Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Fábián András: Elmaradt kézfogások – és csend

Fábián András: Elmaradt kézfogások – és csend

A 2006. március 15-i parlamenti díjátadási ceremónián, amikor Sólyom László átnyújtotta Fekete Jánosnak  a Magyar Köztársaságért Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal kitüntetést, a két jeles férfiú egy pillanatig farkasszemet nézett egymással. Miután az illendőségnek megfelelően a köztársasági elnök nem nyújtott kezet, Fekete János kézfogás nélkül továbblépett Gyurcsány Ferenc miniszterelnökhöz, majd Szili Katalin, házelnökhöz, akik mosolyogva paroláztak vele. Az egész világ által elismert bankszakember emelt fővel állta a megaláztatást, Sólyom pedig máig nem adott magyarázatot elfogadhatatlan magatartására.

Az említett napon egy másik remek ember is gondoskodott arról, hogy az esemény feledhetetlenül bevonuljon a magyar ceremónia-történetbe. Amikor ugyanis Szabad György átvette kitüntetését, ő meg a neki kezet nyújtó Gyurcsány Ferenc gratulációját nem fogadta. Inkább tüntetőleg elfordult, ezzel is kifejezve megvetését a magyar miniszterelnök iránt.

A riói olimpikonok fogadásakor Borkai Zsolt MOB-elnök és Szabó Tünde sportállamtitkár gratulált az érmeseknek remek teljesítményükhöz. Akkor – a változatosság kedvéért – Szabó Tünde nem fogott kezet Hosszú Katinkával. Vélhetőleg a korábban széttépett reklám-szerződés váltotta ki a sportoló-politikus (politikus-sportoló?) rosszallását. Hacsak éppen nem Katinkának az azóta gyilkosságra való felbujtás miatt eljárás alatt álló ex-úszószövetségi elnök elleni harcos kiállása volt az ok. Ezt sem tudtuk meg mind a mai napig.

2015 júniusa 4.-én a Jobbik egész vezetése megjelent a sajóbábonyi általános iskola tornatermében, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy megleckéztesse a helyi romákat „renitens, kirívóan közösségellenes magatartásuk miatt”. A leckéztetésen váratlanul megjelent a magyarországi cigányság fővajdája, Kállai Csaba is. Hogy mit keresett ott – nem tudjuk, ám azt igen, hogy az azóta lemondott, ám előtte cukiság-kampányba keveredett pártelnök, Vona Gábor nem volt hajlandó kezet fogni a békejobbot felkínáló vajdával. (Mellesleg alig egy évvel a cukiság-kampány belengetése előtt Kiss Róbert, az Új Magyar Gárda országos főkapitánya, itt és ugyancsak Vona jelenlétében, kijelentette: a gárdisták addig grasszálnak a településeken, amíg Sajóbábonyban rend nem lesz.)

A rossz dolgok persze feledésbe merülnek, mint ahogyan a rossz szagok is eloszlanak a szélben.

Láthatóan vannak tehát hagyományai a taplóságnak a magyar politikai életben. Bizonyos az is, hogy a kiragadott példák mellett még ezer másikat tudnánk a kollektív emlékezetből előbányászni. Hírlik, hogy azóta Szél Bernadett asszony, korunk heroina (bocsánat a hülye szóviccért!), maga is megragadott egy alkalmat, jelesül az ellenzéki vezetők kampány vitáján, hogy ne fogjon kezet. Na, kivel? Igen, Gyurcsány Ferenccel.

Az is joggal felvethető persze, hogy nem csak Magyarország rendelkezik politikai taplókkal.

Emlékezetes, hogy 2017 március 18-án a német amerikai csúcstalálkozón egy sajtó-fotós megkérdezte, hogy a tárgyaló felek kezet ráznának-e egy fénykép erejéig. Az egész világ, ezer kamera figyelt. Merkel odafordult Trumphoz, és ő is unszolta, hogy ráznának már ugyan kezet, ahogyan az két baráti nagyhatalom baráti vezetőjéhez egy baráti találkozón dukál. Merkel azonban egy lenéző mosolyon kívül nem kapott választ az állítólag kiemelkedő intelligenciájáról (is) híres Trump elnöktől. A kézrázás tehát elmaradt.

Ezek az esetek jutottak nekem eszembe, amikor a parlament alakuló üléséről szóló tudósításokat néztem újra és újra, különböző kameraállásokból. Nem volt orgánum, nem volt médium, amely –alapvetően kárörvendő felhanggal – szerét ne ejtette volna megemlíteni, hogy a parlamenti pártok azt nyújtották, ami lényegük. Miután valamennyi párt megnevezett frakcióvezetőjét taps köszöntötte, a Demokratikus Koalíció Pártja frakcióvezetője, Gyurcsány Ferenc, nevének említésekor a teremben váratlanul síri csend honolt. A képviselő urak és hölgyek fittyet hányva az udvariasság legelemibb szabályaira, néma csönddel fogadták a bejelentést. A tudósítók persze siettek hozzátenni az amúgy menthetetlen helyzet enyhítésére, hogy a DK (mellesleg egyedül az ellenzéki pártok közül) tüntetőleg nem tartózkodott a teremben.

Említsük meg azért, hogy nem köszöntötte tapssal a miniszterelnök, pártelnök, frakcióvezetőt az MSZP-Párbeszéd, az LMP, az Együtt és a Jobbik. Ezek azok a pártok, amelyeknek a jövőben – persze elveben a DK-val együttműködve – egységben kellene fellépnie a Fidesz-KDNP nyomasztó fölényével szemben. Erről igyekeztek meggyőzni bennünket, amikor vitattuk, hogy valóban be kell-e ülni azokba a képviselői helyekbe, nem lenne-e tisztességesebb a bojkott. Nem, mondták. Harcolni akarunk és csak így tudunk. Ennek jegyében megtapsolták Áder János megnyitóját, Orbán Viktor miniszterelnöki jelölését, továbbá és ugyancsak az elkötelezett harc jegyében a Fidesz és a KDNP frakcióvezetőjét.

Van egy rossz hírem hölgyeim és uraim (milyen ostoba megszólítás ez is ebben a helyzetben, hiszen az „igazi” hölgyek és urak tisztában vannak a mindenkori illemszabályokkal, s aszerint viselkednek, még ha kényelmetlennek érzik is azokat olykor-olykor). Több tudósítást is megtekintve két olyan embert is láttam, egy igazi hölgyet és egy igazi urat, akik a miniszterelnök, pártelnök, frakcióvezető nevének bejelentésekor tapsoltak. Még ha bátortalanul is. Még ha csak pár pillanatig is. Ők azok, akiknek a mai ülésnap után nem kell szégyellniük magukat. A többiek, akik beültek a Fidesz hintájába, tudják, hogy mi a teendő.

Szerző: Fábián András
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Rezeda: Festett föld

Magyar Nemköztársaságunk Karmacs nevű településén, vagy annak határában – ahogyan képünk is bizonyság reá – …