Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Fábián András: Kegyelet

Fábián András: Kegyelet

Az embereket jobb helyeken kicsi koruktól arra nevelik, hogy tiszteljék a tanáraikat, adják meg a felnőtteknek és a náluk idősebbeknek a kötelező tiszteletet, emlékezzenek meg halottaikról, és lehetőleg más halottairól se mondjanak rosszat, akármit is tudnak vagy vélnek tudni róla. Angyalföldi gyerek vagyok, ezt már többször megemlítettem, de apám révén büszke hajdú vér is folyik az ereimben. Ezért aztán a hortobágyi pusztát is a magaménak vallom, ahol a legtöbb ősöm marhát, juhokat, lovakat nevelt, terelt, hajtott, néha fel egészen Rómáig, Bécsig. A pásztorember közhelyesen kevés beszédű, és ha szól, akkor annak súlya van. Leginkább a kutyájával, lovával beszélget, mert az megérti, amit mond. Az ember nem mindig. A kutyának elég egy pillantás, egy fütty, egy csettintés, és már ugrik, és kerít, és nyomja vissza az elbitangolt jószágot a csordába, nyájba. Amelyik kelekótya, bamba nem elég fürge, az kap egy mérgeset a horgasín felől, aztán sántikálhat napestig. Az állat ezért – bár látja, hogy kicsiny, kisebb nála – tiszteli mégis a kutyát, mert benne az embert tiszteli, amely csekély birka vagy marha-tudata szerint az a morgós kétlábú az ő jólétét hivatott biztosítani.

Az ember persze tudja, hogy ezt csak a buta állat látja így, hiszen a jól tartott állatnak szép a szőre, jó a húsa, kövér és kívánatos, tehát jól el lehet adni a piacon, vagy éppen jól dolgozik, amikor dolgoznia kell.

Ilyen ez a pásztorvilág. Egyszerű és világos, viszont harmonikus. Ebbe a világba tartozónak érzem magam. Ebbe is, bár most éppen egy másikban esz a fene. Ebből az is kiderül, hogy nem a legnagyobb örömömre és legkevésbé sem a megelégedésemre.

Azzal kezdtem, hogy az emberek elindulnak valahonnan, egy családból, hozzák magukkal, amit ott kaptak és élnek úgy, ahogyan tanulták, vagy ahogyan tudnak. Ha ezt tisztességesen teszik, jó. Ha viszont valamilyen megmagyarázhatatlan hiba folytán nem megfelelő emberek hatalomhoz jutnak, az eredmény borítékolható. Azt is mindjárt szögezzük le, hogy ez nem iskolai bizonyítvány kérdése. A tisztesség és a becsületesség nem egyetemi tananyag. Mindezt csupán azért bocsátottam előre, mert a végső okban ugyan nem hiszek, de az ok-okozati összefüggésekben igen.

A hosszas bevezető után rátérnék dolgozatom valódi lényegére. A kampány időszakában minden napra jut valami botrány. Megszokottá vált, hogy ezek a botrányos esetek a kormányhoz a kormánypárthoz vagy éppen annak egy-egy prominens tagjához, képviselőjéhez kötődnek. Ezt ők csípőből hárítják: kampányfogásokról van szó, semmi közünk hozzá, nem tudunk róla, utánanézünk, kérdezzék meg attól, aki ezt mondta, maguknak nem nyilatkozom. Rutin válaszok, semmit sem mondanak. Azaz dehogynem: azt demonstrálják, hogy aki szembesíti a jellemtelent a saját jellemtelenségével, a kötelességszegőt a kötelességével, a bűnelkövetőt a tettével, a hazugot a hazugságával, a maffiózót saját bűnszervezetének iszonyatos és felmérhetetlen bűneivel, és még sorolhatnánk, azt el lehet hajtani vagy még jobb tüntetőleg keresztülnézni rajta, elfordulni, tovább menni. Nem kell komolyan venni, hiszen az csak egy ember, egy újságíró, egy áldozat, egy porszem, aki eltiporható, mert a hatalom ezt megengedi, a hatalom birtokosa ezt megteheti. Eközben elfelejthető, hogy az a hatalom éppen azoktól az egyes emberektől származik, akiknek a neve, amikor sokan vannak: választópolgárok.

Vannak sokan, akikkel ezt ma még meg lehet tenni. Sokan kérdezik, hogy miért? Azért, mert ennek az országnak a lakossága még nem nőtt fel a fejlett, öntudatos polgári társadalmak szintjére, még nem jött rá a saját hatalmának a mibenlétére, még nem érett állampolgárok szövetsége, vagyis egyáltalán nem polgári Magyarország, ahogyan azt az állampárt megpróbálja elhitetni. Hogy ezt így is lehessen tartani, folyik a nemzet tervszerű lebutítása. Tudjuk, hogyan. Nem tanulni kell, hanem dolgozni. Munkaalapú társadalom – mondják. A valóság pedig munkaalapú nyomor, éhezés, fagyhalál, kihűlés a hideg falak között – tüzelő híján. Jó halál, csendes, magányos. Senkit nem zavar. Majd legfeljebb csak akkor, amikor valaki, véletlenül rád nyitja az ajtót, s felsikolt, mert félig felfaltak már a kutyák. Ez azonban téged, az elhunytat már nem érdekel, hozzátartozód pedig amúgy sincs. Mások élete meg zavartalanul megy tovább. A megfagyottak és kihűltek számáról tudósító statisztikát a kormány előrelátóan titkosította. Kompromittáló lenne, s az kényelmetlen így kampányidőben.

Különös, de az a helyzet, hogy van a nyomornak egy sokkal magasabb szintje is. Amikor egy kórházban kell meghalnod, ahol ott van ugyan a segítség, de nem jön az orvos, senki nem törődik azzal, hogy jajgatsz, vért hánysz, összeszarod magad, hogy az emberi méltóságod egy pillanat alatt válik semmivé. Egykedvű nővérek förmednek rád, hogy ne kiabálj ott, mert zavarod a többieket! Lányodat, fiadat, szeretett házastársadat elhajtják: Ne ugráljon már, mert kivezettetjük! Nem látja, hogy itt mindenki beteg?! Az orvos nem jön, mert nincs, mert műt, mert máshol van, talán a nővérkével van épp fontos konzíliuma egy titkos hátsó szobácskában. Vagy éppen szilveszterre koccintanak kölyökpezsgővel, kacagva, vidáman. (Megtörtént, igaz!) Az orvos tudja, hogy mit csinál. Ő tudja, hogy ezt megengedheti magának, mert ő soha nem hibázik, belőle amúgy is kevés van, őt majd meg fogják védeni, kiáll mellette a testület, a szakma. Az aktuális tótumfaktum majd beleöblögeti vastag hangján a köztudatba, hogy minden orvos kért már bocsánatot a betegétől. Még ő is. Nincs itt, kérem, semmi látnivaló! Tessék továbbhaladni!

Eközben te fogod magad, és meghalsz. Ennek senki nem örül. Részben, mert el kell takarítani téged és utánad. Részben mert meg kell magyarázni, hogy te azért haltál meg, mert olyanok járnak orvoshoz, akinek nem is kellene ott lenni, vagyis a rendszer úgy rossz, ahogy van. Ezt tudjuk, látjuk, átéljük és bele is halunk időnként. Vagyis a válasz nem válasz, a kérdés viszont ott lebeg a levegőben. De te megnyugodhatsz. Részben mert te már meghaltál, részben, mert te nem tartoztál azok közé, akiknek nem kellett volna ott várakoznia az orvosnál, viszont te meg is haltál, ahogy kell.

Itt van például Németh Szilárd. Szilárd okos. Ő nem szaladgál minden kis vacak sérüléssel orvoshoz. A minap is megszúrta egy szeg, de ő megoldotta saját hatáskörben, nem ment orvoshoz és lám – jól van. Szilárd túlélte a szeget. Legyél te is olyan okos, mint Szilárd. Ne rohangálj az orvoshoz. Halj meg otthon.

Szerző: Fábián András
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Szele Tamás: Forró drót

– Halló, itt Donald Trump. Orbán Viktort keresem. – Halló, itt Micike. – Kicsoda? – …