Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Fábián András: Mindhalálig rock and roll

Fábián András: Mindhalálig rock and roll

Ahogy az ember egyre tapasztaltabb lesz és mind több és több évet hagy maga után, hajlamossá válik azt hinni, hogy kezdi megérteni a világot. Ma azt a célt tűztem magam elé, hogy ha bele is szakadok, megpróbálom megérteni a hatvanas-hetvenes évek (múlt század!) nagy harcosait, a rocker csávókat.

Ők voltak akkoriban a mi példaképeink. Kezdett felfutni a Beatles, a Rolling Stones, a Shadows. Hosszú hajuk volt, laza göncökben jártak, ők maguk is nagyon lazák voltak (igaz, akkor még nem tudtuk, hogy ezek laza göncök és ők is lazák). Tagadtak mindent, ami akkor volt, de tényleg mindent. Lázadók voltak. A Mambó magnó féltve őrzött szalagjaira gyűjtöttük a számaikat a Radio Luxemburg és a Szabad Európa zajos-zavart hullámhosszairól. Boldogan hallgattuk aztán sötét pincékben rendezett házibulik kólamámoros, meghitt baráti körében, stika cigik büdös füstjét eregetve. Mi is hosszú hajat akartunk, próbáltuk utánozni őket.

Apám kemény és kérlelhetetlen katonaember volt. Havonta egyszer kötelező fodrász, nullásgép, csikófrizura. Mindig ott ült mögöttünk a szalonban, amíg Feri bácsi a hajzatunkkal hadakozott, és utasításokkal látta el a mestert. Egyszer aztán fellázadtunk. Egyedül akarunk menni, nem kell az apu. Nagyok vagyunk már. Némi morgás után apánk hajlott a szóra. Mielőtt munkába indult volna, kezünkbe nyomta a 2,50-et per kopf, és iskola után a bátyám meg én már boldogan masíroztunk is a műhely felé. Ott aztán leadtuk a rendelést: itt marad, ott egy kicsit így, amott úgy. Szóval a hosszából aztán semmiképp!

Igenis, fiatalurak – készségeskedett Feri bácsi.

Aztán kapta a nullásgépet, az ollót, és még kopaszabbak lettünk, mint azelőtt bármikor. Mikor szédülten kikászálódtunk a székből, és a fizetésre került a sor, Feri bácsi melegen ránk mosolygott és csak annyit mondott:

Tessék hagyni, fiatalurak, apuka reggel már rendezte.

Persze ez nem tántorított el minket a zenétől, a beat-től, a zenekarok és a zenészek csodálatától. Gitározni és dobolni tanultunk, zenekarokat szerveztünk lelkesen. Lázadtunk mi is, mint a példaképeink. Mikor beköszöntött a magyar nyelvű számok kora, mindet betéve tudtuk és együtt üvöltöttük a rádióval. A táskarádióval, mert akkor már az is volt, meg kazettás magnó. Klubokba jártunk! Illés–Metró–Omega. Ez volt az a szentháromság, amelynek az egyik tagjához csatlakozni kellett, és a többi a fasorban sem volt. A komoly fiúk az Illés, a romantikus leánykák Zorán és Dusán, a kemény legények meg az Omega és Kóbor nyomában lihegtek. Akkoriban a Várkert Bazárban nem Orbán politikai hullámlovaglására, hanem a rockra voltak hangolva a népek. Metró, Omega, Illés, Sakk Matt, Mini, Kex, Syrius, Piramis, Korál, P. Mobil, Beatrice,Tűzkerék, Taurus, Hobo Blues Band, Karthago, Dinamit, Hungária, Bergendy, Edda.

Volt házszabály is:

“Belépés csak 18 éven felüli fiúk és 16 éven felüli lányok részére, nyakkendőben, világos ingben, zakóban. Vászonnadrágban a belépés tilos. Kitiltást eredményeznek a következő kihágások: Ízléstelen táncolás, nem twist számra történő twistelés, egy lánnyal több fiú twistelése, fiúk egymás közti twistelése, és más, feltűnést keltő viselkedés.” (Részlet az Ifipark szabályzatából)

A „vászonnadrág” mellesleg a farmer békebeli neve volt.

1984. szeptember 23-án volt az utolsó koncert, a Parkbúcsúztató. Előző nap a Bikini vendégeként még a Beatrice is fellépett. Csak a nevek alapján idézhető fel, hogy kevés olyan zenekar volt akkoriban, amely össze ne rúgta volna így vagy úgy a patkót a diktatúra jogalkalmazó szerveivel. A legenyhébb láncszem a Hungaroton igazgatója, Bors Jenő volt, mint főcenzor, élet és halál ura a lemezkiadás területén. A keményebb legények azonban egészen a rendőrségi fogdák homályáig jutottak egy-egy kukaborogatós este után. Sorsuk szilencium, eltiltás, a hazai fellépési jog megvonása volt. Többen a tehetségesek közül külföldön próbáltak szerencsét, vendéglátóztak, hajóztak, mifene. Azt az egyet leszögezhetjük, hogy ezek a fiúk-lányok a letűnt kádári pártállamnak sem az elkötelezett hívei nem voltak, pláne nem a támogatott kegyeltjei. A három T-ből ők voltak a Tűrt néha a Tilt. Ennek az volt az egyszerű oka, hogy magatartásukkal, zenéjükkel, szövegeikkel komoly hatást gyakoroltak a fiatalokra és keményen lázadtak a „korszellem” ellen.

Mára nem csak a hosszú, csapzott haja hullott ki sok rebellis rockernek, hajdani hitelük is véglegesen a múlt ködébe veszett. Ezzel a hitelvesztéssel pedig nem csak a mai, hanem a múltbeli életük is kínosan nevetségessé és feleslegessé vált. Azt is mondhatnánk, hogy elvált a szar a májtól.

Az UFO-k kiválasztottja Pataky Attila, a kisgazda Balázs Fecó, Nagy Feró, a hajdani csirkedaráló nemzeti csótány, Demjén Rózsi, Kóbor „Mecky” János – és még sorolhatnánk hosszan a nevét azoknak a diktatúra-ellenes illetőknek, akiket mára egy másik pártállam másik diktatúrájának vastag pénztárcája finanszíroz és tart életben (értsd: koncertezhet akár sokmilliós államköltségen is). Ingyen ebéd nincsen, meg is fizetik az árát. Nem csak a művészetük szolgálatba állításával, hanem az Orbán melletti elvtelen kiállásukkal is. Mondhatnánk „humanizálni” segítenek a rendszert, a fasizálódó állampártot és annak despota vezetőjét, a pártállami miniszterelnököt. Akarják? Nem akarják? Egykutya. Nincsenek ezzel egyedül persze – ez azonban nem mentség –, hisz mellettük ott állnak és integetnek a tömegnek a kiváló, ám politikai analfabéta sportolók, sok fiatal példaképei is, akiknek aztán tök mindegy miért kapnak pénzt. Addig kell elfogadni, amíg adják, mert később már hiába kérnek. Ha szó érné a ház elejét, azonnal felveszik a sértett hős alapállását, és már repül is sziszegve a válasz: Mi, kérem, nem politizálunk! Nem, a fenét…

Vannak persze üdítő kivételek: Bródy, Koncz, Padödö és mások. Tiszteletem az övék, hiszen nem csak számomra őrizték meg régi énjüket. Ők azok, akik bármikor, akár két-három egymást követő este is dugig tudják tölteni a Papp László Sportarénát is, nem csak a Syma Csarnokot. Ők azok, akik művészként is vallják, hogy a gerinc nem eladó alkatrésze az embernek. Nem is pártfogoltjai ők a mai kurzusnak – sem.

A hajunk kihullik, fogunk sincs már sok, egyre vastagabb a szemüveglencse is. Szól a rádió, nosztalgiázgatunk, ifjan megtanult számokat dúdolunk, aztán egyszer csak megszólal egy régről ismert hang: „Álmodtam egy világot magamnak…”, Elhúzzuk a szánkat és a kikapcsoló gomb felé nyúlunk: maradj magadnak, kisöreg, nekem te ne magyarázz.

Fotó: FORTEPAN

Szerző: Fábián András
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Gruevszki-ügy, Brexit, Románia, Merkel – Nemzetközi sajtószemle

Frankfurter Allgemeine Zeitun: A tiszta jogi ügy A Gruevszki-ügyről továbbra is igen sok sajtóorgánum számol …