Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Fábián András: Pszichodráma három órában

Fábián András: Pszichodráma három órában

Megfogadtam, hogy a nagy érdeklődésre tekintettel nem fogok írni Orbán tegnapi meghallgatásáról és nem fogom latolgatni azt sem, hogy milyen döntést hoz az Európai Parlament az ügyében.

Szándékosan nem használtam az országjelentés kifejezést, hiszen a jelentés készítője, és értő olvasói is a leghatározottabban visszautasították, hogy a kritika a magyar népnek szólna. Végig az Orbán-kormánynak az európai értékek és alapjogok, a magyar demokrácia és a magyar nép ellen elkövetett bűneiről beszéltek.

Mivel láthatóan képtelen vagyok a fogadalmamat megtartani, ezért mindjárt a személyes benyomásaimmal kezdem, és meg is maradnék ennél az elemzés végéig.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy a magyar miniszterelnök most sem hazudtolta meg magát. Az első pillanattól érezni lehetett a túlhasznált marhalegelő semmivel össze nem téveszthető illatát, amely körüllengte minden gesztusát és egész lényét. 28 ország 750 képviselője számára fontos volt az EP ülése. Sargentini asszony – mint mondta – azt tervezte, hogy még az ülés megkezdése előtt kézfogással köszönti a magyar miniszterelnököt. A jelentéstevő már belekezdett a nyitóbeszédébe, amikor a magyar haza védelmében felsorakozó delegáció – jókora késéssel – megérkezett. A tiszteletnek a leghalványabb jele sem volt felfedezhető ebben a gesztusban, sokkal inkább a nagyhatalmú politikai vezető lenézése a képviselők és a testület felé. Orbán tehát hatásosan megadta az alaphangot. „Sokat segített” aztán a hangulat további fokozásában az az agresszív, támadó és a jelentés valós tárgyától eltérő öt perces expozé, amelynek ugyan sok köze – mint mondtam – nem volt a jelentéshez, viszont tele volt sértettséggel, elutasítással, elhatárolódással. Leginkább azonban migránsozással volt tele, aminek az egész kérdés szempontjából momentán gyakorlatilag semmilyen súlya nem volt. Önkritikus, a változtatni akarás legalább halvány szándékát hordozó kitétel még csak véletlenül se csúszott be a gyenge, színvonaltalan, populista szónoklatba. Ezzel szemben volt illetékesség hiánya, tájékozatlanság és hozzá nem értés – természetesen Sartgentini asszony kritikájaként.

Nem a beszédeket akarom én itt és most visszamondani. Aki látta, látta, aki nem, nézze meg. Bőséggel megtalálható minden írott és íratlan formában az interneten. A hangulatra és a testbeszédre fókuszálnék, amely minden szónál többet mondott. Orbán látszólag flegmán igyekezett viselni az ellen tornyosuló szózuhatagot. Szája körül azonban olyan sápadtság ömlött el, amilyet a hazai közönség talán még soha nem látott rajta. A vele érkezett Szijjártó mereven, kifejezéstelen arccal ülte végig a plenáris ülést, időnként ő is kapott a jóból. Rogán sápadtan meredt maga elé, az Orbán mellé befészkelő Gulyás miniszter halszemei csak akkor nyíltak ki, amikor valamit magyarázni próbált a főnökének, ami felkeltette amúgy nem túl fogékonynak tűnő figyelmét.

Az igazi látványosság azonban Orbán arca volt. Testbeszéde egyértelművé tette, hogy legszívesebben máshol lenne. Mimikája annak alapján változott folyamatosan, hogy ki mit mondott róla éppen. Gúnyos vigyor, homlokráncolás, csodálkozó szemöldök-felhúzás, szemének értetlenkedő kitágulása, átbámulás a padtársra, értetlenség sugárzása a felszólaló felé. Ki gondolta volna, hogy ez az empátiahiányos, szociálisan abszolút érzéketlen ember ennyi „érzelem” kifejezésére képes. És akkor még nem is beszéltünk az őt éltető felszólalók – igen, voltak ilyenek, nem is kis számmal – fogadtatásáról. Farage, a Brexit atyamestere (mit keres ez a kártevő még a Parlamentben? – tudom, a választások), a feledhetetlen farkasmosolyú Morvai asszonyság és más, a populisták és a szélsőjobb – leginkább euroszkeptikus, unióellenes – kis pártok képviselői, joviális, atyáskodó mosolyra ihlették Orbánt, és látni való volt, hogy belülről mintha írós vajjal kenegetnék. Szijjártó, Rogán, Gulyás részéről is kijárt az elégedett bólogatás.

Külön fejezet a Fidesz „gőzhenger” kiállása a főnök mellett. Járóka és Kósa Ádám azt bizonygatta, hogy a magyar kormánynál Európában senki jobban nem képviseli a kisebbségek és fogyatékosok jogait (Orbán elégedetten bólogat, bár ez még valószínűleg számára is meglepő, ha hirtelen csak az otthonápolók iránti érzéketlensége ugrik be neki). Szájer, Gál Kinga harcos, karcos és kemény. A főnök láthatóan elégedett, és kissé mintha még mosolyogna is. A többiek – Deutsch, Schöpflin, Tőkés – hallgatnak. Miért?

Amikor Újhelyi István és Niedermüller Péter keményen és határozottan kiáll a magyar nép igazi érdekei mellett és az Orbán személyével fémjelzett illiberális kormányzati autokrácia ellen, gúnyos, lefitymáló mosoly a válasz. Szinte hallani Orbán gondolatait: Hazaárulók! Valójában azonban csak egyetlen heves reakció figyelhető meg a magyar miniszterelnökön. Amikor Niedermüller Péter tévedésből Jim Bannonként említi Orbán nagy barátját és amerikai harcostársát (szégyellném magam ebben a konstellációban is, éppúgy, mintha Farage védelmére kellene szorulnom), Orbán felkapja a fejét és foga között gúnyosan szűri: Steve Bannon, Sztív… Ez persze annyiban helyes, hogy ha ő valakibe magyar állami pénzeket fektet az ördögi Soros elleni harc népszerűsítésére, akkor annak tudnia kell a nevét.

Nem állunk távol az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy Európa jobbik fele tegnap – pártállástól függetlenül – megmutatkozott, és nem volt vevő Orbán hazugságaira. Aki meg igen az vagy számításból, vagy önös, populista, nacionalista, politikai érdekből állt ki mellette. Ezek a barátságok azonban csak addig tartanak, amíg el nem kezdenek ütközni az érdekek, mondjuk a menekültügy terén, mint ahogyan ez az olasz-magyar viszonylatban már kezdi megmutatni magát.

Orbán kétperces viszontválasza a sértődöttség és a rettegés manifesztációja lehetett volna. Sápadtan remegő hangon kezdett a szónoklatba. Az időközben eltávozott Guy Verhofstadt gyengécske ütést kapott az arcába, Manfred Webernek szembesülnie kellett azzal, hogy a bajoroknál sem jobb az egyetemek helyzete, a CEU-val pedig minden rendben, ahogyan azt ő a honlapra pillantva megállapította. Valószínű a CEU-nak két honlapja van, mert amelyiket én láttam, az bizony egészen másról tanúskodik. Aztán megint a sértettség, a mártíromság, a migránsok 0 unalomig. Megértem a karzatról dühödten bekiabálót, aki magát türtőztetni nem bírván tovább, erős hangon közhírré tette: HAZUDIK! Ez a nagyfokú impertinencia felháborította a magyar kormány képviselőit. (Amikor a nekik nem tetsző hozzászólásokat zavarta meg az Orbán szimpatizánsok bekiabálása és rendbontása, akkor nem láttam ezt a bosszúságot az arcokon.)

Volt még egy érdekes színfoltja az eseményeknek. Amikor a fideszesek arra számítottak, hogy Orbáné lesz az utolsó szó az ülésen, csalódniuk kellett. Antonio Tadjani egy kegyelemdöfésre megadta a szót a Bizottság alelnökének, Frans Timmermansnak, aki aztán kíméletlenül összegzett. Éppúgy, mint az utána felszólaló jelentéstevő Judith Sargentini. E helyről is legmélyebb tiszteletemet küldöm a képviselőasszonynak. Nem fogadta azonban az enyémhez hasonló egyetértés a hozzászólásokat a magyar kormány képviselői részéről. Felborult az A-terv, B-terv meg nem volt. A sajttájon – mint hallottam – már be is lengették a vereség valószínű lehetőségét, ezt azonban én már nem néztem meg.

Amit tegnap láttunk az volt az igazi és valóságos érzelmek zűrzavara, a nyers élet. A diktátumokhoz és lekezeléshez szokott, erőpolitikát hirdető magyar miniszterelnök pontról pontra szembesült önmagával, és akár tetszett neki, akár nem, a tények tömege ellene vallott, ő állott a pellengéren öt éven belül immáron második alkalommal, minden magyar szégyenére. Ennek ellenére nincsenek illúzióim. Egy egészséges gondolkodású ember egy ilyen szembesítés hatására hazautazik a fővárosába, és bejelenti a lemondását, hogy örök időkre távozzék a politika színpadáról. Orbán nem fog. Testbeszéde és gesztusa sok mindent kifejezésre juttatott abban a három órában, de ez a lehetőség fel sem merült benne.

Sokkal valószínűbb, hogy bosszút fog állni az egész világon.

Legalábbis biztosan ezt forgatja a fejében. Meg azt, hogy most aztán jaj nekünk! Van egy rossz hírem: én a magam részéről nem félek tőle, és biztosan vagyunk így még pár millióan. Ezt a problémát ugyanis így vagy úgy, de a magyar népnek kell megoldania. Nincs más lehetőség.

Fotó: MTI

Szerző: Fábián András
Forrás: Huppa

Olvasta már?

A tanári kar negyede felmondott a budafoki Budai Nagy Antal Gimnáziumban

Az Eduline-t egy szülő tájékoztatta arról, hogy a gimnázium tanári karából a nyár folyamán tizenketten …