Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / L. Alex: Béláim, toljuk még!

L. Alex: Béláim, toljuk még!

Az alábbiakban leírt történetem nem egyedi, tudom, hogy bárhol történhetett volna az országban, keserű pohár, amit kiitatnak és kiitattak már sokszor azokkal, akik adománygyűjtéssel és az ehhez köthető események szervezésével foglalkoznak. A történetben szerepelni fog egy mindenható portás, egy nagydarab főnéni, aki a kulcsok őre, vagy ki tudja kicsoda, vihar, kilátástalanság, közöny, polgárőrök. Ja, voltak gyerekek is, akikről szólt volna a történet, de ők csak amolyan statisztái a magyar rögvalóságnak.

A történet ott kezdődik, hogy még mindig van pár makacs civil, akik úgy gondolják, adni jó, ezért gyűjtésbe fognak, hogy pár gyereknek csináljanak egy gyereknapi bulit, lufifújással, rajzversennyel, Halász Jutka.dalokkal, oklevelekkel, hogy legyen számukra pár óra, amikor kiszakadnak abból az ürességből, amiben élnek.

BAZ megye, ahol a kenyér ára ezer forint, mert csak uzsorára vehető a helyi boltban, ahol több a kátyú és a pocsolya, mint az ép aszfaltfelület, ahol a reggeli napsütésben gőzölögnek az erdők, ahol a gyerekek szórakozása az, hogy ülnek a buszmegállóban és nézik a ritkán elhaladó autókat, mert erre a kutya se jár, mert minek. Amolyan magyarosch elefánttemető, mert itt élned, de leginkább csak meghalnod kell, fiatalon, alultáplálva, esélytelenül.

Magyarországon az a különbség a városi úthálózat és a településeket összekötő utak között, hogy a városokban a kátyúk mellett a hanyagul beépített csatornafedeleket is kerülgetni kell, míg a városokon kívül csak a kátyúkat, ez Kelet-Magyarországra fokozottan érvényes. Egy-egy durvább kátyú, vagy egy kátyúk miatt kialakuló meredekebb forgalmi helyzet után azért elgondolkozik az ember, hogy mire is megy az üzemanyagárba is beépített adónk, de elhagyva Magyarország egykor volt második legnépesebb, valamint Pataki Atis, az UFO-kal táncoló szülővárosát, nem tud betelni a lepusztult vidéki táj szépségével. Buszmegállók, amelyek felett már rég átvette az enyészet az uralmat, némelyikben emberek állnak, talán buszra várva, vagy valami másra. Út szélén vadul burjánzó növényzet, magába rejtve egykor volt szögesdrót kerítéseket. Soha el nem készült házak, soha be nem teljesült vágyak földjén haladunk, szinte süt a szegénység és a reménytelenség.

Két és fél órás autózás után megérkezünk az esemény színhelyére, rozsdás, zárt, kétszárnyú vaskapu fogad minket, mögötte a szeretetszolgálat valamikor csillivillinek épült közösségi házával, elvileg ma itten gyerek nap lesz egy óra múlva, de se gyerek, se senki, csak gyülekező viharfelhők az égen. A kapu melletti szocreál stílusú barakk ajtajában egy idő után megjelenik egy kék has, azt követik a susogós nájkiba bujtatott lábak, majd láthatóvá válik maga a cerberus is. Igaz, csak egy fejjel rendelkezik, de az rendkívül kelletlen, és görög mitológiai társával ellentétben nem szívesen enged be bennünket, igaz, mi nem a pokolba jöttünk, hanem csak gyereknapot tartani.

“Oda álljanak!” – mutat valahová a szeretetszolgálat háza mellé, és begördülünk a szűkre nyitott kapun, amit egyből be is zár mögöttünk a kapu őre, elgurulunk egy, talán a 90-es években idetelepített játszótér-képződmény mellett, amin szerintem gyerek nem igazán játszik már, és leparkolok valahol az épület mellett. Valahonnét a semmiből két rejtői figura kerül elő, az egyikük bármikor beférne az Üvegtigris szereplőgárdájába, a másikuk pedig, mintha egy Jancsó filmből lépett volna elő, fehér atlétatrikóban, fehér susogós jogging nadrágban, amelynek bő szárát valamilyen állat rághatta rojtosra, betyáros feelinget kölcsönözve gazdájának, ahogy lengedez a fekete ködvágó cipők felett bokában. Még a két furcsa szerzet kipakolta a kocsit, behordva a gyerekeknek szánt díjakat, egyebeket, én a tájban gyönyörködtem, bár ez így túlzó kifejezés. Szóval, körbe hegyek, a hegyek felett sötét viharfelhők, rengeteg zöld, erdők, harsogó természet, ami utat tör. Ahol pedig nem a természet burjánzik ezerrel, ott kopár telkek, romok, amelyek házakként funkcionálnak, kémény mellett beszakadva, kettéválva, ajtók helyén pokróc, ablakok helyén nejlon, ahonnét néha emberek jönnek ki, mennek vissza, bizonyítva, hogy Magyarország jobban teljesít. A legszürreálisabb számomra egy emeletes ház, melynek emeletén egy kétszárnyú bejárati ajtó van beépítve, de aki ott kilépne, az a semmibe zuhanna, ugyanis feljáró soha nem lett oda építve.

Várunk!

Várjuk a gyereknapra érkező gyerekeket, de helyettük csak a vihar érkezik, hatalmas villámokkal, dörrenésekkel, trópusi felhőszakadással, és a rozsdás, bezárt kapu előtt álldogáló, ázó, három szem gyerekkel. A kapu őre nem jön ki, mert esik, szakad, mi szólunk a betyár kinézetűnek, hogy engedje már be a gyerekeket, aki szalad az ömlő esőben, vékony testére rátapad a fehér atlétatrikó, a fehér, rojtos jogging nadrág sem harangozik már a bokájánál, ahogy fut, át a lepusztult telken, a portásfülkéig. Kisvártatva szalad vissza, feje fölé szakadt, püspöklila esernyőt tart, amikor odaér hozzánk, közli, hogy nem engedhetik be a gyerekeket, mert még nincs tíz óra. Agyfasz!

Visszazavarjuk a portáshoz a rommá ázott lila esernyős betyárt, hogy engedjék már be a gyerekeket, mert különben…

Ez hatásos. Kitárul résnyire a kapu, az esernyővel felszerelt kelletlen arcú kapuőr által, de a gyerekek csak állnak, nem értjük, integetünk nekik, hogy jöjjenek, és akkor lassan, bizonytalanul bejönnek a kapun, amit mögöttük egyből visszazár a kék nájkis portás.

Gyerekek: három testvér, egy lány, két fiú, 10 meg 12 évesek, állnak előttünk, felnőttek előtt, csöpög róluk a felhőlé, három tócsa, három sors, meleg, hálás, kutyaszemekkel – gyereknapra jöttek. A főnéni, egy nagydarab nő, aki szintén kulcscsomót szorongat, valahonnét kerít száraz felsőket (talán még a tavalyi tíz zsák adományból maradt, aminek a kiosztásáról kért fotók soha nem készültek el), a gyerekek pedig végre leülnek a szeretetszolgálat épületének tanteremre hajazó szobájában az iskolapadokba, hogy rajzoljanak, hogy nyerjenek, hiszen ezért jöttek, elvégre gyereknap van itt, vagy mi!

Kint közben változatlanul esik, befutnak a polgárőrök, de a kapuőr őket sem engedi be, mer a szabály az szabály és rendnek kell lenni ebben a nyomorult országban. Azért csak sikerül ezt a problémát is leküzdeni, három polgárőr két kocsival, fehér, frissen mosott, vasalt ingben, bejönnek ők is, lassan feláll a stáb, csak a gyerekek hiányoznak, de ők nagyon. Polgárőr parancsnok szendvicset, üdítőt keres, és csalódottan veszi tudomásul, hogy itt maximum csak lufit fújhat, de ahhoz meg nincs kedve.

Aztán egyszer csak kisüt a nap.
…és ettől valahogy minden megváltozik, egyre több lesz a gyerek, múlik a szürrealitás. Halász Judit énekel a telefonra csatlakoztatott hangszóróból, a gyerekek rajzolnak, lufit fújnak, valahonnét előkerül egy pingpongasztal is. Nincs ugrálóvár, errefelé már légvárak sem épülnek, csendes gyereknap, ahol a felnőttek kompenzálhatnak, gyerekek apró ajándékokat kapnak, okleveleket, ami talán a tűzre, talán az asztalfiókba kerül. Gyorsan lezajlik a program, alig három óra, a kétszárnyú vaskapu ismét bezárul, felhők gyűlnek újra.

Azt hiszem, Béláim, túltoltuk megint.

Szerző: L. Alex
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Szele Tamás: Oralízis

Sajnos nincs rá jó magyar kifejezés – az analízis elemzés, de hogy nevezzük azt, amikor …