Home / KIEMELÉS TŐLÜNK / Magyarország, végállomás

Magyarország, végállomás

Ott álltak, ácsorogtak a ködökben, szúró napsütésben, esőzuhogásban a bozontos ég alatt, tikkadt szöcskenyájak peremén a jó nyugodtszenterzsébetiek, és várták a buszt. Mindig csak várták, nézve a messzeséget, falujuk oldalát, így merevedtek bele az időbe az árok peremén, és az egyik helyi Estragon fölsóhajtott az ő szívéből: ”Semmi sem történik, senki sem jön, senki sem megy el – borzalmas.”

És vágyak támadtak bennük, hogy kellene egy buszmegálló, a várást intenzívebbé teendő, irodalommá emelve mintegy, és hogy ne ázzanak cafatokra, azért is. De ilyenre pénzük nekik nem volt, miért is lett volna, ha semmire sincs, csak távoli földek templomaira, kisdedóvóira, valamint a kiskutya csavaros faszára. De erre nem.

Milyen leleményes is ez a mi népünk – mondta volt Virág elvtárs kezében hajában sült krumplit szorongatva és forgatva azt, mielőtt a rohadt stanicli durranása okán szétlőtték Pelikán elvtárs hagyamszagú konyháját. És a mi falunk polgármestere is az, hiszen eszébe ötlött, hogy megállóra ugyan nem, de kilátóra adnak pénzt a hatalmasok.

Így született meg a gondolat, amelyet tett is követett, és szárba szökkent a kilátóba ojtott megálló, a hibrid, a kettőben az egy, hogy csak megmossák a hajukat és indulnak is. Kicsi is, kilátni sincs semmire, de az övék. Lett öröm, alunni se tuttak az éjjel, kínálták erősen káposztalevéllel. Azóta ott várják Godot-t, és néha a toronyba mászva olyik elmélázik azon, hogy eljátszották a jogaikat.

Ne ítélj el én nyájasom, nem vihogok, hanem bőgök, mint a bérmakeresztapám malaca. Az úgy volt, hogy taknyos orrú hülyegyerekként nekem nem a KLIK, hanem ó celebrált disznóölést, s amikor szegény pára már csak rángatózott, és alig is volt hangja, akkor megadta a kegyelemdöfést a kölöknek, tehát nekem, hogy aszongya, most sír a legjobban. És akkor csak néztem, ahogyan távozik belőle a lélek.

Akkor erősen el kellett gondolkoznom élet és halál dolgairól, most pedig formát mutat nekem az a malac, hogyan lehet bensőleg zokogni mintegy, amikor érezzük, hogy sírni volna jó, ilyen melankolikus, falvédős műdalok stílusában miközben rí a hármónika. Mert ebben a kilátóval terhes buszmegállóban benne van az egész ország. Sőt, ez maga az ország.

A működésképtelenség mutatója, hogy, mintha a sivatagban szomjúságtól haldoklónak adnánk egy tábla csokit, kinyúlva a medence hűvöséből. Olyan ez. S miközben a faluban minden bizonnyal szól a zene a gyönyörűségtől, hogy tető alól lehet elmélkedni, jön az a rohadt busz vagy sem, de mindenközben a jó falusiak feje fölött ott a torony, a tető ára mintegy, amitől minden traktorista, jegyző és tanító egy abszurd darab szereplője lesz.

S miközben örülnek a várónak és a váróban, annak oldaláról csorog a vöröslő fájdalom, és úgy lesz nem térkép a táj, mintha Svejk mesélné a kocsma gőzeiben az okkultista szakácsnak, hogy anabázisa közben milyen különös helyre tévedt. Röhögnének nagyon, míg a fejük felett röpködnének a srapnelek, a nyugodtszenterzsébetiek pedig látnák, hogy a busz nem jön, mert elbaltázták a jogaikat.

Remélem érthető, hogy mi fáj nekem.

Szerző: Rezeda
Forrás: Rezeda világa

Olvasta már?

A mindenható érintése

Kásler miniszter megsarkantyúzta a lovát, s bár fordítva ült rajta, mégis a fülébe súgta, gyí, …