Home / KIEMELÉS TŐLÜNK / Kampec dolores XLII. – Az időről

Kampec dolores XLII. – Az időről

Amikor Béla a maga sajátos módján túljutott az új év fogadásán, és az első hajnal a temetőben érte, arra kellett rádöbbennie, hogy teljesen más világ fogadja, mint amit tavaly odahagyott. Hatalmasan fázott a fene hidegben, a sírok közt állati bőrökbe burkolózott emberek jártak keltek, akik valamilyen ismeretlen nyelven karattyoltak. Ahogyan visszafelé indult az ivóba, a rövid úton mamutok ügettek el mellette, s mire megérkezett, bozontosra nőtt a haja meg a szakálla, és egy különös baltát szorongatott. Így játszott vele az idő, de a legkülönösebb az volt, hogy a kocsma, mint valami rejtelmes sziget, kimaradt ebből a nyolcezer éves utazásból, és a fröccsök ura sem vette észre rajta a változásokat.

Úgy üdvözölte Bélát, mintha le sem lépett volna a szilveszteri muri kellős közepén, és tényleg nem látta meg, hogy barátja már megint egy szokatlan létformát próbálgat, pedig így volt. Odakint, a téren mindent fölfalt a fagy, a bukszusok jéggé dermedtek, varjak potyogtak az égből, és nagyot reccsenve, darabokra törve landoltak a kőkemény földön. A bádogbános alig lépett ki a parókiáról, úgy merevedett meg, egyik lába még a levegőben, és a harangok hangja sem jutott tovább, a templomtoronytól egy méterre koppanva zuhant a földre, és nem jutott el Isten hívó szava a falubéliekhez, akik ezért ki sem tették lábukat az utcára, a duplagyűrűsök karja megállt klopfolás közben, és a műanyag dömperesek sírása is a szájukba fagyott. Nem volt mit tenni.

Olyan lett a falu, mint egy befagyott tó feneke, és Béla az is látta, hogy éppen emiatt itt rekedt ő örök időkre, vagy legalábbis míg el nem jön a tavasz, és visszahúzódnak a gleccserek, mert olyan hatalmat nem ismert, aki rávette volna, hogy kilépjen a jeges világba, és nem azért, mert a hidegtől rettegett volna, hanem mert minden egyes bizonytalan lépésében benne rejtőzött az elcsúszás, elvágódás veszedelme, így az is, hogy darabokra töri magát ezen az utolsó útján. Nem volt kedve még távozni az árnyékvilágból, ezért életének egyetlen értelme lett ezekben a nehéz időkben a tavasz örökös várása, napokra bontva, számlálva, mintha gyerek lenne, aki a karácsony eljövetelét várja reménytelenül, hogy hányat kell még aludni addig.

Miután tehát eldöntötte, hogy ki nem mozdul az ivóból, míg pirkadat előtt újra meg nem hallja a rigók ordítozását, papírt kért és ceruzát, akkurátusan naptárat gyártott, amit a fröccsök ura nem értett, mert ott volt a falon már az idei, a friss, ami ugyan nem látszott rajta, mert a legyek, akik ősszel valahogyan az ivóban rekedtek, éppen valami nyaraláson érezték magukat, és máris összeszarták az egészet. Ez a hivatalos különben sem lett volna jó, mert Béla órája – mint már eddig is annyiszor bebizonyosodott – teljesen más ütemben járt, mint a kinti világé. Ő volt az eleven példa arra, hogy az időnek tényleg sajátos természete van, és ez az elkövetkező hetekben be is bizonyosodott. Ennek az egésznek viszont a kocsmáros itta meg a levét, mert tűrnie kellett barátja rigolyáit, de helyt állt, mégpedig böcsülettel.

Amikor Béla cafat ceruzájával bekarikázta a január elsejét, megkezdődött a hosszú küzdelem, mert kiszámolta, hogy tavaszig még hátra van ötvenkilenc nap, és ettől teljesen kétségbe esett. Nyávogott és nyüszögött, mint egy elkényeztetett óvodás, amit a kocsmáros úgy orvosolt, hogy sorra tologatta eléje a fröccsöket, azt remélve, hogy ettől majd elálmosodik és elhallgat. Ez időnként be is következett, de nem volt benne köszönet, mert amikor Béla magához tért mesterséges kómájából, és kinézett az ablakon, mindig ugyanazt látta. Hogy a gleccser ropogva elsöpörni óhajtja a Szentháromság szobrot, a templom csúcsa nem látszik a ködben, és hogy áll az idő. Holott a karikák már szaporodtak önkényes naptárában, egyfolytában azon panaszkodott, hogy még mindig elseje van.

Így telt el egy hét, de a tél odakint nem engedett. A fröccsök ura, hogy vendége és barátja hallgatási időszakait megnövelje, olykor nagy gonoszan vodkát kínált neki, vállalva azt a veszedelmet, hogy Béla a már megszokott különös átváltozásokat produkálja neki, mert nem tudta, hogy nincs az az erő, ami barátját az utcára vinné. Viszont elérte azt, hogy két hét elteltével, amikor Bélának már tizennégy karikája volt az egyre koszosabb papírlapján, nem úgy ébredt, hogy még mindig negyvenöt nap van tavaszig – mert március elsejét várta cefetül, mint a megváltást -, hanem kijelentette, már csak negyvenöt nap a remélt boldogság és szabadság. Innentől kezdve felgyorsultak az események.

Béla minden egyes karikájának gyermekien örült, nem nyafogott, hanem úgy viselkedett, mintha másnap már ott volna a kikelet, pedig odakint semmi sem változott. Sőt, már tévét is óhajtott nézni, és az sem zavarta, hogy abból is csak fagyott világot mutogattak neki, most már úgy vélte, hogy ez legalább elfedi a többi ostobaságot, és nem is tévedett nagyon sokat. Ebben az általános boldogságban – bár a kocsmáros nem látta, de Béla igen – az óramutató iszonyatos pörgésbe kezdett, és amikor már harminc karikája volt Bélának, akkor hajnalban megtörtént váratlanul a csoda. Alig világosodott, és felnyerítettek a rigók.

Odakint a fagyott, széttört varjak életre keltek, mint valami rossz terminátor, a bádogbános befejezte a régen megkezdett lépését, a harang kongása fölemelkedett a földről és útjára indult, meghallották ezt a duplagyűrűsök, és lesújtottak a szelet húsra, a műanyag dömperesek teli torokból ordítottak újra, a gleccser nem fenyegette már a Szentháromság szobrot, a bukszusok fehérből zöldre váltottak, a templom tornya kibontakozott a ködből, és fölüle kibukkant a Nap, besütött az ivóba végig cirógatta Béla arcát, amitől irdatlan haja és szakálla emberi formát öltött, és amikor az ereszről az első csepp olvadék is útjára indult, azonmód iramlott meg Béla csukott pillái alól is a könny, kifejezve a hálát, hogy túlélte ezt a nyolcezer éves utazást is.

Szerző: Rezeda
Forrás: Rezeda világa

Olvasta már?

Rezeda világa: Legaljanépek

Még 2004-ben, a Szombathelyi Televízió élő adásában volt szerencsém kijelenteni, hogy Orbán Viktor a csőcselék …