Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Kampec dolores LXVII. – Gyilkosság szenteste

Kampec dolores LXVII. – Gyilkosság szenteste

Miután Béla csúfos kudarcot vallott, hogy templommá alakítsa át az ivót, a rá jellemző határozottsággal még a nyomait is el akarta tüntetni átmeneti gyengeségének. Így akkurátusan letépkedte a fényfüzért, elfújta és a szemétbe hajította a gyertyákat, a betlehem kajla alakjait pedig hátra, az udvarra vitte a rigókhoz, akik kitörő örömmel fogadták, és rögtön rátelepedtek a kisjézus feje búbjára azzal a meggyőződéssel, hogy tavasszal nem kell otthonkereséssel bajlódniuk.

Béla nem akarta megtéríteni őket, mégis úgy tetszett, hogy sikerült. Hiszen, ahogyan ott csipegettek a jászol körül, olybá tűnt, mintha a szent szűz és a kisded előtt hajlongtak volna, keresztet vetni azonban az evolúció sajátosságai miatt nem tudtak, így maradtak pogány útonállók vagy hitetlen gyaurok. Ez csak megközelítés kérdése volt, de egyszersmind így lettek végtelenül szabadok is, mert a dolgokat annak látták, amik. A girbegurba jászlat komfortos költőhelynek, a szamarak és háromkirályok pedig éppen jó kilátóhelynek bizonyultak, ahonnan a macska gyilkos, torokroppantó szándékait lehetett szemmel tartani.

Béla egy szempillantás alatt jött rá, itt van itthon, és nem a bádogbános kénköves-tömjénes világában. S mivel abban teljesen biztos volt, hogy a rigók univerzumát jobban szereti, mint azokét, akik embernek nevezték magukat, nem kellett magát sokáig noszogatni, hogy döntésre jusson, kivel is tölti a szentnek nevezett estét. Leendő vendégeit jobban is ismerte, hiszen abban az időben, amikor a fa koronájában lakott, már összehaverkodtak, és az ebédjük is közös volt, mert érett a cseresznye.

Ilyen gazdagság azonban most nem kínálkozott, ezért Béla menüt állított össze, amelyben száraz zsemle, szotyola és vörösbor szerepelt. Ezt mindannyiuk számára megfelelőnek tartotta és elégnek, sőt, még a terítéssel sem kellett bajlódnia. Elég volt a földre szórni a morzsákat meg a magokat, és a vendégek máris odagyűltek, illegetve magukat. Nem kritizálták a fát meg az ajándékokat, nem kevesellték, fitymálták, hanem illően csipegettek, minden rendben volt tehát. Béla is épített magának fészket koszos kabátokból és takarókból, hogy ne fázzon a segge, mert nem akart székre ülni, ami az udvar kontextusában trónusnak tűnhetett, és rossz vér fakadt volna belőle. Mert az jött volna le, hogy vannak egyenlőbbek, de ez itt, az udvaron egyáltalán nem volt divatban.

A fröccsök ura csak nézte ezt az új hóbortot, és voltaképp örült neki, mert nem fenyegetett az a veszély, hogy Béla a körülötte lévő világgal szokás szerint pörölve valami olyan őrültséget csinál, mint amit szokott, s amelyek után szirénázva szokták elszállítani az emberek hamis idilljét védő egyenruhások, és tudós doktoroknak is átadták már nem egyszer.

Így telt el méla idillben a hét, ami karácsonyig hátra volt, eközben pedig Béla úgy megszőrösödött, hogy úgy tűnt, tollat kezd növeszteni, és lehet, így is történt. A szent naphoz közeledve azonban egyre aggasztóbb tüneteket produkált, ami annak volt betudható, hogy csak száraz kenyéren, szotyolán és vörösboron élt, hiába próbált valami mást belediktálni a kocsmáros, kilátástalan igyekezet volt minden.

Viszont a madarakkal egyre jobban megértette magát, azt meg kell hagyni. Mormogott és sutyorgott hozzájuk, és ők dallal feleltek. Eleinte Béla is próbált fütyörészni, kevés sikerrel, és egy idő után föl is hagyott a hiábavalósággal, mondván, magyar ember szó nélkül is érti egymást. Ez már a láz első jele volt, de nem törődött vele, mert nem is akart igazán.

Kegyes volt az Úr ebben az esztendőben, mert a fagyokat másfelé küldte. Béla lába azonban – szokás szerint – mindig fázott, de a rigókat is hiába kérdezgette, hogyan csinálják, hogy a gyufaszál lábuk nem fagy le, azok háládatlanok voltak, még csak nem is feleltek, sőt, minden bizonnyal cukkolódási szándékkal most is fejeset ugráltak a vödörbe, akár nyáron, és még attól sem féltek, hogy fölfáznak a vízben.

Így érkezett el huszonnegyedike, s amikor a műanyag motorosok kilátástalanul rótták az utcákat, hogy otthon bánatos szemű anyjuk titokban és káromkodva földíszítse nekik a fát, az olajos hajúak pedig a kocsmában feleseztek, hogy felkészítsük a szívüket a megváltó csillagszórós fogadására, Béla kint az udvaron ülte friss birodalma ünnepét, és kékszegélyű kistányérba töltötte a vörösbort, hogy a rigók is részesülhessenek az áhítatból. Óvatosan kortyolgatták eleinte, de aztán úgy belejöttek, hogy alig lehetett pótolni a fogyást, és olyan dzsmeborit csaptak, amilyet még nem látott a világ, de az udvar semmiképpen sem.

Össze-vissza fütyöltek és ordítottak, szaltókat ugráltak a vödörbe, és akkora volt a jókedv, hogy azzal sem törődtek, ha pilincka lábaik összegabalyodnak, és nem tudnak kikászálódni a jászolból. Teljes volt a hepaj, még a mókus is megállt, úgy nézett csőrre, fejre, hogy mi folyik itt. Az éjféli misére a pince mélyére katonás sorban induló patkányok pedig felháborodva hümmögtek, a fejüket csóválták, és a fiatalabbak szemét eltakarták, hogy ne lássák a züllés mérhetetlen fokát, ami számukra ismeretlen volt, mert soha nem látták a Napot. És ahogyan az rossz filmekben lenni szokott, a móka és kacagás egy csapára fordult horrorba, mert a macskára senki nem figyelt.

Az őrszem ott dülöngélt az egyik bárány fején, és nem látta meg a sötétben megbúvó még sötétebb árnyat, aki a leghangosabbat, amint épp újabb kortyokért hajolt a kistányérra, a fejénél kapta el, és éppen csak hallani lehetett a koponya roppanását, azonmód tűnt is el vele, iszonyú józanságba döbbentve az egész mulatozó kompániát.

Ekkor hívott harmadszor a templom harangja éjféli misére, s ahogyan a tudatlan emberek indultak dicsérni azt az urat, aki ilyen aljasságokat is jó szemmel néz, a kongás lélekharanggá vált, a rigók jajveszékeltek, Béla pedig mélyen szégyellte magát, hogy rájuk hozta a bajt a borával.

A mindent megülő gyász pedig nem engedte látni, hogy a gyilkos a tetemet az udvar végében hagyja, mert éhes nem volt, telezabálva magát mindenféle halakkal, hanem azért ölt, mert úgy tartotta a kedve. És jámbor szemekkel, merengve várta a kályha előtt, hogy hazatérjen duplagyűrűs gazdája, akinek álságosan dorombolhat. Még szerencse, hogy Béla ezt nem látta, mert üveges szemekkel ült a hirtelen támadt mérhetetlen csöndben gyalázata kellős közepén.

Szerző: Rezeda
Forrás: Rezeda világa

Olvasta már?

Szele Tamás: Lapindító, gusztus húsz

Kérem, az augusztus huszadikai vezércikk olyan kötelező gyakorlat, mint műkorcsolyában a leszúrt Rittberger vagy a …