Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Ferber Katalin: A győztesek kiválasztása II.

Ferber Katalin: A győztesek kiválasztása II.

 

A japán pénzügyi rendszer egésze, a jegybank, a kereskedelmi bankok, a kvázi-állami pénzintézetek, a postatakarékpénztári hálózat, valamint az úgynevezett második költségvetés funkciói oly szorosan összetartoznak, hogy aligha lehetne ezeket egymástól szétválasztani. A pénzügyi intézmények megteremtése, sajátos funkcióik kialakítása természetesen több évtized eredménye volt, de a második világháború után egy évtizeddel világosak voltak a célok, s ennek megvalósítása a pénzügyi rendszer egészének feladata volt. Ahogy egy japán közgazdász megfogalmazta, a pénz (pontosabban hitel) a legfontosabb és leginkább megbízható utasítás a gazdaság minden szereplőjének, csak megfelelően kell alkalmazni.

A fejlesztési pénzügypolitika egészen a 20. század végéig lényegében változatlan maradt, annak ellenére, hogy a japán gazdaság a nyolcvanas évek elejére felnőtt korba lépett, vagyis kinőtte a fejlesztési célú pénzügypolitika meglehetősen szigorú, merev és sok esetben bürokratikus szabályait.

Az intézmények részletes ismertetése előtt azonban szükséges néhány információ a japán gazdaság kényszerhelyzeteiről, melyek egy évszázadon át korlátozták a gazdaság-és pénzügypolitikai döntéshozók lehetőségeit.

Japán erőszakos (amerikai) megnyitása súlyos külkereskedelmi hiányt és a nemesfémtartalékok riasztó csökkenését váltotta ki.

Elkerülhetetlen volt tehát (a Japánra kényszerített egyenlőtlen kereskedelmi szerződések miatt) hogy a kormányzat egyszerre valósítsa meg a technológiai fejlesztést (drága importtal) és a belföldi pénzügyi rendszer stabilitásának megteremtését.

Az első és legfontosabb a hiányzó deviza és aranytartalékok pótlása volt, mely feladatot egy speciális deviza-és valutaügyletekre szakosodott pénzintézetre bízott a kormány. (Neve Jokohama Sókin Ginkó volt.) E pénzintézet összegyűjtötte a hazai vállalkozások importigényét, valamint kivitelre szánt termékeit, s arbitrázs ügyletek segítségével segített az akkor hiányzó “kemény devizák” előteremtésében.

A 19.század végi iparosítás időszakában jöttek létre a kereskedőházak is, (szógó sosa) melyek feladata a vállalatok termelésének koordinálása, s a vállalatközi kereskedelem logisztikai feladatainak megoldása volt. A zaibacuk, vagyis az első nagy ipari konglomerátumok, melyek termelési vertikumokat hoztak létre, hasonlóak voltak a jóval később létrejövő amerikai ipar-hadiipari komplexumokhoz, s nekik volt a legnagyobb szükségük vállalatközi szervezésre és a kereskedelem lebonyolítására. Ma a hét legnagyobb japán kereskedőház a világkereskedelem két százalékát bonyolítja le.

A jokohamai devizabankon kívül több “speciális” pénzintézet alakult, s a huszadik század első évtizedére létrejött a második világháború utáni évtizedekre jellemző fejlesztési célú pénzügyi rendszer Japánban. Az Iparfejlesztési Bank, a később csak elődjétől csak nevében különböző Export-Import Bank, a Japán Fejlesztési Bank , a Hokkaidó Fejlesztési Bank, valamint a háború után taivani tulajdonná vált Taiwan Bank mind állami kezdeményezésre, félig állami tulajdonú pénzintézetek voltak. Ezek egy része a második világháború után átalakult, vagy megszűnt, de az újjászervezett kvázi-állami pénzintézeteknek döntő szerepük volt a a hatvanas és hetvenes évek kiemelkedő gazdasági növekedésében. A kvázi-állami bankok alaptőkéjének fele a pénzügyi tárca tulajdonában volt, a bankok működését azonban független pénzügyi szakemberek irányították. A kvázi, vagy para-állami bankok alapvető szerepe a túlzottan nagy kockázattal, lassú megtérüléssel járó beruházások finanszírozása volt alacsony kamatláb mellett, vagy kamatmentesen. Tőkéjük egy része a postatakarékpénztári lakossági megtakarításokból származott. (Az egyik legismertebb példa a túlzott kockázattal és bizonytalan megtérüléssel rendelkező beruházásokra a japán gyarmatbirodalom mandzsúriai iparosítása és az ehhez szükséges infrastruktúra kiépítése voltak.)

A jegybanki kamatláb változtatása kizárólag a pénzügyi tárcával történő előzetes egyeztetés alapján történt. A huszas évek derekán a kereskedelmi bankok sorozatos csődje miatt megszűnt a bankcsőd fogalma: vagy más bankokkal történő összeolvadás, vagy pedig állami kezdeményezésre a bank veszteségeit a lakossági adóbevételekből finanszírozta a pénzügyminisztérium. Ekkor kezdődött tehát annak gyakorlata, hogy a kockázat (s a veszteség) következményeit a társadalom egésze viseli.

Mivel Japánban a vidéki bankhálózat lényegesen később jött létre mint a postai hálózat, egy angol intézmény (Piggy Bank) példája alapján az 1880-as években létrejött Japánban a postai megtakarítások hálózata, mely elsősorban a kispénzű megtakarítók számára volt hozzáférhető.

A postai megtakarítások elkülönített számlára futottak be a pénzügyminisztériumba, (később erre a számlára érkezett a szövetkezetek, az iskolák és az egyházi intézmények pénze is), s ez képezte alapját a második költségvetésnek. (Japánul a háború előtt Jokinbu-nak, vagyis Letéti Alapnak, a1952 után pedig angol rövidítéséből FILP Költségvetési-Beruházási és Kölcsön Alap-nak nevezték át.)

Ennek tényleges nagyságát kizárólag a mindenkori pénzügyminiszter, valamint az üzleti szféra néhány befolyással bíró tagja láthatta, s csak 1972-től terjesztette a parlament elé a kormány.

A második költségvetés nagy része a postai hosszú távra lekötött betétekből, speciális biztosítási összegekből állt.

Ez volt az egyik forrása mindazoknak az infrastrukturális beruházásoknak, melyeket “speciális” vagyis félállami cégeknek folyósított a speciális állami pénzintézeteken keresztül a kormány.

A harmincas évek végétől a hatvanas évek végéig a japán devizagazdálkodás kötött volt, a külföldi pénzügyi és működőtőke csak kivételes esetekben (a japán kormány engedélyével és feltételei mellett) jöhetett az országba. A lakossági devizafelhasználás minimális volt (30 US dollár) a vállalati szféra azonban az iparfejlesztés érdekében másféle devazagazdálkodási korlátozások alá esett.

A kiemelkedő gazdasági növekedés éveiben (évi hét százalékos nettó GDP növekedés) a bankrendszer finanszírozási gyakorlata a “konvoj-rendszerben” működött. A speciális állami pénzintézetek, együttműködve a szakképzett minisztériumi bürokratákkal (akik némelyike felügyelőbizottsági tagja volt e bankok valamelyikének) versenyképesség alapján rangsorolták a cégek hiteligényeit. A versenyképesség mércéje a világpiaci, legfeljettebb technológia volt, s nem a gyors megtérülés követelménye. (A közismert, ma már legendává vált tévedés két cég esetében történt a bürokraták részéről: az egyik a Sony, a másik a Honda volt.) Egyikőjük sem részesülhetett államilag támogatott kedvező hitelben, így a Sony először Amerikában lett világhírű cég, a Honda pedig a nemzetközi motorversenyeken történő részvétellel nőtt azzá, ami ma.

A fentiek természetesen nagyon leegyszerűsítetten mutatják be a fejlesztő pénzügypolitika gyakorlatát. (Mivel a japán gyarmatokon hasonló pénzintézeti rendszer épült ki, 1945 után mindegyik függetlenné váló ország átnevezve ugyan, de eredeti funkcióit megtartva a mai napig használja ezeket az intézményeket.) Kína a japán pénzügyi rendszerhez nagyon hasonló intézményekkel büszkélkedhet, a devizagazdálkodásában pedig az utóbbi két évtized kettős valutarendszere (jüan és renminbi) szintén sok hasonlóságot mutat a japán devizagazdálkodás hatvanas évekbeli sajátosságaival.

Végül, de nem utolsósorban, érdemes röviden kitérni arra, hogy a japán gazdaság finanszírozásához elengedhetetlennek bizonyult az elmúlt csaknem másfél évszázadban az infláció tudatos használata. Azok a közgazdászok, akik ismerik Joseph Schumpeter műveit, különösen a hitelinflációról és a hitelnek a gazdaságban betöltött szerepéről írott könyveit, nem lepődnek meg különösebben. Japán volt azonban az első (de nem az egyetlen) ország, ahol a hitelinfláció tudatos és körültekintő használata minden súlyos válságon átsegítette a gazdaságot. Ebben az értelemben a japán közgazdászok nagyjai, valamint a Japánon kívül alig ismert Takahasi Kórekijó, a japán Keynes, (sokszor volt pénzügyminiszter) nemcsak megértették a schumpeteri hitelelméletet, de eredményesen alkalmazták is.

A cikk harmadik részében a magyarországi (Rádi Antónia cikkében elemzett) “kiemelt” vállalkozók hitelezéséről lesz szó, a fejlesztő pénzügypolitika intézményeinek és gyakorlatának tükrében.

Szerző: Ferber Katalin
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Szijjártó ostobának nevezte Luxemburg külügyminiszterét

Jean Asselborn a liberális Der Tagesspiegel napilap online kiadásában hétfőn a Stop Soros-törvénycsomag kapcsán azt …