Home / RÉZANGYAL / Iván Ildikó: A Hawking-szindróma

Iván Ildikó: A Hawking-szindróma

Valamelyik reggel, két kávé között Petivel Stephen Hawkingról beszélgettünk. Nem frappáns tudományos gondolatairól, vagy a Föld állapotáról vallott pesszimista nézeteiről (nekem ez ezen a korai órán biztos nem is ment volna). Arról lamentáltunk, hogy mennyire lehetünk biztosak abban, hogy Stephen Hawking csakugyan mondta azokat a dolgokat, amelyeket neki tulajdonítunk. Elismerem, hogy nem valami szalonképes ez a gyanakvás, de hát, ugye, Stephen Hawking egy ilyen ügyes kis ketyere segítségével kommunikál: ő bepötyög valamit az állával, a kis dobozból pedig kijön a hang. Honnan tudhatjuk valójában, hogy az utóbbi megfelel az előbbinek? És mit tehet Stephen Hawking, ha történetesen nem felel meg? Csúnyán néz? De tényleg. (A második kávé után az is eszembe jutott, hogy az általam fordított Metró-könyvben, Simun Vrocsek regényében is levezetik ezt a nyugtalanító gondolatot.)
Az egyetlen dolog, amiért elhisszük, hogy Stephen Hawking beszél a dobozból, a bizalom. A bizalom Stephen Hawking integritásában, abban, hogy a hangmodulátor szavai valóban a tudós gondolatait fejezik ki. A dologra semmi bizonyítékunk nincs. Ugyanakkor az ellenkezőjét sem bizonyítja semmi, ezért megmaradunk a hitünkben.
A huszonegyedik század elején a parlamenti választások rendszerét ugyanez a bizalom működteti. Bevisszük az inputot a szavazóurnákba, és utána elhisszük, hogy ami eredményként kijön, az a társadalom aktív korú népességének többségi véleménye. Pedig a két dolog között semmi közvetlen kapcsolat nincs. Csakis közvetett. Az eredményeket összeszámolják (emberi hiba vagy rosszhiszemű beavatkozás lehetősége), digitalizálják (a digitális rendszerek feltörhetők), az adatokat a hatályos jogszabályok szerint feldolgozzák, “arányosítanak”, vagyis lényegében törvényesen manipulálják az eredményeket, a végén pedig kijön valami, ami négy évre meghatározza az életünket. Tegyük fel, hogy senki sem kotort bele szándékosan a folyamatba – a kapcsolat az input és az output között igen laza, mondhatni absztrakt.
Namármost: halványlila dunsztom sincs, hogy ki akarna Stephen Hawkinggal kicseszni, és meghekkelni a szövegládáját, mégis mindkettőnknek átfutott az agyán a lehetőség (meg még Simun Vrocseknek is). Arra viszont számos többé-kevésbé adekvát tippem van, ki és miért akarhat kicseszni velünk 2018-ban, és ez miért érné meg neki. Ennek ellenére emberek tömegeiben töretlen a teljességgel irracionális bizalom az elfogadhatóan igazságos parlamenti választások lehetőségében. Az értelmesebb ellenzékiek effektíve TUDJÁK, hogy szívni fognak, mint a torkosborz, és mégis gazemberségnek tartanák, ha szarnának az egészre, és nem plöttyentenének be egy cédulát egy urnába.
MIBEN bíznak? Egy MECHANIZMUS igazságosságában vagy jóhiszeműségében? Nincsen neki olyan. Az OBJEKTIVITÁSában? Ahhoz meg túl sok benne a szubjektív, emberi komponens. A folyamat lebonyolítóinak erkölcsi feddhetetlenségében? Gáncstalan lovagok-e ők? A választási rendszerben magában, aktuális állapotában? De hisz a rendszer szar, tudják, szidják. Akkor?
Talán arról lehet szó, hogy sok ember csak akkor merészel és/vagy hajlandó közéleti kérdésekről gondolkodni, ha lábai alatt talajként ott feszül a parlamentarizmus rendszere. Még akkor is, ha az eszével tudja, hogy a vékony felszín alatt vermek és vizesárkok tátonganak, futóhomok sziszeg, kénes források bugyognak.
Pedig azt a bazárok tízéves zsebtolvajai is tudják jól, hogy a restségből gyanútlan ember a legjobb potenciális áldozat.
Talán kicsit javítana a helyzeten, ha Stephen Hawking egyszer vidáman elszavalna egy okosteló-reklámot.

Szerző: Iván Ildikó
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Perseidák

Vagy tíz éve történt. Feküdtünk Szentendrén a kertben, hanyatt, éjszaka volt és csillaghullás. Mára már …