Home / VÉLEMÉNY / Konok Péter: Örök hippi

Konok Péter: Örök hippi

Tegnap persze itt is volt szivárvány a völgy fölött, amikor esik, és ilyen surló fényeket vetít a lemenő nap, mindig van – már előre lestem, és hívtam a családot (jó, nem család, nincs róla papír, szóval hívtam az Ildit és a Flórát, a Bogár meg jött magától) szivárványt nézni; kicsit még csorgott a nyakunkba az eső, de a szivárvány szép volt a lilás felhők hátterén, ráadásul dupla, a kisebb volt az élénkebb, azt hiszem, ez törvényszerű, és pont az optika törvényeivel nincs semmi gondom, dirket szép gondolat, ahogy a fehér fény színekre bomlik, ha már természeti törvények, akkor tulajdonképpen csak a halállal van gondom, no, de kinek nincs, a halált meg ez nem érdekli, már csak azért sem, mert nincs tudata, az csak nekünk van, és pont akkor szűnik meg. Ennyi, legalábbis az én világnézetem szerint.

A szivárványról meg eszembe jutott, hogy éppen ötven éve kezdődött a Monterey Pop Fesztivál, ami afféle beharangozója, nagy kezdőpontja volt a Szeretet Nyarának – és az egész hippikorszaknak, szivárvány a szétpárálló amerikai álomban, a világháborúra következő józan és haszonelvű, technológiai szempontból forradalmi, társadalmi szempontból konzervatív levegőbe sütő lemenő nap. Mert valójában a Monterey Pop, a maga zeneileg csodálatos felhozatalával, és csodálatos közönségével már a mozgalom agóniájának kezdete volt, mikor az elképesztő, pazar virágzás, ez a kótyagos, autóstoppon, olcsó kaliforniai boron, füvön, LSD-n, rafinált (vagy éppen banálisan fülbemászó) zenén, az összes létező filozófia és vallás keveredésén, táncán, a színes ruhákon, a bozontokon, az összetartozás törzsi rituáléin és a kicsöppenés áhítatos magányán egyaránt egész fenékkel lovagoló mozgás a delelőjére hágott (hoppá, dülöngél a szivárványos metaforám), és hanyatlani kezdett, üzletté, érdekességgé, látványossággá és divattá kezdett válni. Mikor a virágokra rátaláltak a virágárusok.

Azért persze csodálatos agónia volt ez, színpompás, karneváli kavalkád; olyan új reneszánsz, amilyenre azóta sem volt példa. Egy dinamikus, érzékeny, vibráló korszak jött még: hippik és a médiatörténeti eseménnyé tupírozott holdra szállás, a kubai rakétaválság és Woodstock, a magyarországi új gazdasági mechanizmus és a prágai, és a párizsi tavasz, a kínai kulturális forradalom és a fogyasztó egyén kultusza. És persze Vietnam, az alapélmény. Nagy, millenáris várakozások, ünnepi forgatagok… és persze brutális háborúk, genocídiumok, éhínségek – az emberiség ólmosan apollói mindennapjai és dionüszoszi víkendjei. Voltak, akik egy „emberarcú szocializmus” eljövetelében hittek, mások a két világrendszer összeolvadásában. Sokak szerint beköszöntött a Vízöntő korszaka, amikor végre harmónia és egyetértés fogja uralni a világot. Mások ugyanakkor a legpesszimistább forgatókönyveket vázolták fel az emberiség számára. Újra felfedezték Marxot. Átfazonírozták a fasizmust. Rátaláltak a keleti vallásokra. Visszatérést hirdettek a kereszténység feltételezett gyökereihez, összeházasították az anarchizmussal, a rockzenével, a buddhizmussal… Reanimálták az animizmust. Keresték az igazságot a pszichoanalízisben, a kábítószerekben, a sámánizmusban, a maoizmusban és a taoizmusban – a nyugati világ számára az ideológiák piaca is egyre inkább egy csillogó-villogó szupermarkethez hasonlított.

Az „igazi hippik”, az ősmozgalmárok, a mindent komolyan vevő bohémek már 1967 tavaszán megrendezték „a Hippi halálát”. (Tudjátok, honnan ered a „bohém” szó? Mikor a huszita háborúk elől menekülő mindenféle cseh eretnekek, adamiták, táboriták, kelyhesek elárasztották Európát, olyan szabadosan viselkedtek; megtermékenyítették a világot a szabad gondolat migránsai.) Azt mondták, üzletté vált már. A Monterey Pop Fesztivált már az újdonász üzletemberek (még maguk is hippik, persze) rendezték, akik a szeretet törzsi szertartása mellett némi haszonra is törekedtek (hogy abból saját életformájukat finanszírozhassák). Remekül választották meg a reklámdalt is: bár tény, hogy Scott McKenzie lényegében egyetlen száma, a San Francisco (Be Sure to Wear Some Flowers in Your Hair) eléggé giccses kis zengemény, a fickó meg leginkább egy pufi Soltész Rezsőre hasonlított, de azért az a nóta történelmet csinált: egyszerre volt a hippivilág himnusza és a szubkultúra elüzletiesítésének indulója. Egyaránt oda voltak érte a virágok és a virágárusok is.

Ha hallgatom, afféle egykori érintettként, későkádári kicsöppenőként, az akkori (anti)szoc-hippi szub-szubkultúra tagjaként kissé mégis furcsán érzem magam. Persze (persze?) akkoriban az egész másról is szólt. De mi is kívülállókként tekintettünk magunkra, és dafke leszartuk a rendszert, bár mi éppenséggel relatíve szegény kicsöppenők voltunk, szemben a leginkább az amerikai középosztály decens unalmából kiábrándult originál hippikkel. És ez önmagában politika volt. Sőt, ez volt a politika – más politika (lehetett más). És abból a szubkultból senki sem futott be utóbb politikai karriereket. Ez jó, ma is úgy gondolom, hogy jó. Persze a hatalom mindezt gyanakvással szemlélte. A késő Kádár-kor alapvetően politikai passzivitást várt el polgáraitól, de a manifeszt passzivitást legalábbis gyanúsnak tekintette. Sőt, sértésnek. Mint ahogy az Orbán-kor is alapvető passzivitást vár el alattvalóitól – de láthatóan nem tud mit kezdeni a tudatos politikai kivonulással, a bevett választás-párt-kormányzás-logika elutasításával (és az Orbán-korba beleértem a pártjellegű ellenzéket is). A hatalom nehezen viseli, ha semmibe veszik. Ha kigúnyolják. Jobban szereti a “konstruktív” ellenzékiséget, amely a konstrukció része. Mert a hangsúly a konstrukción, a rendszeren, az establishmenten van. Az “eredeti” hippik éppen elutasításukkal keményen politizáltak. Az apolitika lehet nagyon tudatos politikai üzenet, sőt program: mintha ezt ma megint sokan nem értenék. Mi az unalmasan halódó reálszocializmusban a valódi hippimozgalomnak persze csak alulinformált, fáziskésett, sokadik kiadása lehettünk. Mint a mai jóléti hippik (mert vannak még, nem is kevesen, utánérett virágok) is ebben a nagy reálkapitalizmusban. Pár éve Gerlóczy Márton írt róluk szellemes, bár kissé rosszindulatú cikket (ez a két dolog sokszor együtt jár, és jól is van ez így, ilyen a világunk) a HVG-be. “Mi a baj a hippikkel? Semmi. Mi a jó a hippikben? Semmi” – tette fel és válaszolta meg a kérdéseket Gerlóczy. A kép ennél szerintem sokkal árnyaltabb. Rengeteg baj van velük, hiszen a társadalom rengeteg baját tükrözik vissza. És rengeteg jó van bennük – mindenekelőtt az, hogy visszatükrözik a társadalom rengeteg baját. Mert hát a világ nem egy múzeum, hogy csak úgy elnézelődjünk benne.

A világ él. Még. Monterey, ez a csodálatos seregszemle, és ez a csodálatos reklám leginkább erről szólt. És – bár talán naivnak, néha álságosnak, és olyan hihetetlenül másnak tűnik ma már – szerintem (most jó nagyot mondok) az emberiség egyik kegyeletteli pillanata volt, csupa malaszt, csikk, nevetés, szex, mámor és zene. Van néhány időszak a történelemben, ahová szívesen elrepíttetem magam belső időgépemmel (és sajnos, ide vagyok ragadva egy hideg korba). Az 1967-es Szeretet Nyara az egyik. És – nevessetek ki, nevezzetek vén, nosztalgiázó marhának! – most meghallgatom Scott McKenzie giccses San Franciscóját.

És juszt is tetszeni fog. Mert mindig is tetszett.

https://www.youtube.com/watch?v=7I0vkKy504U

Szerző: Konok Péter
Forrás: Huppa

Olvasta már?

L. Alex: Lázadás

Csokit? – kérdezte András, miközben vörös, izzadt arcán egy verejtékpatakocska indult el lefelé. Néztem az …