Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Fábián András: Kultúrkampf, avagy a szép új világ

Fábián András: Kultúrkampf, avagy a szép új világ

Minden diktatúrának megvan a maga kultúrának nevezett tömjénfüstje. Az az életérzés – kerestem, de semmiféle jobb, ideillő szót nem sikerült kitalálnom –, amely nyugalommal tölti el a rendszer haszonélvezőit, és azt sugallja, hogy itt kérem nem csupán hatalmi tobzódás van, lopás és a társadalom maradékának falhoz taszigálása, hanem bizony elmélyült izé is. Szóval kultúra. A mi kultúránk. Nem az övéké, nem is a másé, hanem a miénk.

Napjainkban a kultúra átstrukturálásának korát éljük. Másutt talán már említettem, hogy a sugallat-szerű utasítás a hívekhez nyilván a legmagasabb helyről érkezhetett, jelesül a legutóbbi titkos Kötcsei pörköltfőző szeánszról. (Ezeknek a Kötcsei dolgoknak azért van egy olyan kis összeesküvés-szerű stichje, nem? De.) Most, hogy ismét soha nem látott mértékű felhatalmazást kapott az országot megszállva tartó kollégiumi gang, ideje megteremteni végre azt az életteret is, ami nekik tetsző. Nem lesz itt mindenféle jogvédelem meg beledumálás, nem így, nem úgy. Egyetlen hang lehet! Hozsánna néked, erő! Igen, igen. Helyénvaló Madách örökbecsűjét idézni, hiszen ebben minden benne van, amit a most kitörni készülő „kulturális forradalomról” tudnunk kell. Az angyalok kara kezdi:

Megtestesült az örökös nagy eszme,
Im a teremtés béfejezve már,
S az Úr mindentől, mit lehelni enged
Méltó adót szent zsámolyára vár.

S az úr elégedetten dörmög, különösen miután – mint fentebb kiderült – az adó is neki jár:

Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Év-milliókig eljár tengelyén,
Míg egy kerékfogát ujítni kell.

Ígérem, nem fogom idehozni a teljes Tragédiát, de mivel így kezdődik, s tragédiával végződik jók itt az idézetek. Már csak azért is, mert a helyzet az, hogy a kultúra, mint olyan nem terem minden bokorban. Nem úgy van az, hogy bemegy a diktátor a boltba a sleppjével, körülnéz, válogat, leemel ezt-azt a polcról, gusztál, finnyáz, aztán rábök valamire: na, ez jó kis kultúra lesz. Lehet, hogy a talpnyalók hitvány serege felragyog, és dicsérő kardalba kezd, de minden ok megvan az aggodalomra, mert Lucifer már ott somolyog a háttérben, s két fája mellett dörzsöli a tenyerét.

Nem kívánok én itt most filozófiai értekezésekbe bonyolódni a kultúra lényegét illetően, hiszen bármit is mondanék, csak lenne, aki lebiggyesztett szájjal, csúfolódva ingatná a fejét. Hiszen tág körben mindennek van kultúrája: a dalnak, a bornak, a szerelemnek, a szellemi élet egészének. Biztosan kimaradna valami, akármennyit is sorolnánk fel. Egy dolog azonban bizonyos, és ezt a hozsannázó, nevezzük nevén, a seggnyaló pártkorifeusok nagy hódolatukban szándékosan, vagy éppen műveletlenségük és ostobaságuk mián elfelejtik. A kultúra szellemi értékek összessége; egy közösség, társadalom életmódja, életfelfogása, szokásai, az adott társadalom gondolkodásmódja; az életmód, életfelfogás és szokások összessége az egész társadalomban. Viselkedésünk, életfelfogásunk egész életvitelünk alapja. Ebben nőttünk fel és visszük magunkkal lelkünkben, tudatunkban születésünktől az elmúlásig, miközben akarva, akaratlanul tovább is ezt adjuk gyerekeinknek, unokáinknak.

Márpedig ha ez így van, akkor kicsit nézzünk vissza az időben. Nem kell messzire menni, elég a múlt század fordulója. Előbb talán Magyarország, az I. nagy háború, a tanácsköztársaság, fehérterror. A jobboldali reakció ráront a nemzetre. Jöttek a Horthy érából ma visszasírt nagy névadók, Klébelsberg Kúnó és csinovnyikjai. Mellettük azonban Ady nyomán felnőtt egy új nemzedék: József Attila, Babits, Szép Ernő, Krúdy, Radnóti Miklós, Vass István. A modern és klasszikus kultúra követői és hordozói. És ők csak az irodalom, de maradjunk is leginkább ezen a területen és majd azt is megmondom, miért.

1933-ban jött Hitler, Göbbels, Mussolini. Könyvégetések, gigantománia és náci propaganda. Már neve is van az új szellemi (?) térfoglalásnak: kultúrkampf. Sokat mondó a név a harcnak is van kultúrája, bár a kulturkrieg ez esetben pontosabb lett volna, hiszen megpróbált mindent eltiporni és elpusztítani, ami nem a vezér géniuszát volt hivatva magasztalni. Mi maradt? A robosztus rideg, épületek – és a tűzre vetett Thomas Mann,  Marx, Heinrich Mann, Erich Kastner, Freud, Remarque, Brecht vagy éppen Carl von Ossietzky szelleme, mely töretlenül kelt ki haló poraiból. A német kultúra maradt meg. Az igazi, emberközpontú, valódi német kultúra megmaradt.

Ugorjunk nagyot, a magyarországi rendszerváltásig, amely a szobrok ledöntésével és az utcák átnevezésével vette kezdetét. Az Andrássy út, Népköztársaság útjából újra Andrássy út lett. Remek! Szerencsére a Köröndből lett Kodály körönd nem lett újra Hitler tér (egyelőre). A szobrainkat elszállították egy szoborparknak kinevezett távoli szobortemetőbe. Itt álljunk meg egy pillanatra, mert ez már a magyar történelem eltagadásának is része, hiszen azok a szobrok történelmi eseményeinknek, nagyjainknak, történelmi kultúránknak állítottak maradandó emléket. Elrejtésük a múlt meghamisításának első lépése volt, aki ehhez segédkezett, szégyellje tettét egész életére. A ’45 utáni években felnőtt egy új író és költőnemzedék: nem kis számban köztük olyanok, akik nem voltak éppen a rendszer hívei, s akik mára meghatározóvá váltak az életünkben. Konrád, Esterházy, Nádas Péter, Spiró és a fiatalabbak, Grecsó, Háy János és a többiek.

És akkor lássunk be egy tételt, ami a fentiekből – ha talán nem is kézenfekvően – de kiviláglott: igazán maradandót csak azok tudnak alkotni, akik nem szolgai módon követik a rendszer kívánságait, hanem a jelenben élnek és a jelen kritikáját és tanulságait igyekeznek visszaadni, akár tetszik ez a hatalomnak, akár nem. Rendszerint nem tetszik, ezért aztán ők lesznek a mindenkori kultúrkampf célpontjai, kijelölt áldozatai.

Az orbáni angyalok kara megkezdte az urat dicsérő közeg megteremtését. Ez nem lehet a széles látókörű, nagy műveltségű és felkészültségű, kifinomult ízlésű és kritikus urbánusok csoportja, mert ők lényegüknél fogva alkalmatlanok a hajbókolásra.

A kultúrkampf meghirdetője, az ifjú, ám mostantól ígéretes jövő előtt álló Békés Márton, Schmidt Mária hűséges jobbkeze a minap irányt mutatott ezen „ásatag múlt” meghaladására és félresöprésére: „Azt gondolom, ma konzervatívnak, népinek, nemzetinek lenni nemcsak, hogy szexi, de ez a forradalmi. Új konzervatív, kulturális korszakot kell teremteni Magyarországon. Az első lépés, hogy a vállaltan populista, jobboldali, nemzeti közeg dekolonizálja saját gondolkodását, szabaduljon meg azoktól a sablonoktól, hogy például az Esterházy a jó író, a liberális közegnek kell megfelelni, az a fontos, amit a Magyar Narancs ír.” Ugye, hogy nem kell nagy jóstehetség annak megállapításához, hogy ez a Békés még sokra fogja vinni?

Én azt sem bánnám, ha ebből a projektből olyan nagyságok emelkednének ki, mint Veres Péter (vajon olvasott-e tőle a fentebb idézett kultúrpap valaha is bármit?!), Darvas József, Erdei Ferenc, nota bene Bartók és Kodály, bár, ahogy körülnézek, manapság erre vajmi kevés az esély. Ne kössük meg azonban az Úristen kezét, lehet, hogy már igenis készülődnek a szellemi gigászok, az új kor új hősei. Csak még nem látjuk őket. Bár itt-ott már megkezdték a jól jövedelmező posztok elfoglalását, funkciók betöltését.

Attól tartok azonban, hogy a kultúra jövendő hőseit illetően nem a köz, hanem a mai politikai kurzus lesz hivatott megállapítani a magas művészi és kulturális értéket, a mérce pedig az Urat és a rendszert magasztaló hang magassága és jól hallhatósága lesz, semmi más. A hangnak el kell hallatszania minimum Bicskéig és ha az sem elég, akkor majd hozunk nagy hangszórókat, hogy még Lovasberény is azt visszhangozza.

Végezetül – örök optimistaként – emlékeztetnék ismét Madách bölcs szavaira, amelyet a szerencsére folyton jelen lévő, nem is olyan negatív figura, Lucifer fogalmaz meg, s amelyben benne rejlik az Orbán és Békés által megálmodott szép új világ halála éppúgy, mint az egyetemes és valóságos magyar kultúra fennmaradásának ígérete is:

…egy talpalatnyi föld elég nekem.
Hol a tagadás lábát megveti,
Világodat meg fogja dönteni.

 

Illusztráció: Az ember tragédiája (film)

Szerző: Fábián András
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Viszlát, Andy!

A politikai vezetés egyik pillanatról a másikra felszámolja Vajna két és fél éven keresztül összerakott …