Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Fábián András: Trump előtt, Trump után

Fábián András: Trump előtt, Trump után

Ha demokrata vagy – szavazol!

 

Tegnap volt éppen hét hónapja, hogy Donald John Trump az Amerikai Egyesült Államok 45. elnöke letette az esküt a Capitolium előtt, ahol „soha előtte ennyi ember nem ünnepelt elnöki beiktatást”. Ez a 71 éves, különös figura már eleve egy felesleges propaganda-hazugsággal indult neki a kormányzásnak. Talán érdemes egy kis visszatekintést tenni: mit is adott az eltelt alig több mint fél év a világnak.

Amerikai elnökválasztást nyerni nem könnyű, amerikai elnöknek lenni még nehezebb. Különösen, ha az ellenfél egy olyan tapasztalt, ismert és okos politikus, mint amilyen a Demokrata Párt jelöltje, Hillary Clinton volt. Már Bill Clinton elnöksége idején mondogatták, hogy az igazi ész a családban nem Bill, hanem Hillary. Az persze nehezen érthető, hogy egy ennyire felkészült és okos asszony miért adott olyan ostoba, piti támadási felületet maga ellen, mint a magán- és az állami levelezés összekeverése. Mint ahogyan még kevésbé érthető James Comey (ex) FBI igazgatónak a választások végjátékában felvállalt tudathasadásos akciója. Van okunk feltételezni, hogy Comey nélkül Trump soha nem lett volna elnök, és Trump elnöksége nélkül még ma is Comey lenne az FBI igazgatója. Nagy itt a katyvasz.

Persze, nem csak ebben az ügyben sok a kérdőjel. Trump elnökségének első napjától ott lebeg a kérdés, hogy mekkora szerepet játszottak az oroszok, jelesül, az orosz titkosszolgálat, abban, hogy ez a sárga hajú, vörös képű, finoman szólva is bővérű pénzember, háta mögött egy duzzogó first lady elfoglalja a Fehér Házat. A kérdőjel olyan jól működik, hogy sorra üti ki Trump megingathatatlannak tartott harcostársait és szövetségeseit. Elsőként Michael Flynn volt nemzetbiztonsági főtanácsadó követte a lemondott FBI igazgatót, akit éppen Comeynak kellett volna megvédenie a vádaktól az ellene folyó vizsgálat folyamatában. Flynn, akit a nyomozás eredményeként akár öt éves börtönbüntetéssel is jutalmazhatnak, mára már vádalkura is hajlandó lenne, miután a Szenátus Hírszerzési Bizottsága minden részletre kiterjedő vizsgálatot tartott szükségesnek az ügyében. Ma ott tartunk, hogy Flynn nem csak rendszeresen és bizalmas körülmények között találkozott orosz hírszerzőkkel, de pénzt is fogadott el orosz forrásokból. Ma már bizonyosságnak látszik, hogy Trump legbelső köreiből nem volt ő ezzel egyedül.

Az orosz érintettség szinte mindenütt felbukkan. A királycsináló vej, Jared Kushner, szintén gyanú alatt áll. Ő volt az, aki a háttérből irányította apósa online pénzgyűjtő akcióját, szervezte a republikánus konvenciót, beleszólt a személyi kinevezésekbe, tárgyalt olyan politikusokkal, mint a volt külügyminiszter, Henry Kissinger. Ő javasolta többek között Mike Pence alelnökké jelölését. Kushner ma már ugyancsak védekezni kényszerül. Hosszú lenne felsorolni azon politikusok nevét, akik az elmúlt időszakban az orosz akciók miatt kibuktak Trump mellől. Minden esetre elmondhatjuk, hogy ha Putyin – feltéve, de meg nem engedve – mégsem nyúlt volna bele a választások folyamatába, akkor is sikerült akkora zavart kelteni az amerikai belpolitika bográcsában, hogy a lé folyamatosan kirotyog, a tartalom meg rendre odaég.

Egy kormánynak egy ilyen probléma is épp elég lett volna, Trump azonban – éppen a saját maga által a választási kampány során felvállalt ideológiák mentén – tudta tovább fokozni a zűrzavart. A Charlottesville-i események rávilágítottak Trump rejtett fajvédő attitűdjére, amikor összemosta a fajvédőket és az ellenük tüntető antifasisztákat, ezzel általános felháborodást kiváltva a világ haladó gondolkodású embereiben. Érdemes ide idézni Obama pár soros Twitter üzenetét, mely válasz volt Trumpnak és a fajvédő neonáciknak: „Az embereknek meg kell tanulniuk gyűlölni, és ha meg tudnak tanulni gyűlölni, meg lehet őket tanítani arra is, hogy szeressenek, mert a szeretet természetesebben jön az emberi szívnek, mint az ellentéte.” De Theresa May is felháborodásának adott hangot, amiért az elnök összemosta a neonácikat az ellenük tüntetőkkel. A Charlottesville-i emberhalál újabb lemondások lavináját indította meg az elnöki stábban. Ennek utolsó prominense Steve Bannon, aki viszont különös módon éppen azért mondott le, mert Trump nem konfrontálódott az ügyben, és láthatóan „behódolt” a liberálisoknak és a demokratáknak. Az elnök lemondott művészeti tanácsadói ugyanakkor, éppen az ellenkezőjét állítva hagyták el Trumpot, mondván, hogy az elnök a náci fajvédőket és az Alt-Right nézeteket támogatja. Közben, csak úgy mellékesen, repült a sajtófőnök, aztán a sajtófőnök utódja, aztán a kabinet-főnök is.

Vészesen fogy tehát a győztes csapat, miközben mindinkább közeledik a Republikánus és Demokrata párti megítélés abban a kérdésben, hogy van-e még egyáltalán szüksége Amerikának egy ilyen elnökre, aki csak káoszt és bizonytalanságot teremt a kormányzásban?

Nem csoda hát, ha Trump a kudarcos belpolitikát igyekszik a külügyek terén ellensúlyozni. Putyinnal barátkozni az USA-ban még mindig nem jó ómen, pláne nem az éppen vele hírbe hozott elnöknek. Folyik a harcos kardcsörtetés Észak-Koreával, ami már-már atomháborúval fenyeget. A Dél-koreaiak eközben ráncolják a homlokukat, hiszen leginkább az ő bőrükre megy a játék. Kim mester jó partner a szkanderhez. A piciny amerikai külbirtok, Guam elpusztításával fenyegetődzik. Váltig huzakodnak Iránnal az atom-szerződés kérdésében. Izrael a választások során tett amerikai ígéretet firtatja a nagykövetség Jeruzsálembe költöztetésével kapcsolatban. A NATO-szövetségesekben és az EU vezetésében a Trump iránt megingott bizalom folyamatos hűség nyilatkozatokat présel ki a vezetőkből, amelyekben azonban ők maguk is kételkednek. Trump agresszív kézrázásai, közönséges, nem egyszer bunkó magatartása (gondoljunk csak a Merkellel folytatott tárgyalására, ahol a sajtó követelése ellenére sem volt hajlandó kezet fogni a kancellárasszonnyal) nem növelte népszerűségét az európai publikum előtt sem. Úgy fest tehát, hogy a külpolitikában sem triumfál a nagy sárga ember. Még az alélt áhítattal csápoló Orbán Viktor is lefordult az elnöki farvízről, miután ráébredt, hogy Trump még egy porszemnél is kevesebbre tartja, vagyis pontosan a helyén kezeli őt.

A történelem megtanított azonban bennünket, hogy nem kedvező, ha az amerikai elnök kvázi megoldhatatlan bel- és külpolitikai problémákkal szembesül. Annak előbb-utóbb háború lesz a vége. Lehetőleg jó távol Amerikától, de azért a világ olyan gócpontján, ahová nagy figyelem összpontosul. Miután a szíriai háború csitulni látszik, és ott amúgy is nagy az oroszokkal való konfrontáció veszélye, amit azért inkább elkerülne, Trump most azon gondolkodik, hogy szélesebb frontot nyisson Afganisztánban, és ott vigye dűlőre a dolgokat. Kockázat nélkül leszögezhetjük, ez sem látszik éppen jó ötletnek: sok amerikai család sirathatná katonafiát, ha az elnöki akarat teljesülne.

Steve Bannon mondta lemondása kapcsán, hogy „A sötétség jó dolog, de ha Trump meg akarja óvni az elnökségét, meg kell ölelnie a fényt.” Más szóval közelednie kell a sztenderd Amerikáról, a sztenderd amerikai elnökről alkotott képhez, máskülönben elbukik. El kell indulnia a szélsőjobbról a közép felé.

Nem biztos azonban, hogy lesz még erre idő. A vezető orgánumok már „illó elnökségről, egy alkalmatlan, bukott elnökről” írnak, akinek napjai meg vannak számlálva. Egyre nő azok száma, akik számon kéri Trumpon azt az elnöki hagyományt, amely Roosevelttől Reagenig (a világháború végétől a hidegháború végéig) a mindenkori elnök alapvető kötelességévé tette, hogy „a nemzetet saját erkölcsi példájával forrassza egységbe”. Ehelyett Trump nem más, mint egy kapkodó, ügyefogyott (lameduck!) elnök, egy mexikói WC-papír márka, aki egy gyors tanulási folyamat révén hamar eljutott elnöksége végéhez. Vezető lapok, mint például a The New York Times, arra következtetésre jutottak, hogy augusztus utolsó hete az elnök lemondásának hete lesz.

Nem szeretnék párhuzamot vonni, hiszen nem is lehet. Csupán emlékeztetnék arra, hogy Orbán hajdan leghűségesebb amerikai tanítványaként üdvözölte Trumpot, mint az illiberális eszme tengerentúli zászlóvivőjét, az emigránsok elleni hadviselés, és a kerítésépítők baráti körének élharcosát. Nem ez az egyetlen külpolitikai mellélövése az aprócska vezetőnek, aki szívesen van távol a nemzeti ünnepektől, és nem kevésbé szívesen forgat hagymázos puccs-terveket gondterhelt, zavaros agyában. Nem jött be a Kínai kártya, veszni látszik a lenyúlható orosz hitel-álom, a Távol-keleti diktátorok sem hozzák a kívánt sikereket. Európai elutasította, elszigetelte Orbánt. A hajdan a francia és az amerikai elnökválasztásnál is nagyobb külpolitikai sikertörténet, a Visegrádi Négyek már a múlté, mára alig Visegrádi Kettők. Nem tűnnek távolinak a teljes és végleges magány pillanatai sem.

Sebaj! A magyar miniszterelnök még a helyén, a magyar külügy – és külgazdasági miniszter még a helyén, bár az ég óvjon meg bennünket az ő további sikertörténeteiktől. A választóik csápolnak nekik, isszák a szavaikat és hisznek nekik, hisznek bennük. Ki bánja itt Amerikát? Ki bánja itt Trump elnököt?

Szerző: Fábián András
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Ferenc pápának nem szabad Mianmarban kiejtenie a rohingya szót

Ferenc pápa hamarosan találkozik a rohingja kisebbség tagjaival – jelentette be Greg Burk szentszéki szóvivő …