Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Fábián András: Vértanúk térfoglalása

Fábián András: Vértanúk térfoglalása

Néha elgondolkodom: miért írom megszállottan tulajdonképpen mindig ugyanazt és ugyanarról? Van-e valami értelme egy olyan közegben, amely ma nem igazán befogadó a hozzám hasonló gondolkodású öreg szivarok megszólalásaira? Akkor aztán, amikor a kétség már majdnem elhatalmasodna rajtam, eszembe jut, hogy de hisz nem is vagyok még öreg szivar. Az emlékezetem jó, látok még többé kevésbé, hallok, érzek hibátlanul, meglehetős logikusan gondolkodom. Belátom, persze, hogy alkalmasint ez utóbbi sokkal inkább problémás lehet ebben a mai világban.

Tegnap óta például az motoszkál a fejemben, hogy akitől elveszik a múltját, azt megfosztják a jövőjétől. Felvetődik a kérdés, hogy ez kinek és mire jó? Elvenni, meghamisítani egy ország, egy nemzet múltját. Meg lehet-e ezt tenni veled, velem, velünk? Könnyen belátható, hogy a tolvaj, akié ez a mostani jelen, az nyíltan vagy suttyomban éppen a múltját építi így, magának épít piramist vagy katedrálist. Van egy apró különbség a mai rombolók, meg a piramis- és katedrálisépítők felfogásában és világlátásában: azok a régiek nem rombolták le elődeik templomait és temetkezési helyeit. A saját alkotásaikkal építettek nemzetet. Akik azonban ma szobrokat döntögetnek, azok valójában a nemzeti öntudatot és önismeretet rendítik meg, a nemzeti önbizalmat és egységet pusztítják módszeresen – saját hatalmi pozícióik megszilárdítása érdekében.

Ennyit az elméletről, lássuk, hogy jön ez a gyakorlathoz. Aki ismer, tudja, hogy 1956 számomra nem az az émelyítő varázs, amit sokan belelátnak. Részben személyes érintettségem okán is meg tudtam őrizni azt a távolságot történelmünk eme időszakától, amely egészséges, de legalábbis viszonylagos tisztánlátást biztosított a számomra, történelmünk e cseppet sem szimpla és egyértelmű alig két hetét illetően. Nem fogok én most belemenni a kérdés taglalásába, nem ez a célom. Megtettem párszor, mindig ledorongolás lett az osztályrészem, a forradalmi szájhősök meg úgy eltűntek az életemből, mintha soha nem jártak volna benne. Jól van ez így. (Hol vannak most? – tenném fel a kaján kérdést, ha lenne kedvem nevetni rajtuk.)

De haladjunk fontolva tovább, hogy kiderüljön, mire is akarok kilyukadni. Az egész 1989-90-ben kezdődött. Mindegy miért, de néhány vulgáris rendszerváltó hős olyannyira vágyott bevésődni a nemzettudatba, hogy elkezdte nagy bátran letépkedni az utcanév táblákat. Áthuzigálták szigszalaggal, pirossal, feketével Münnich Ferenc nevét, mert az Nádor utca. Jó. Ha így, hát így. Ha ez a magyar rendszerváltás, akkor jó nekünk a József nádor is, a „legmagyarabb Habsburg”, a Ludovika és az alcsútdobozi kastély építője (hoppá!). Megjegyzem,  a téren ahol a nádor szobra áll, éppen születésének 240. évfordulóján, az összes ott lévő fát kivágták mélygarázs építése miatt. A beruházó pedig nem más, mint egy a kormányunk számára kedves rokon.

De még mindig nem jutottunk oda, ahová menni akarunk, hiszen Habsburg József nádor a relatíve régi múlt. 1956 meg nem volt olyan régen, hogy el kellene felednünk. Nem is kell, hiszen mindenki másképp emlékszik rá. Érdekeinek legjobban megfelelően, saját hősiességét bizonyítandó. Találkoztam Svájcban olyan forradalmárral, aki a börtönből szökött meg a zivataros napokban és két napot gyalogolt, meg sem állt Zürichig, majd Genfig. Egész jól megélt a politikai üldöztetéséből, pedig csak egy piti kis tolvaj volt. Ezek a hősök ma azt próbálják igazolni, hogy a kommunistáknak – hangsúlyozom, nem a sztálinistáknak, akikkel szemben a felkelés kirobbant – semmi közük nem volt ahhoz a 13 naphoz. Át akarják politizálni a múltat, de már leginkább az lenne a legjobb, ha az a 13 nap ki is törlődne az emlékezetből, mert elhomályosítja a … Mit is? Szóval elhomályosítja.

Most akkor, végre, eljutottunk oda, ahová meg akartunk érkezni.

Kvízkérdés! Ki mondta?

„Mi nem érjük be a kommunista politikusok semmire sem kötelező ígéretével, nekünk azt kell elérnünk, hogy az uralkodó párt ha akar, se tudjon erőszakot alkalmazni ellenünk. Csak ezen a módon kerülhetjük el az újabb koporsókat, a maihoz hasonló megkésett temetéseket. Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József a magyar függetlenségért és szabadságért adták életüket. Azok a magyar fiatalok, akik előtt ezek az eszmék még ma is sérthetetlenek, meghajtják fejüket emléketek előtt.”

Úgy van. Jó válasz. Na, többek között ezért is fogadtam meg, hogy soha, de soha nem fogok ettől a parvenütől idézni egyetlen, rohadt mondatot sem.

Nagy Imrét kihantolták, szép, új koporsóba fektették, újra eltemették. Sírját koszorúk és virágok borították, megkapta azt a végtisztességet, ami neki járt. Aztán, viszonylag jó sokára, megkapta első köztéri szobrát is, amelyet Varga Tamás formázott meg. 1996. június 6-án, 100. születésnapja alkalmából állították fel a mai helyén, közel a Parlamenthez, ahol miniszterelnöksége utolsó, hősi óráit élte, miközben csapataink harcban álltak. Méltó hely egy nemzeti nagyságnak, akire a világ is kegyelettel és tisztelettel emlékezik mind a mai napig. Tudom, hogy az események több száz szereplője fogadalmat tett, hogy addig nem lépi át a magyar határt, amíg Nagy Imrét nem rehabilitálják. Amikor aztán ez megtörtént, a világ, és sok külhoni és itt élő magyar boldogan és elégedetten hajtotta meg a fejét. Az allegorikus kis híd alatt, a Vértanúk terén, mindig volt pár szál virág.

2010-ben a frissiben megválasztott magyar miniszterelnök kinézett az akkor éppen aktuális irodája ablakán és cinikus vigyorral ennyit mondott: „József Attila… Még maradhat egy kis ideig.” Aztán eltűnt a látótérből a proletár költő, majd kisvártatva Károlyi Mihály és a forradalom lángja is… Most Nagy Imre következik. Megy vele a szellemisége, az európaiság, az Európához való szoros tartozás iránti vágy, a szabadság és a függetlenség igénye és követelése.

Fotó: MTI

Móra Ferenc írta, hogy az is tolvaj, aki más bizalmát meglopja, de, mint már mondtuk, az is, aki a múltunkat hazudja el. Szobrainkat, kedves helyeink hangulatát, amiben felnőttünk. Az emberek emlékét, akiket ismertünk és tiszteltünk, hogy aztán eltemessük és magunkban őrizzük őket tovább. Tessék most idegondolni Lenin és Sztálin retusált fotóit, azt, ahogy szép sorban eltűnnek mellőlük a régi harcostársak, mert már nem illettek a képbe. A szolgák szolgálnak, a rendszer eszkábálja saját múltját. Ebben a múltban azonban benne rejlik az elkerülhetetlen jövő is. A lopással, hazugsággal, elhallgatással és csalással felépített hamis és érdemtelen múlt pusztulása. Egyszer még szégyellni fogjuk, hogy hagytuk megtörténni azt, aminek ma tanúi vagyunk, és hogy ma senkinek eszébe sem jut odaláncolni magát ahhoz a hídhoz, megóvni azt a szobrot ott, ahova szánták, ahol jó helye volt, ahol szerettük, ahol megszoktuk, ahol a múltunkká, a jelenünkké vált.

A vértanúk terére, gondolom, pályázatot írnak majd ki. Új szobor kell oda, új idők új szeleinek megfelelő, a korszellem hőseivel. Lehetne, mondjuk, a „Dózsa László (1942-) kimászik a tömegsírból Pruck Pál sapkájában” című alkotás. Vagy a „Wittner Mária forradalmár, kis sámliján ülve, bablevesét kanalazgatja”. Nyerő lehet „A pesti srácok utat törnek maguknak Stefka István vezetésével a Belügyminisztériumhoz, ahol Stefka kitüntetést vesz át Horváth István belügyminisztertől” című kompozíció is. Mindegy, mi, csak 1956 igazi szelleme tűnjön el a Parlament közeléből. Időszerű is ez már nagyon, hiszen éppen június 16-án volt 60 éve, hogy Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst kivégezték a Kozma utcai Fegyház és Börtön Kisfogházának udvarán.

Szerző: Fábián András
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Szele Tamás: Az emberiség ellenségei?

Ilyen sem volt még, csodát látott Amerika: az egymással gyilkos konkurenciaharcban álló sajtótermékek augusztus 16-án …