Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Fábián András: Ki fognak rúgni

Fábián András: Ki fognak rúgni

Ki fognak rúgni? – kérdezem egyik kedves barátomat, aki koránál fogva még nem eszi a nyugdíjasok keserű viszont egyre drágább kenyerét. Szerinted? – kérdez vissza rutinból. Azért persze egyszerre látom az arcán a sápadtságot meg az éledő düh pírját is. Húsz éve van a közszolgálatban. Érettségi után kézbesítőként kezdte, időközben megnősült, munka mellett végezte az egyetemet, két gyerek, lakásépítési kölcsön, lassú, de relatíve biztos fizetésemelés, adósságok és most még itt ez a bizonytalanság is, hónapok óta. Húsz év alatt, úgy érezte, kiérdemelte a bizalmat. A munka, amit végez felelősségteljes, nagy odafigyelést és önállóságot igényel. A terület tőle lett olyan, amilyen. Első perctől ő foglalkozik az ügyek intézésével, nála jobban senki nem ismeri a feladatokat és a megoldások lehetőségeit. Nem csoda, hiszen a megoldásokat is ő munkálta olyanná, amilyenek. Szóval területének felelős gazdája, megbízható, középkorú „kormánytisztviselő” ahogy most mondják. Ez az én barátom.
Már ez a „kormánytisztviselővé” való átnevezés is mellbe vágta annak idején. Első felelős munkakörében segédelőadó volt, köztisztviselő lett, aztán pár éve találták ki, hogy ők ettől kezdve nem a köz érdekében, hanem a kormány érdekében végzik áldásos tevékenységüket. De lege lata, de lege feranda – így mondja a tudomány: a meglévő és a jövendő jog szerint . A kormány lett az ő uruk- Istenük, az rendelkezik életük és haláluk felett, tőle függnek, neki áldoznak és ő ítélkezik felettük, ha vétkezni találnának. Mindez hatásaiban kiterjed a családra, szűkebb és tágabb környezetre: feleség, gyerekek, gyermekükre büszke szülők, nagyszülők, rokonok, sajnálkozó barátok, örvendező ellenlábasok.
A létszám csökkentésének, elsősorban a politika és nem a szakma által generált kényszeres igénye 1989., a rendszerváltás óta, végighúzódik a magyar államigazgatás rendszerén. Ennek kapcsán kimutatható a mennyiségi és minőségi szemlélet közötti örök konfliktus. A költségvetési egyensúly megőrzésére való hivatkozás az elmúlt lassan 30 év során folyamatosan napirenden tartotta a létszámcsökkentés iránti igényt. Ennek köszönhetően több alkalommal került sor jelentős – nyílt, vagy burkolt – elbocsájtásokra, „leépítésekre”. A központilag elrendelt létszámcsökkentések azonban egyetlen esetben sem hozták meg a várt eredményt. Mi több, a yo-yo effektusnak megfelelően az átmeneti csökkenést követően még magasabb szintet ért el az alkalmazottak száma, mint amekkora az a kiinduláskor volt. Nem segített ezen az egyes szervezeti egységek összevonása sem. A korábbi, szakmai szintű szerveződéseket megpróbálták regionális szervezetek létrehozásával számszerűen csökkenteni. Hamarosan kiderült azonban, hogy ez sem eredményezett érdemi változást. 1989-től az államigazgatás minden szintjén igyekeztek megszabadulni az előző kormányt szolgáló tisztviselőktől, legalábbis (felülről lefelé) középvezetői szintig. Fő szemponttá lépett elő a „politikai megbízhatóság” Jöttek az ejtőernyősök, a csókosok, a mindenhez (is) értő pártemberek (és akkor még nem beszéltünk mondjuk a futsál-diplomatákról vagy a fogadó ország nyelvét nem beszélő konzulokról). Az újak hamarosan elkezdték magukkal hozni a saját embereiket – „bizalmi elv” -, de mivel a régebben ott lévők ismerték a területet, ezért tőlük sem tudtak teljes egészében megválni. A boltnak ugyanis azért mennie kell. A létszám meg szépen visszarendeződött.
A kampányszerű, négy-nyolc évenkénti cserélődés ugyanakkor minimum két negatív eredményt mindig hozott. Megfogyatkozott a szakértő karrier-ügyintézők száma és romlott az ügyintézés minősége. Mindkettőt a „fogyasztó” – a társadalom érezte meg. Az alacsonyabb bértömeg kezdeti kiadás-csökkentő hatása pillanatok alatt eltűnt az így keletkező károkkal, majd végül teljes egészében felemésztették a nyereséget az új munkaerő kiképzésének költségei.
Csak szőrmentén érintem azt a hamis látszatot, ami az Orbán kormány adminisztrációs költségcsökkentő ígéreteiből, az „olcsóbb kormányzás” ígéretéből megvalósult. Kevesebb miniszter van ugyan, de a számát se tudjuk, hány államtitkár, helyettes államtitkár, miniszterelnöki biztos, kormánybiztos, miniszteri biztos, tanácsadó, főtanácsadó, fő-fő-fő tanácsadó, és még ki tudná felsorolni hány más rendű és rangú levélnehezék szorgoskodik milliós fizetésekért ebben az „olcsóbb” kormányban. Mivel sem önálló költségvetési fejezete, sem önálló gazdája nincs olyan területeknek, mint az oktatás, az egészségügy, a szociális- és munkaügy vagy éppen a környezetvédelem, így az ezekben az ágazatokban megfigyelhető anomáliáknak sem lehet látni a végét. Nem mellesleg, boldogult emlékű nagyanyósom egyik kedvenc mondását idézve: szarnak, bajnak nincs gazdája. (Talán ez is az alig titkolt kormányzati cél.)
Az első Orbán kormány időszakában magam is az államigazgatás minisztériumi szintjeit erősítettem, mi több, elég jó rálátással rendelkeztem annak belső működésére. Érdekes idők voltak azok, a mai dúláshoz még kevéssé, szinten semmiben sem hasonlíthatóak. Talán ezért is különösen megragadt bennem egy éppen idevágó eset. 1999. decemberében már tudható volt, hogy Chikán Attila nem vállalja (?) tovább a gazdasági miniszteri posztot, s helyére Orbán a számmisztikában felettébb jártas Matolcsy Györgyöt fogja kinevezni. Még el sem foglalta új pozícióját az éles tekintetű jelölt, de a rá oly igen jellemző határozottsággal már be is jelentette, hogy több száz fővel fogja csökkenteni a szerinte vízfejű minisztérium létszámát. Mire hivatalba lépett, a minisztérium gyakorlatilag megszűnt működni. Ha a társszerveknél dolgozó partnerek tovább akartak lépni a közös programok végrehajtása területén, egy-egy korábban középszintű döntésért helyettes államtitkári, államtitkári szintig kellett elmenni. Aki addig nem dolgozott, az azt mondta: „Minek már erre a kis időre?!”. Aki tépte szaggatta az istrángot, azonnal leállt és visszavonult: „Majd bolond leszek nyüzsögni! Még véletlenül hibázok, és csak felhívom magamra a figyelmet. Aztán engem rúgjanak ki! Hogyisne!”. Aztán ez így is maradt egészen a választásokig. A dolgozói önvédelmi reflexekkel még egy jó miniszter sem tudna mit kezdeni, hát még egy Matolcsy.
Másrészt kis kitekintéssel megállapíthatjuk, hogy cseppet sem új keletű és kizárólag magyar ügyről van szó, amikor az államigazgatás karcsúsításának kérdése felmerül. Ez szinte a világ minden kormányának megalakításakor, sőt már a választási programok elkészítésekor felmerül. (Már ahol politikai program alapján választanak kormányzó pártot és nem számítógépes programhiba imitálásával).
Antony Jay és Jonathan Lynn örökbecsű szituációs komédiájában (melynek könyv alakban megjelent magyar nyelvű fordításának előszava Heil Péter, lapunk kiváló munkatársa nevéhez fűződik), az Igenis miniszter úr egyik részében éppen erről van szó. A kormányzásban még járatlan, ám rendkívül lelkes Jim Hacker miniszter elhatározza, hogy a párt ígéreteihez híven radikálisan csökkenti a dolgozói létszámot. Államtitkára, Sir Humphrey Appleby azonban gyorsan meggyőzi őt, hogy ez cseppet sem találkozna a választók akaratával, pláne nem a szimpátiájukkal, és ez könnyen a miniszter úr politikai karrierjébe kerülhetne. Ezzel szemben, ha bővítené a minisztériumi létszámkeretet a feladatok óriási mértékű növekedésére hivatkozva, az megerősítené pozíciójában és szimpatikussá is tenné mind munkatársai, mind választói körében. A bölcs államtitkár úgy adja minisztere szájába a helyes döntést, hogy Hacker végülis meghatározza a feladatot Sir Humphrey számára, akinek már csak annyit kell mondania: Igenis, miniszter úr.
Nálunk,úgy tűnik, a józan ész nem diadalmaskodik a kormányzó párti fejekben. Hétfőn állítólag ki is hirdetik: ki megy, ki marad. A létszámleépítés ugyanis nem racionalitás kérdése. Kellenek a megüresedő helyek a Közszolgálati Egyetemről kibocsájtásra kerülő Orbán- és Fidesz párti ifjaknak, akik várhatóan és vélhetően szolgai módon, vita és kritika nélkül hajtják majd végre a kormányzati utasításokat. Akik mennek, életkortól és szakmai tapasztalatoktól függetlenül, lehetnek kiskatonák vagy kedves nővérek, esetleg beteghordók, műtőssegédek, vagy sepregethetnek éhbérért mint udvarosok egy multi gyárában. A maradók pedig retteghetnek tovább, hogy mikor kerül rájuk a sor. Őket a fortélyos félelem igazgatja s teszi alázatos szolgálóvá hétfőtől.

Szerző: Fábián András
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Fábián András: Az első interjú a szabad világban

– Jó napot, Gruevszki úr! Lapunk munkatársaként szeretném arra kérni, hogy … – Nem! Oda …