Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Fábián András: Amikor az orosz medve kifelé indul barlangjából

Fábián András: Amikor az orosz medve kifelé indul barlangjából

Ideje vigyázó szemünket elfordítani kissé a divatos helyekről és a földgolyóbis eddig kissé hanyagolt részeire is időt szakítanunk. Líbiára már oly rég nem figyelünk oda, s ha az ország neve elhangzik, ha elhangzik egyáltalán, csak legyintünk, vagy gyorsan tovább lapozunk. Káosz, menekültek, szegénység, anarchia. A világ azonban folyamatosan változik. Az elmúlt év során Moszkva háromszor is fogadta hivatalos látogatáson Halifa Haftar líbiai tábornokot, akivel egy láthatólag szoros együttműködés kialakításán munkálkodik. Haftar 2017. augusztus 14-én találkozott Szergej Lavrov külügyminiszterrel is, és a tárgyalásokat követően közös sajtótájékoztatót is tartottak.

Oroszország kapcsolatai mindig is meglehetősen kitüntetettek voltak Líbiával az ország katonai-stratégiai elhelyezkedése miatt. 2008-ban, 23 éves szünet után, Kadhafi ellátogatott Moszkvába. Ekkor találkozott először Putyinnal, aki akkor éppen miniszterelnök volt, és attól kezdve a két ország kapcsolatai rohamos fejlődésnek indultak. Az akkor kötött megállapodások között szerepelt az évek során felhalmozódott líbiai adósságállomány csökkentése illetve átütemezése. Létrejött egy új kereskedelmi megállapodás is

közel 10 milliárd dollár (!) értékben fegyverszállításról, vasútépítésről, olaj- és gázkutatásról.

Putyin a megbeszélések során egy stratégiai haditengerészeti bázis felállítására is javaslatot tett a mediterrán térségben. Kadhafi a tervvel elvben egyetértett ugyan, de megállapodás mégsem született annak végrehajtásáról. A líbiai despota lehetőséget biztosított azonban arra, hogy a Földközi tengeren cirkáló orosz haditengerészeti egységek szükség vagy igény esetén nagyon rövid idő alatt elérhessék a bengázi kikötőt. Ilyenformán sikerült Líbiában kialakítani egy olyan orosz haditengerészeti bázist,

amely valójában nem is létezett,

így nem vádolhatta senki egyik felet sem a térség katonai egyensúlyának megbontásával. Ezek után érthető, hogy az oroszok és Putyin nem repestek az örömtől 2011 augusztus 20-án, amikor a Kadhafi ellenes felkelés hírét vették. Az orosz kormány mereven elzárkózott a felkelők bármiféle támogatásától, rendkívül kritikus hangot ütött meg a NATO katonai beavatkozását illetően, és tartózkodott ENSZ Biztonsági Tanácsa 1973. számú határozatának megszavazásakor is. Utóbbi több fontos szankciót és intézkedést fogalmazott meg annak érdekében, hogy a káoszba süllyedt ország visszanyerje működőképességét. Létrehozott továbbá egy szakértőkből álló ellenőrző bizottságot is, melynek feladata a szankciók betartatásának ellenőrzése volt.

Oroszország azonban minden Líbiát érintő esetben csak tartózkodott, de sem az 1973-as határozatot nem vétózta meg (amely végső soron lehetővé és legálissá tette a NATO országok katonai beavatkozását), sem az azóta Líbia ügyében hozott további állásfoglalásokat.

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy

mi is pontosan Oroszország mai stratégiája Líbia (és az Észak-afrikai térség) vonatkozásában?

Azt már láttuk az eddigiekből, hogy a Kadhafi elmozdítása miatt lehűlt kapcsolatok az utóbbi időkben melegedni látszanak. Időközben az is kitudódott, hogy az oroszok nem csak Halifa Haftarral, hanem más líbiai frakciókkal is tárgyaltak nagy titokban. Jó kapcsolatokat alakítottak ki a Tripoliban székelő Nemzeti Egyetértés Kormányával (Government of National Accord – GNA), valamint a Misrata városában működő befolyásos katonai és politikai csoportokkal is. Megfigyelők nagyon is valószínűnek tartják, hogy Oroszország politikai szándéka arra irányul, hogy a lehető legrövidebb időn belül egy oroszbarát vezetőt ültessen a hajdani diktátor székébe. A céljaik elérésében az oroszok segítségére van az országban uralkodó káosz, a rohamos elszegényedés, a NATO beavatkozása miatti nemzeti elégedetlenség, a korrupt hivatalnokok és katonai vezetők.

Egyre erősebben körvonalazódni látszik, hogy a katonai diktátor Haftar tábornok személyében kiválasztásara került, aki az oroszok mellett – bár némiképp kisebb mértékben – élvezi az Egyesült Arab Emírségek, Egyiptom, sőt! – úgy tűnik Franciaország támogatását is. Ugyanakkor a tábornok trónra emelését mereven ellenzi az Egyesült Államok és több kulcsfontosságú európai ország – köztük az Egyesült Királyság, Olaszország és Németország is. Ezek a katonai diktatúra helyett egy befogadóbb, demokratikusabb politikai megoldást sürgetnek, az ENSZ által is támogatott és elismerhető keretek között. Putyin választása feltehetőleg azért esett Haftarra, mert a tábornok már 75 éves, erősen kompromittálta magát a polgárháború során, mint háborús bűnös,

tehát könnyedén zsarolható és irányítható.

Vagyis ha nem azt teszi, amit mondanak neki, minden nehézség nélkül el is lehet mozdítani őt.

Lássuk csak, ki is ez az ember!

Halifa Belkaszim Haftár tábornagy Líbiai Nemzeti Hadsereg parancsnoka, a második líbiai polgárháború egyik főszereplője. 2015. március 2-án nevezték ki a Képviselőház – a rivális líbiai törvényhozások egyike – hadseregének a parancsnokává. Az északkeleti, tengerparti Adzsdábija városban született 1943-ban. A Benghazi Katonai Akadémia elvégzését követően, 1966-tól, Moammer Kadhafi alatt szolgált a líbiai hadseregben, és részt vett az 1969-es puccsban, amely hatalomra juttatta Kadhafit. 1973-ban egy líbiai kontingens tagjaként harcolt az Izrael elleni Jom kippuri háborúban . 1987-ben a Csád elleni háború során csapdába csalták és hadifogságba esett. Az eset Kadhafi számára kétszeresen nagy csalódás volt. Egyrészt a vesztes háború nagy csapást jelentett a diktátor csádi terjeszkedési terveire, másrészt mélységesen csalódott a tábornokában is. Haftár a fogságban tiszttársai egy csoportjával terveket dolgozott ki Kadhafi eltávolítására. Az Egyesült Államokkal kötött megállapodás részeként 1990-ben engedték szabadon. Majdnem két évtizedet töltött az Egyesült Államokban, a virginiai Langleyben. Amerikai állampolgárságot is kapott. Eközben 1993-ban hazájában távollétében halálra ítélték árulásért és a Dzsamairíja (a “nép állama”) elleni bűncselekményekért.

Ő tehát most Putyin embere Líbiában.

Putyin sokáig óvakodott megsérteni a 2011-ben Líbiával szemben meghirdetett fegyverembargót. A legfrissebb brit hírszerzési információk szerint azonban a napokban döntő lépésre szánta el magát. Eddig is szép számmal működtek orosz tanácsadók és zsoldosoknak álcázott kisebb orosz katonai egységek Líbiában, most azonban csapatok útba indításáról és rakéták telepítéséről érkeztek hírek. Nagyon valószínű, hogy Putyin hozzálát a rég áhított földközi tengeri katonai-haditengerészeti bázis kiépítéséhez Afrika északi partjainál.

Nem jó hír ez azoknak, akik az évek óta meg-megújuló migrációs kampány miatt folyamatosan rettegnek az Európát elárasztó bevándorlóktól és menekültektől. A szíriai háborúnak lassan vége. Onnan új menekülthullámra már nem nagyon lehet számítani, mi több, lassan megindulnak a visszatelepítések. Egyre többen indulnak hazafelé azok közül, akiket valamikor az orosz gépek bombáztak ki otthonaikból. Putyin most az afrikai gazdasági menekültek útvonalainak megnyitásával bíbelődik, ezzel akarja gyengíteni az Európai Uniót. Katonai felvonulása pedig ugyanakkor nem egyéb, mint

nyílt provokáció a NATO országok és különösen az Egyesült Államok felé.

Újabb aggasztó bizonytalansági tényező a békére és a nyugodt egymás mellett élésre vágyó emberek életében.

Látnunk kell azonban, hogy ami Líbiában most kezdődik, az nem más, mint egy korábban megkezdett, átfogó, világméretű stratégia része. Az orosz külpolitika céljai egyre világosabbak. A Szovjetunió felbomlását követő bénultságot lerázva Putyin elszánta magát, hogy helyreállítja a hajdani világméretű befolyási övezeteket Európában, Ázsiában és Afrikában egyaránt. Az egykori szovjet hírszerző újra nagynak és erősnek akarja látni a hazáját. Olyan tényezőnek, amilyen hajdan a nagy Szovjetunió volt, amelyet a világpolitikában megkerülhetetlen és meghatározó tényezőként tartottak nyilván. E tervének megvalósításában biztosan számíthat olyan szövetségesekre, amelyeket részben az orosz titkosszolgálatok pénzelnek, vagy tartanak sakkban.

Európában például LePen, Salvini vagy Orbán Viktor.

Ázsiában Erdogan, a Közel-Keleten a szíriai diktátor, Bassár el-Aszad, és a transzkontinentális Egyiptom ugyancsak katona-elnöke,  Fatah asz-Sziszi tábornok. Megjelent az orosz ötödik hadoszlop is a szélső- és radikális jobboldal erősödő pártjainak és csoportosulásainak képében Magyarországon, Németországban, Ausztriában és Nagy-Britanniában. Ugyancsak biztonsággal számíthat az egyre gyengülő és valódi képességek nélküli amerikai elnökre.

Oroszország saját nagyságáról és erősödéséről küld folyamatos üzeneteket a világnak. Fegyverkezési versenyt hirdetett, területi igényei vannak, szomszédait igyekszik nyílt vagy alig leplezett agresszív fenyegetésekkel sakkban tartani. Fő feladata ezeknek az intézkedéseknek az, hogy a helyreállítani vágyott befolyási övezettől távol tartsa a NATO-t és az EU-t, amelyek az egyre intenzívebbé váló terjeszkedésre gazdasági és katonai embargóval válaszoltak. Ugyanakkor elmondhatjuk, hogy

az orosz „üzenetekre” sem Európa, sem az USA nem rendelkezik adekvát válaszokkal.

Az orosz manipulációk eredményeként ugyanis a belső nemzeti és a nemzetközi együttműködési egység is széthullóban van. Az államközi és szövetségi együttműködés szintjei és rendszerei folyamatosan gyengülnek. Putyin egyre jobban megoszt, és lassan elkezd uralkodni. Nem gondolom, hogy ez lenne számunkra a kívánatos és ideális jövőkép. Ideje lenne a világ jobbik felének felébredni végre, mielőtt túlságosan rosszra fordulnának a dolgok.

Fotó innen

Szerző: Fábián András
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Elfogadták a Sargentini-jelentést visszautasító határozatot

Megszavazta a parlament a Magyarország szuverenitásának megvédéséről és az országgal szembeni rágalmak visszautasításáról szóló, a …