Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Fábián András: Csodavárás Magyarországon

Fábián András: Csodavárás Magyarországon

A Magyar Csoda olyan, mint a fata morgana egy olyan légköroptikai jelenség, amelynek során a távoli tárgyakról nem a valódi helyükön és helyzetükben látunk képet. A leggyakrabban a szemlélőtől igen távol lévő tárgyak a horizont közelében, már-már a végtelen tér határán, a földfelszín felett lebegni látszanak, esetleg fordított állásúnak tűnnek, vagy megkettőződnek. Úgy van! A Magyar Csoda a délibáb. Van is meg nincs is. A szomjazónak oázis, a magányosnak kecskenyáj, a magyaroknak miniszterelnök.

Messze a távolban felvillan egy kép, nézed, látod, azt hiszed megragadtad, aztán mire elérnéd, huss! Szertefoszlik, eltűnik. Volt-nincs. Fene bánja – folytathatnánk a Cigánybáró fülbemászó dallamát: „Messze a nagy erdő,messze száll a felhő, Messze megyek édes rózsám tetőled.” Ide illik.

Van azért a délibáb és Orbán Viktor között egy apró különbség. Jelesül az, hogy ő, mint választott tisztségviselő, beszámolással tartozik választóinak. Na, jó! Mondhatja ő azonnal. A választóimnak igen. De honnan tudjam, hogy maga az én választóm? Igaza van. Nem azért, mert neki általában mindig igaza van, hanem azért, mert tényleg senki nem tudja, hogy ki szavazott rá, kitől kapott soha nem látott felhatalmazást a kormányzásra. Már-már unalmas felvetés, hogy senki nem szavazott rá, akárkit is kérdeznek. Miképpen az is, hogy akkor csakis csalással győzhetett. Unalmas ugyan, de nagyon idegesítő.

Ettől persze még lehetne elhivatott, jó miniszterelnök. Lehetnének tiszta, egészséges kórházak, élhetne még ma is az elhunytak több mint 40 százaléka. Ettől még indulhatna markáns program a szegénység felszámolására. Meghirdethetnék az oktatási reformot, hogy a gyerekeink jól szerepeljenek azon a hülye pisa teszten. Lehetnének erős uniós és nemzetközi kapcsolataink, tisztelhetne bennünket a világ jobbik fele, ahelyett, hogy használna a rosszabbik – nem mondom meg, mire. Szóval lehetne itt tenni csuda dolgokat. Ehelyett látjuk, mi van.

Tudja ezt ő is, világosan. Miközben utazgat jobbra-balra a lázas külkapcsolat-építés látszatát keltve, igyekszik felhívni magára azon hatalmasságok figyelmét, akik rá se bojszintanak, egy dolog azért bevillan a szemlélőnek. Bárhova is menjen – állítólag ország dolgában-gondjában járva – mindenütt van egy focimeccs, amit neki feltétlenül látnia kell, és meg is nézi, államköltségen, immáron különgépen utazva. Gyorsan hozzáteszi, hogy a jegyeket a FIFA elnöke ajándékozta neki. És a fiának. (Milyen értékben fogadhat el ajándékot és kitől egy magyar miniszterelnök? Van ez egyáltalán szabályozva?!) Ha nincs rangadó, vagy nem fér bele a programba, akkor megnézi Tel Avivban a Maccabi ellen készülődő Ferencváros edzését. Lelki szemeim előtt látom, ahogy áll a magyar miniszterelnök a pálya szélén, Havasi Bertalan meg belenyúl az aktatáskájába, kivesz egy marék szotyolát és belepörgeti a főnöki tenyérbe. Röpködnek a héjak, gurul a labda. Ilyenkor jó magyar miniszterelnöknek lenni. Jó az is, hogy végül nem kellett látni, ahogy kitömik a Zöld Sasokat. Nem nagyon persze, de azért eléggé ahhoz, hogy lehessen tovább elmélkedni annak a magyar labdarúgásnak az állapotáról, amelybe oly sokat fektet be ez a kis magyar nép az adóforintjaiból. Hogy mennyit, azt igazából nem is tudjuk, mint ahogy azt sem, hogy mi végre. Az már nem tartozik a kis magyar népre. Meg lehet persze kérdezni…

Tegnap az unokáimmal egy igen jól felszerelt játszótéren jártam a III. kerületben. Egyre több ilyen van, ezek közül nem kevés EU támogatásból épült, látható rajtuk a csillagos zászló. Helyes. Játsszanak a gyerekek szép, biztonságos, kellemes környezetben, fejlesszék mozgásukat, táguljon az a tüdő. Kifelé jövet hatalmas tábla tudatta velem, hogy ez a létesítmény éppen nem az Unió, hanem a „magyar kormány” támogatásával épült. Ezen elgondolkodtam. A magyar kormánynak van pénze? Amivel ő támogat? Nem lehet, hogy itt a magyar adófizetők forintjai lettek ez egyszer jó célra hasznosítva? Nagyképűen a pénzünket sajátjaként osztogató kormány – hálás nemzet. Ez a leosztás. És ezt még az orrunk alá is dörgölik. Nem úgy a TAO pénzeket, vagy azt, hogy hányan halnak meg kórházi fertőzések következtében. Az első kérdés baromi kényelmetlen, a második meg rohadt kényelmetlen. Ha az első kérdésre választ kapnánk, akkor lehet, hogy megértenénk a második kérdés mögött rejlő undorító valóságot. Utóbbira ugyanis az illetékes tárca nem mer adatokat szolgáltatni, mert nagy nemzeti üvöltés lenne rá a válasz. Keringenek számok, rémtörténetek. De ha már ők is úgy gondolják, hogy országos pánik törne ki a tényleges adatok nyilvánosságra hozatalával (ettől persze jótékonyan igyekeznek megóvni minket az ugyancsak adóforintokból élő hivatalnokaink), akkor az már nem piskóta.

Bár mindenki után, utoljára emelték a fizetésüket jól megszolgáló képviselők és miniszterek bérét, hiszen nemzeti bérencek ők is, valahogy mégiscsak kimaradt az erőn felül teljesítő otthonápolók díjának emelése. Nem akarom azt gondolni, hogy így akarják csökkenteni a rászorulók számát, akárcsak a kórházi állapotok folyamatos rohasztásával a rászoruló krónikus betegekét. Pedig nagyon tendencia jellege látszik lenni a dolognak.

Most látom csak, hogy én itt csupa olyan kérdést feszegetek, amit az újságírók meg akartak tegnap kérdezni magától a miniszterelnöktől, akiről régen tudjuk, hogy mindenről egy személyben dönt. Ő tehát az autentikus forrás. Nem mellesleg válaszadási kötelezettsége is van. Úgy értem: a nép felé. Ja! Nem! Tévedtünk. Nincs. Majd decemberben. Addig gyűjtsék össze szépen a kérdéseiket, és majd amikor tartani méltóztatunk egy nagy sajtótájékoztatót, ott minden kérdésre választ lehet kapni. Ez most itt kérem egy kollektív zaklatás, háborog a kérdezett.

A sajtó duzzog. Várja a decembert. A délibáb, a magyar fata morgana meg eltűnik a parlament visszahulló függönyei mögött és röhög magában: „Na? Hogy leráztam őket?!”. „Igen, Főnök, nagy vagy, Főnök!” – liheg mögötte Havasi a táskával, a táskában két kiló pirított napraforgó maggal. Lehet, hogy ma is mennek meccsre…

Egyszer, talán, eljön az a december is, amikor összehívják azt a sajtótájékoztatót, belép a miniszterelnök elégedetten mosolyogva, hogy most majd jól kiosztja ezt a sok ostobát, körülnéz – és csak az üres székek bámulnak rá vissza. Nem megy el senki. Senki sem kíváncsi már a hazugságaira.

Szerző: Fábián András
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Szele Tamás: Az emberiség ellenségei?

Ilyen sem volt még, csodát látott Amerika: az egymással gyilkos konkurenciaharcban álló sajtótermékek augusztus 16-án …