Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Kampec dolores LXXII. – Fatutaj a folyamon

Kampec dolores LXXII. – Fatutaj a folyamon

Ahogyan kajlán és kérlelhetetlenül száguldozott a Föld nevű bolygó a jéghideg űrben, és éppen beért abba a kanyarba, ahol Bélát a tavasz várta huszonhárom nap múlva, ahelyett, hogy az egész falu együtt örült volna a rigókkal, és a duplagyűrűsök hajnalonta tényleg az urat dicsérték volna, úgy, ahogyan a csőrös cseresznyetolvajok is, és nem a bádogbános pléh Krisztusát, akképp látszott az is, hogy hiába lopakodik a tavasz, mégsem a kikelet jön el, hanem a téboly éjlila leple készül elborítani minden leharcolt kockaházat, és az azokban remegő kiszolgáltatott, meggyötört lelkeket.

Ott lógott már a bűzös vászon templom poros tornyán, lengedezett a szélben, csak egy erősebb fuvallat kellett, hogy imbolyogva alászálljon, és betakarjon minden házat, minden kajla fülcimpát, és a zsíros füleken át undorító kígyóként betekergőzzön az agyakba, kitöltve ott a tátongó űrt, amit a Bádogbános, a plakátok és a teleképekből folyó szürkés mocsok hagyott. Ettől a falusiak feje piramis alakú lett, szemeik kiüresedtek, így veszítve el azt a maradék emberformájukat, amit a lassan nyolc éve záporozó srapnelek ütései még meghagytak nekik.

Béla kilépett a dohos templomból, ahová valami ördögi erő terelte be, aminek még nem ismerte az eredőjét, csak azt, hogy hatalma van rajta, olyannyira, hogy meg sem fordult benne a degeneráltakkal való kajánkodás. Tehát nem bocsátott mosolygó Buddhát az oltárra, nem levitált ott nekik, hogy elképessze őket, mert nem is tudott volna. Ez a vonzás, mint valami mágnes uralkodott rajta, és rájött, minden erejére és az összes tudására szükség lesz, hogy megőrizhesse a maradék eszét, amire egy eshetőség volt a tapasztalatok szerint, ha átmenetileg zsebre teszi, és be is gyömte jó mélyre.

Viszont ahogyan ez sikerült, azonmód vált a szeme üvegessé, a feje elkezdett csúcsosodni, és igyekezett a kocsmába, hogy bejusson, amíg még tudja, mire való a kilincs. Tragédia készülődött tehát, mert az a veszély fenyegetett, hogy a nehezen, sok év fáradságos munkájával felépített magánya összeomlik, és ő is bizakodva tekint az előre leharcolt jövőbe, miközben Zámbó Jimmyt hallgat, és menekülteket keres a fás kamrában, a stelázsi mögött meg a falvédő alatt. A világ, amelytől eddig oly kitartóan óvta magát, vigyorogva fogadta a tévelygő bárányt, szívta volna magába, és, ahogyan bambán belépett az ivóba, a fröccsök ura látta a bajt, és barátja megmentésére indult a feledés mangrove erdejébe.

A kocsmárosnak volt már tapasztalata Béla szétcsúszásairól, olyat azonban eddig még nem látott, mint most, hogy úgy néz ki, úgy beszél, és úgy ül a széken, mint akármelyik traktorista, hogy már maga is kezd az egyenmassza részévé válni, olyannyira, hogy a lobotómia halványpiros hege kezdett terjedni a halántékán. Kúszott egyre előre kérlelhetetlenül, amit csak drasztikusan lehetett megállítani, és a gyógymód első lépcsője az volt, hogy egy irtózatos pofont kevert le a barátjának, hátha kitisztul a feje. A piros csík megtorpant, de Béla szeme nem tisztult ki, olyan jámbor-szerencsétlenül nézett a maflás után, hogy a fröccsök ura majdnem elsírta magát, és úgy döntött, addig itatja, míg el nem ájul, attól talán kitisztul, vagy ha nem, legalább tudni lehet, mitől ment el az esze.

Tudta, hogy borokkal itt semmire sem megy, telitöltött hát egy nagy poharat vodkával, hogy barátjába diktálja, mert tudta, ez az a varázsszer, amitől lábra kel a megfeneklett képzelete, és még azt is bátran kockáztatta, hogy mozit rendez neki megint élete cafatjaiból, elképesztő zenéket keres a neten, amitől zokogásban tör ki, mert bennük találkozik gyerek önmagával és porokból újraformálódó nagyapjával, vagy akármivel, amit mostanában a feledés fiókjába zárt, mert akkor majd visszatér beléje az élet, amit a templomban elvettek tőle. “Igyál!” – Noszogatta a barátját, aki egy túltáplált, bamba óvodás üres tekintetével meredt a tévére, és még vigyorgott is elmerengve az abból folyó dumákon, és a fröccsök ura ekkor látta meg a baj igazi okát.

Kikapcsolta a dobozt, amitől az asztalokon lévő üres vázákban tavaszi csokrok jelentek meg, a plafonból pedig sárga szirmok szitáltak, mert, amíg a kocsmáros fél percig odavolt, Béla egy hajtásra itta meg a kancsó vodkát, mint az élet vizét, és azonmód fény gyúlt üveges szemében, ahogyan érezte, hogy az ital alászivárog a lábaiba, és felkúszik a fejébe. A heg eltűnt a halántékáról, és a feje is kezdte visszanyerni régvolt alakját, mint amilyen volt, amíg el nem torzította a szutykos világ, amit óvatlanul beleengedett. A fröccsök ura látta, hogy ez így jó, újra töltött hát, hogy Béla feje teljesen kivirágozhasson, és ezek a bokrok nyújtsanak jótékony menedéket az ablakon kopogtató elhülyítő veszedelem elől.

Amikor Béla az udvarra indult, szokásos megvilágosodásai templomába, és elszántságát sem a harangszó, sem a traktoristák sületlenségei, amellyel elkínzott agyuk elképesztő tartalmát osztották meg egymással, és ugyanaz csorgott belőlük, mint a teleképből és a bádogbános villás nyelvei közül, tehát elvesztek az élet számára már teljesen, amikor már ez is úgy pergett le hősünkről, mintha burokban lett volna, akkor a kocsmáros megnyugodott és megpihent, hogy készen van a mű, megmentette a barátját a kárhozattól, és ez akkor vált bizonyossággá, amikor Béla felemelte ujját, és újra szavalni kezdett a rigóknak.

A rend helyreállott. S miközben a traktoristák, a duplagyűrűsök, az olajos hajúak, a csorbult protkósok mamuszban, büszkén vagy járókerettel vonszolódva hangyasorként haladtak a kultúr felé, hogy ott rosszul szabott öltönyben dagadozó emberformájú lény sziszegje a fülükbe az újabb méregadagot, Béla csillagokról, göncölökről, mázsás boldogságokról mesélt a rigóknak olyan erővel, hogy még a macska is odaült közönségnek a vödör peremére, és még ő is elfeledkezett a vér ízéről. És amikor a kultúrt beborította a templomtoronyból leereszkedő éjlila vászon, a kocsma udvarát éppen ekkor ülte meg az a nyugalom, ami Béla szájából szivárgott, a fröccsök ura pedig fütyörészni kezdett, mint aki jól végezte a dolgát.

Szerző: Rezeda
Forrás: Rezeda világa

Olvasta már?

Szele Tamás: Az emberiség ellenségei?

Ilyen sem volt még, csodát látott Amerika: az egymással gyilkos konkurenciaharcban álló sajtótermékek augusztus 16-án …