Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Fábián András: Örök barátság

Fábián András: Örök barátság

Ötven éves kora felett az ember már nem igazán köt egész életre szóló, nagy barátságokat. Addigra már kialakulnak bennünk kötődések és a rigolyák. Ezeket a régi és meghitt barátok már ismerik, tudják kezelni, aki meg nem, az lekopik. Mások árulóvá lesznek, megint másokról kiderül, hogy nem is voltak barátok.

Néha aztán előfordul, hogy mégis rábukkan az ember valakire, azonnal tudjuk valami megmagyarázhatatlan okból, hogy fontos lesz nekünk, és az első pillanattól tudjuk, hogy erre az emberre szükségünk van, mert elképzelhetetlen a további életünk nélküle. Akkor ez nyilván barátság. Nálam legalábbis az. Kevés ember fér bele ebbe a körbe, de ez talán már ki is derült.

2015. nyarán találkoztunk először személyesen, bár én már akkor régen olvastam az írásait a Facebookon. Itt hadd tegyek egy apró kitérőt. Sok rosszat mondanak a közösségi hálóról, aki azonban ennek nem az üzleti oldalát nézi, hanem alaposabban belegondol, rájön, hogy sok olyan remek ember kerül itt össze, akiknek másként esélyük sem lett volna megismerkedni, beszélgetni, vitatkozni, vagy egyszerűen – csak agyonütni az időt.

Szóval én már korábban is olvastam az ő kedves, szellemes, gunyoros írásait, személyesen azonban stílszerűen egy tüntetésen futottunk össze, és ő mindjárt el is adta nekem egyik könyvét, amit azonnal lelkesen dedikált is. A könyv az imádott csodapasi feneketlen batyujából került elő, aki boldogan figyelte, ahogy Monikát körülrajongják az ismerősök. A könyvvel egy nap alatt végeztem, remekül szórakoztam rajta, de úgy véltem, ezzel a futó ismeretségnek vége is szakadt.

Aztán 2015. október 6-án meghalt Göncz Árpád. Az elnök úrhoz kedves emlékek kötöttek, amelyeket, úgy éreztem, meg kell osztanom a Facebookon az ismerőseimmel is. Monika rögtön jelentkezett és megkérdezte, hogy közölheti-e az írást a Huppában. (Tudjuk-e, hogy a névadó is a csodapasi volt?) Nem mondom, hogy nem feszített a büszkeség. Persze, hogy igent mondtam. Amikor kicsit később ismét jelentkezett, megírta nekem, hogy nagyon sokan olvasták a megemlékezésemet, és ha abba merem hagyni az írást (itt egy életveszélyes fenyegetés következett a tomporom jövőbeni állapotát illetően). Én aztán írtam, boldogan.

Többször találkoztunk, sokat beszélgettünk kedves romkocsmánk kerthelységének rácsai között, ahol rendre népes baráti társaság verbuválódott össze. Első perctől élveztem a bizalmát, kedveltem csipkelődő humorát, rekedt nevetését. Amikor bajba kerültem, ő és Miki volt az első, aki segítségemre sietett. Önzetlen barátságukat és támogatásukat máig nem tudtam viszonozni.

Aztán amikor jöttek a babák, és velük az ízléstelen, durva támadások, az összekovácsolt egy erős csapatot körülötte. Dani és Adél. Olyan boldog volt ő is és a csodapasi is. Moni egyébként is a gyermekeiért mindig mindenre kész anya volt, egész élete a gyerekeiről szólt. A harmónia a hat gyerek és közte tapintható volt. Tegnap még együtt örvendeztünk, ahogy a két csodásan fejlődő, hatalmas szemű baba elkezdett gyakorolni olyan beszédféle hangképzést, ami persze dehogy volt beszéd.

Tegnap még elküldtem neki egy írásomat.

Tegnap még leveleztünk, de valami rossz érzés bujkált bennem. Meg is kérdeztem: valami baj van…? Semmi, mondta, minden rendben.

Ötven éves kora felett az ember már nem igazán köt egész életre szóló barátságokat. A miénk élethosszig tartott. Vannak idők, amikor csak sírni lehet. Ez most az az idő.

Szerző:
Forrás:

Olvasta már?

Szele Tamás: Hacsek, a taxis

– Jó napot, Hacsek, hol járt, hogy már hetek óta nem láttam, hála Istennek? – …