Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Fábián András: Ennyi volt?

Fábián András: Ennyi volt?

Elmondtam már, és talán elmondták már mások is – miért ne tették volna, hiszen nem csak én jártatom az agyamat a dolgokon. Az a helyzet, hogy nem velünk van a baj. Úgy értem, persze, hogy velünk is elég nagy baj van, de nem a baj a lényeg, hanem az, hogy nem csak és nem elsősorban minket sújt ez a gyönyörű durva élet. Ha csak velünk lenne kibabrálva, semmi gond, hiszen mi már megtanultunk apáinktól, anyáinktól, mi több magunktól is túlélni. Ezután is elleszünk valahogy. Az én korosztályomnak már nem sok van hátra. Tisztelettel kérek persze elnézést korosztályom azon tagjaitól, akiknek még sok van hátra.

A gyerekekkel van a baj. A gyerekek pedig az ország jövője. Az ő gondolkodásuk fogja meghatározni azt, hogy milyen lesz és milyen nem lesz ez az ezeregyszázhuszonkét éves Magyarország. Márpedig 2010. óta jól látható, hogy a politikai kurzus, a nagyvezér a lenini tanításnak megfelelően rászállt a gyerekeinkre (ezzel nem azt akarom mondani, hogy leninista lenne, hiszen bőven merít ő Hitlertől és Göbbelstől is, de azt éppen Lenin mondta, hogy adjátok nekem a gyerekeket négy évre, és forradalmárt nevelek belőlük). Hittan, erkölcstan, ahol szakállas hit- és erkölcstan tantanároktól tanulják meg a kicsik a szerelmet (ugye emlékszünk még?), történelem helyett tornaóra, állampolgári ismeretek helyett énekóra, gimnázium helyett szakképző iskola. Kalapácsreszelés, hokedlibütykölés… Ki kell vonni a gyerekeket a szülői befolyás alól – legyenek hát reggeltől késő délutánig az iskolában. Mindegy, hogy mit csinál, csak ne tömjék otthon a fejét azzal, hogy nincs villany, nincs kenyér meg ez meg az. Meg az a rohadt Orbán Viktor, meg a rohadt Semjén, aki bezzeg vadvacsorát… Ne tömjék. Libsibolsi dumák ezek. Nincs gyermekéhezés. Nincs szegénység. Nincs nyomor. Minden nincs.

Úgy mentünk át a viszonylagos egyenlőség, a gulyás-kommunizmus rendszeréből a brutális egyenlőtlenségbe, hogy egy teljes generáció már ebbe született bele. Sőt! Aki 2010-ben kezdte az általános iskolát, az 2022-ben fog érettségizni, hacsak 16 éves korában át nem vált a közmunkára. Mert közben a kötelező oktatás korhatárát is leszállították. Ha pedig ez így van, akkor az Y és Z generáció után a jelzett időszakra felnő és választóvá válik a NER generáció, amely már valójában nem nagyon ismer más követendőt, mint ezt a nyomorult rendszert. Miközben a gyerekeink és unokáink választóvá cseperednek, csökken a tanári kar „forradalmi lelkesedése”, önállósága, belefásul a meddő rendszerkritikába, belesimul a rendszerbe. Fognak ők itt balhézni? Kavics a tengerbe!

Több pedagógustüntetés volt 2010 után. A tanárok rögtön észrevették, hogy a kormány a gyerekekkel manipulál, őket akarja einstandolni (mással is megtette, másokkal is, miért pont ez rettentette volna vissza). Előbb az észre, aztán az érzelmekre akartak apellálni. Előbb csak szakmán belül. Elmentek a miniszterhez. Nahiszen, oda aztán jó helyre mentek! Ha egyáltalán szóba állt velük az ájtatos képű, kenetes ember, az egyházfi, abban sem volt köszönet. Nézett bólogatott. Ha szemen köpi őket, abban is több érzelem van. Megunta és el is küldte őket a halszemű államtitkárához. (Nem jósolok nagy jövőt a tudomány embereinek sem, ha már ennél az arcnál tartunk, de talán már ők is rájöhettek. Persze, hogy Palkovics doktorra gondolok.)

Szóval a szakma lepattant a „szakmáról”. Marad az utca. Tüntetni még lehet, bár tudjuk, hogy majd megunjuk és hazamegyünk. Úgy is lett. Meguntuk és hazamentünk. Mellesleg mindent meguntunk: a harcot és a szolidaritást is. A kormányzó párt pedig megcélozta az óvodákat, az óvodásokat és a kisiskolásokat. Volt lufi, volt szalmára térdeplés. Éneklés és tánc, rövid nadrág és szoknyácska. Cukiság-kampány. Nem volt viszont harsogó „el a kezekkel a gyerekeinktől” kampány. Volt egyáltalán? Csak néhány maradék, lesajnált, hülye libsi óbégatott, de azokat gyorsan leszerelték a bayerok és bencsikek. Az igazgatókat is lecserélték már az elején megbízható aktívákra, ők fogták a kilincset, ők nyitották az ajtót, ők vezették fel a kedves bácsiknak a gyerekeket. 2014-ig folyamatosan kiölték a szülőkből és nagyszülőkből a gyerekek féltését és elfeledtették velük, hogy amiért anno rendszert váltani méltóztattak, az pont az önálló gondolkodáshoz az emberibb léthez való jog kiharcolásának igénye volt.

A nem is titkolt, sőt büszkén vállalt cél az, hogy az ifjúság legyen jobboldali és az, amit konzervatívnak nevez a kultuszpolitika. Ez a trendi, fancy és szexi. Valójában a hivatal által vágyott konzervativizmus egy befelé forduló, köldöknéző, rasszista, nacionalista, bigottan vallásos, a közügyek és a világ dolgai (trendjei!) iránt immunis droid-korosztályt feltételez, igényel és igyekszik kivitelezni, amely jó választó és jól választó. Magyarán a Nemzeti Együttműködés Rendszerének gyermeke, akivel nincs sok gond, mert beleszületett abba, hogy a nemzeti tolvajbandát szolgálja és kiszolgálja. Ha azt mondanák neki, hogy a miniszterelnök bácsi egy nemzetközi méretekben mérhető nagyságú tolvaj, aki a nulláról küzdötte fel magát minden munka és megerőltetés nélkül Európa leggazdagabbjai közé, akkor két dolgot kérdezne ez a mi gyerekünk: 1. miért hazudunk mi ilyeneket, amikor az illető maga mondta, hogy soha nem volt vagyonos ember, illetve 2. mi az az Európa?

Mi pedig néznénk magunk elé szótlanul, mert tudjuk, hogy valamit nagyon elrontottunk. Nem is akármit. Az országot, a nemzetet, a jövőnket. Akinek nem tetszik, az szedi a putyerkáját és útra kel. Ez még nem is olyan nagy baj. Elment egy millió, de maradt még kilenc. (Megjegyzem a következő nagy hulláma az útra kelőknek a csokosok ifjú népe lesz, amely pillanatokon belül ráébred, hogy mennyire átverte őket a kormány, miközben szerelmesen összemosolygott a devizahiteleseken edződött és dagadtra hízott boldog bankárokkal.)

A nagy baj az, hogy a gyerekeinket és az ő életüket tettük tönkre, az ő gerincüket hagytuk megroppantani.

Sztálin egyszer fellázította a népet, és megdöntötte a cárt. Beköszöntött a boldogság.

Jön Sztálinhoz Konsztantyin nagyherceg, és így szól: „Békés világot ajánlunk néked!”

Ránéz Sztálin nagy komolyan, majd mosolyogva azt feleli: „Minek kéne nekünk a világ!? Nekünk Oroszország is elég!”

Szerző: Fábián András
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Szele Tamás: Az emberiség ellenségei?

Ilyen sem volt még, csodát látott Amerika: az egymással gyilkos konkurenciaharcban álló sajtótermékek augusztus 16-án …