Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Fábián András: Nem tervezhető veszteségek

Fábián András: Nem tervezhető veszteségek

Tudom én, hogy hányszor és hányféleképpen tették már szóvá, üvöltötték bele a vakvilágba, de akkor is és újra…

Anyám a 88. évét tapossa. Nem könnyű neki sem, nekünk sem. Neki azért, mert hiába látogatjuk felváltva – nem kényszerből, nekünk fontos, hogy vele legyünk –, apánk halála óta egyedül él. Ez persze alig lenne elképzelhető egy nyugdíjasházban, ahol vagy ötven hozzá hasonló korú öregecske él, akik kotnyelesek és társaságra vágynak (anyánk szerint pletykásak, de ő nem az). De ő nem vágyik e locsi-fecsi társaságra, elrekeszti magát a lakásában, naphosszat ül a foteljében, keresztrejtvényt fejt, olvas, tévét néz, várja az ebédet. Reggel egy nővér segít neki elkezdeni a napot, napközben gondozónők néznek be hozzá. Ha beszélget is velünk, már csak ugyanazt mondja el mindig, szóról szóra. Mint a gramofon, amelyen megakadt a tű. Délutánra elfelejti, hogy reggel nála jártunk.

Mióta beköszöntött a meleg, minden nap intjük, hogy igyon sokat, hordjuk neki a kedvenc ásványvizét, radlerét, de ő csak a teát preferálja. Meg is főzi magának, megiszik egy-két bögrével, délben az az üres leves, aztán részéről a folyadékbevitel el van intézve.

A tévé kapcsolgatásával nem bíbelődik, nem keresgél. Az M1 és a Duna jön be neki legelőbb, ott mennek a sorozatok, amiket néz, hallgat – megszokásból.

Kis kitérő: a minap hallgatom a Klub rádióban a riporter és egy okos, kedves, szimpatikus közszolgálati egyetemi tanárnő beszélgetését a most 81 éves Berlusconi pályaképéről. Az öreg csirkefogó, az olasz politika fenegyereke az első pillanattól, ahogy beleártotta magát a politikába, a hagyományosan háztartásbeli „mammákat” célozta meg magának. A „mammák” konyhájában, ahol naphosszat sürgölődnek, ott a kis tévé, amelyen Berlusconi, az ország szinte összes magánkereskedelmi tévétársaságának tulajdonosa, a soha véget nem érő mexikói és török sorozatokat nyomatta, a nénikék nagy figyelmétől és osztatlan szimpátiájától kísérve. Olivió és Inéz történetét meghatározott időszakokban meg-megszakította az egész országra jól megszerkesztett híradóival, amelyek célzott tájékoztatásokat és propagandát nyomattak, középpontjában természetesen a tulaj és az általa vezetett párt folyamatos magasztalásával. A „mamma” az olasz család lelke. Amit ő mond, az a szentség, a szentírás maga. Ha azt mondta, hogy Berlusconi, akkor Berlusconi, és kész. Ki is derült, hogy így kell Olaszországban választásokat nyerni. (Meg persze Magyarországon sem másképp, mint látjuk.)

Ezt azért vetettem közbe, mert anyám már hosszabb ideje retteg a migránsoktól.

– Mitől félsz – kérdeztem tőle a minap –, hogy megerőszakolnak?

Persze elhordott mindennek, hogy én nem értem, milyen nagy a veszély, és jobb lenne, ha komolyabban venném az életet 64 éves létemre. Ő viszont annyira komolyan veszi az életet, hogy éjszakára magára zár ajtót, ablakot.

Két napja aztán a nővér hiába zörgetett reggel, nem nyert bebocsátást. Én a Balatonnál tanyáztam éppen, a bátyám rohant ajtót nyitni. Ő csupán pár utcányira lakik. A panelben 50 fok körüli hőmérséklet, anyám hál’istennek él, de csak hosszas szólongatásra eszmél. A kiszáradás összes tünetét produkálja. Próbálják egy-két órán át roborálni, etetni, itatni – eredménytelenül. Gyenge, mozogni nem tud, beszélni is alig. Mentő, Honvéd kórház, Sürgősségi. A bátyám kérte, hogy oda vigyék, mivel apánk annak idején sokat tett ennek a kórháznak a felvirágoztatásáért, Talán él még az emléke. Sokáig ott laktunk a közelében, a mai napig igényjogosultak vagyunk a használatára. Anyánk úgy beszél róla, mintha az övé lenne. Az ő kórháza. Nem tudja, hogy már régen nem így van. Senki kórháza az már. Akárcsak a többi magyarországi kórház.

13 órás várakozás következett, melynek során 6 óra elteltével kapott egy infúziót. Egy órával korábban végre vért is vettek tőle. Eközben az állapota változatlan. Körülöttük brutális állapotok, amit elmondani sem tartok kívánatosnak. Közben kisebb-nagyobb inzultusok és kalandok az SBO személyzetével. No, nem orvossal vagy rezidenssel, azzal nem is nagyon találkoztak, morózus beteghordókkal, fehér köpenyt hordó undok illetőkkel. Végül elküldték anyámat röntgenre. Miért? Nem tudjuk. Aztán bármiféle ok vagy indok nélkül azonnali koponya CT-t akartak neki csinálni (rákos betegeket 3-6 hónapra jegyeznek elő!), de ezt már a bátyám nem hagyta. Éjfélkor magánmentőt hívott – a mentőszolgálat időpontot sem tudott adni, hogy mikor tudna érte kocsit küldeni –, és hazavitte.

Anyám szívós, túlélte a hercehurcát, ma már jobban van. Ismerőseink, szeretett barátaink egy része nem járt ilyen jól, ők belehaltak az ország egyik legmodernebb kórházának ellátó rendszerébe. Van, akit most is siratunk. A sztárdoktor, aki felelős lenne ennek a rendszernek a megszervezéséért, a gyakori halálozások miatt, le akart mondani, azonban – mivel ez a választások előtt nem vetett volna jó fényt az „egészségügyi kormányzatra” (?!) – biztosították őt a teljes bizalomról. Így aztán maradt. Vele maradt a hozzánemértés, a szervezetlenség, a gyilkos nemtörődömség, a lelketlen, egészségügyi személyzethez méltatlan elfordulás a betegektől, a leintés és elutasítás – a káosz. Aki meg nem elég erős, annak a halál. A beteg ember a mai egészségügyben könnyen hal meg. Úgy értem, nem kínok nélkül, hanem ellátatlanul és részvétlenül. Majd megmagyarázzák, hogy amúgy is menthetetlen lett volna (!), vagy azért nem tudtak az ő súlyos esetével foglalkozni, mert boldog-boldogtalan odajár, hogy előbb sorra kerüljön. Ha lenne kedvünk, könnyesre röhögnénk magunkat.

Nem várok én ettől az írástól (sem…) semmit, legkevésbé bármiféle változást. Nem várom azt sem, hogy valaki észbe kap, és belátja végre, hogy ezt így nem lehet. Kifogásokkal és magyarázkodással tenni a semmit. Az osztályvezető doktor úrnak jó sajtót kívánunk, hiszen ilyenkor mindig akad egy baráti zsurnaliszta, aki megszólaltatja őt a drog-prevenció kérdéseiről, hogy lássuk, milyen jó orvos is ez a mi emberünk. Ezt mi nem is vitatjuk, csak éppen a vállalt feladatára alkalmatlan. Szakszerű ellátást szervezni és fegyelmet tartani a munkatársai körében teljességgel képtelen. Holott ez lenne az adott helyen a fő feladata. Sebaj, a politikai hatalom, az erő vele van. Mi kell ennél több a mai világban.

Hallom a hírekben, hogy az új emberminiszter stábja az egészségmegőrzés programján dolgozik éppen. Az „öt nemzeti programból” álló „népegészségügyi program” évtizedekre meghatározza majd a magyar egészségügy fejlődését. A rendszer középpontjában pedig a betegségek megelőzése és az egészség megtartása szerepel. (Nem mellesleg figyeljünk fel a népben-nemzetben és magyarban gondolkodásra! Ezek azonban láthatóan nem egyenlőek a nép, a nemzet és a magyarság életének megóvására irányuló feltétlen és mindenen túlmutató igyekezetével.) Kásler Miklós arról tudósított minket, hogy a minap benyújtották az országos intézetek vezetői a keringési, a daganatos, a mozgásszervi, a gyermekkori betegségek, valamint a mentális zavarok megelőzését és kezelését szolgáló nemzeti egészségprogramokat. Sőt: minden lényeges betegségcsoportban egy nemzeti programot kívánnak kialakítani, beleértve a kórházi fertőzések megelőzését, a betegellátást és a sürgősségi betegellátást is. Most. A XXI. századi Európában.

Azért mégiscsak jó hírek ezek. Fontos, hogy legyenek programok, amikre lehet hivatkozni, amelyeket végre lehetne hajtani és hajtatni (itt van mindjárt az egész Európában mintaértékű roma felzárkóztatási program esete, ugyebár). Persze, ha az objektív feltételek adottak. Például van rá elég pénz, van rá kormányzati szándék, jelen esetben van orvos és ápolószemélyzet, van szakmai hozzáértés és hasonlók. Beteg ember, haldokló és más rászoruló van bőven, rajtuk nem fog múlni. Az meg, hogy a program valamikor esedékes beindulása és kiteljesedése közti időben néhányan belehalnak a jelenlegi körülményekbe…

Ezt úgy nevezzük: előre nem tervezhető veszteség.

Szerző: Fábián András
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Elfogadták a Sargentini-jelentést visszautasító határozatot

Megszavazta a parlament a Magyarország szuverenitásának megvédéséről és az országgal szembeni rágalmak visszautasításáról szóló, a …