Home / VÉLEMÉNY / Konok Péter: Dylan

Konok Péter: Dylan

1963-bob-dylanKarinthynak van egy mérges kis glosszája; 1913-ban írta, amikor Rabindranath Tagore irodalmi Nobel-díjat kapott.
Karinthy meglehetősen felbosszantotta magát ezen a Nobel-díjon, és sikerült neki nagyon kellemetlent írni (mondom ezt úgy, hogy Karinthy sok írását szeretem, Tagorét pedig bosszantóan dagályos, vacak költőnek tartom).
– Miért nem én? – kérdezgette Karinthy, és az ember nem tud szabadulni az érzéstől, hogy csak félig viccel. – Miért pont ez a Tagore?
Most ugyanezt látom: rengetegen értetlenkednek Bob Dylan Nobeljén (és valóban muris kimondani: “Bob Dylan – jó, tudom, Robert Allen Zimmerman – Nobel-díjas költő”.) Mindenki tudna jobbat. Itt van mindjárt Nádas és Krasznahorkai (ez beleégett már a magyar nobeltudatba, persze két remek íróról van szó – én mondjuk Krasznahorkait sokkal többre tartom -, mintha ez valamiért “nekünk járna”.) A japánok Murakami Harukiért dühöngenek (aki szintén remek író), mások más remek írókért. Tele a világ remek írókkal, hálistennek.
Ilyenkor mindenki elkezdi sorolni, hogy ki mindenki nem kapott Nobelt Homérosztól máig, aki megérdemelte volna. Az Ildit, aki nem sokkal a tavalyi díjátadás előtt fejezte be Alekszijevics legújabb könyvének fordítását, azóta is obligát megkérdezik: de hát ez miért irodalom? Sőt: irodalom ez?
Irodalom lenne Bob Dylan? Irodalomnak számít az “amerikai dal”? A New Orleans-i Congo Square kreol-afrikai vudubulijai, a délvidéki gyapotföldek rurális, és Chicago vágóhídi bluesai? A burgonyavész elől menekülő írek csűrdöngölő kocsmazenéje, a hillbilly, a nagy válság hobóinak éhes csavargónótái, az IWW anarchista munkásdalai, a Salt Lake Cityben kivégzett Joe Hill Kis Vörös Daloskönyve, Woody Guthrie (aki gitárjára ezt írta: “This machine kills fascists”) lázadó, dacos dalai a végtelen, kemény, gonosz, és mégis elbűvölő Amerikáról, a beatköltők ritmikus, kétségbeesett, khiliasztikus harsogása? És persze mindehhez mindig ott volt a zene, a tűzoltózenekaroktól levetett tubák és mosódeszkákon koppanó gyűszűk, olcsó gitárok és pikulák, miszerint herflik, furcsán hangolt, rongyolthúrú hegedűk, decens, gyöngyházzal rakott tangóharmonikák, cinek és dobok és furulyák, sípok, végül pedig az erősítőkbe dugott elektronika (Dylant majdnem meglincselték amúgy akkori rajongói, mikor akusztikus folkról elektromos rockra váltott).
Ez egy hosszú, változatos, izgalmas amerikai tradíció, a nagy öntőforma kitaszítottjainak, megalázottjainak és megszomorítottjainak a hagyománya, a rabszolgáké, az iparosodás salakjáé, a munkájukat, otthonukat elvesztőké, a porviharokban szekerezőké, az amerikai álomtól megcsömörlőké, az őrület romjaiban üvöltőké.
Persze díjazva furcsa; a kirekesztettség és a lázadás önmaga reprezentációjává válik, puszta illusztrációvá, ha úgy tetszik. Néhány kötet egy nett könyvespolcon. Én mégis örülök, ha a Svéd Akadémia – határozott bátorsággal – Bob Dylan személyében kitüntette ezt a tradíciót. Lehet, hogy nem ő érdemelte meg ezt a leginkább, de benne együtt ott van mindez, benne zenévé és költészetté érett. Bob Dylan alanyi népköltő és népdalnok.
Ha valami megérdemli a legnagyobb elismerést, az a kollektíven egyéni alanyi népköltészet. A proletár poézis, a lázadás literatúrája.
Amúgy pedig Churchill is kapott irodalmi Nobelt. Békedíjat mégsem adhattak neki. Benne aztán nem volt egy szikrányi irodalom sem, mégis mindenki tapsolt.
Én most tapsolok. Ritmusra, de nem ütemesen. Mint egy csörgődobos ember.

Szerző: Konok Péter
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Szele Tamás: A robbanó hazugság

Tulajdonképpen ez a történet most nem is aktuális, vagyis ellenkezőleg: nagyon aktuális, csak épp mindig. …