáltabb réteg hagyja el folyamatosan az országot. Zeng a kiáltás: Gyere haza fiatal! Zúg a válasz: Nem jövök! Az ország közben összeszerelő üzemmé vált. Legalábbis egy kis időre, amíg a szalag-zombikat le nem váltják robotokkal. Viszont nem lesz hiány közmunkásokban. Legalábbis nem akkora, mint versenyképes, munkahelyteremtő beruházásokban, és jól képzett informatikusokban, mérnökökben, közgazdászokban. Az orvosokról, szakápolókról, és más, mihaszna népségről már ne is beszéljünk. Ezek úgyis mind bajkeverő liberálisok: csak dumálni tudnak, a markukat tartják, és közben nem is szavaznak a Fideszre.

Lelkesedésünk azonban töretlen, mert van, aki a fenyegető veszedelmek között is vezet és megvéd minket. A veszélyes és rossz migrációban Magyarország nem akar részt venni és ezt Orbánnak ki is kellett mondania. Ha ugyanis ő ezt nem tenné meg bátran, akkor „a vége-hossza nincs, meddő és eredménytelen nemzetközi viták, a diplomáciai ravaszságok eltérítenének a helyes útról, és kétségtelenül elveszítjük a jövőnket is”. Mert, és ez a napi kórházi jó hír: „Végre van jövőnk, van mit megvédeni, mert számunkra Magyarország az első”. Veszprémben, a Megyei Jogú Városok Szövetségének 51. Közgyűlésén, eme korszakos harc közepette, jutott ideje Orbánnak utat mutatni is. 7 évvel és 1 nappal a Millenárison megfogalmazott vízióját követően elmondta ő nekünk, hogy már „kezdünk jól kinézni”, de ha elnyerik a választók bizalmát, akkor a kormány 2018–2022 között elvégzi azt a munkát, amelynek eredményeképpen négy év múlva „Magyarország jól fog kinézni”.

Nekem meg az jutott rögtön eszembe, hogy ha ez egy választási program, amivel netán választást is lehet majd nyerni, akkor már most jól nézünk ki.

Szerző: Fábián András
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Rezeda: Festett föld

Magyar Nemköztársaságunk Karmacs nevű településén, vagy annak határában – ahogyan képünk is bizonyság reá – …