Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Miért lesz ismét Merkel kancellár, és ez milyen hatással lesz az EU-ra?

Miért lesz ismét Merkel kancellár, és ez milyen hatással lesz az EU-ra?

Hans Kundani írása az El Paísból.

A kereszténydemokrata vezető egyértelműen a legesélyesebb az szeptember 24-én tartandó Németországi választásokon. Miként befolyásolja ez az Európa-projekt jövőjét?

Az elmúlt tavasszal néhány hónapon át úgy tűnt, hogy Németországban lehetséges valódi választási lehetőség, vagyis küzdelem legalább két jelölt között, akik különböző politikai programmal rendelkeznek, majd lehetőségük lesz arra, hogy kormányt alakítsanak.

Angela Merkel kancellárt a menekültügyi válságra adott reakciója meggyengítette és növekedett a népszerűtlensége saját pártjában, a Kereszténydemokrata Unióban (Christlich Demokratische Union Deutschlands, CDU). Az euroszkeptikus és bevándorlásellenes párt, az Alterantiva für Deutschland (AfD) egy sor meglepő győzelmet aratott a 2016-os regionális választásokon, és egyes kereszténydemokraták annak a lehetősége miatt aggódtak, hogy ez a sikerük átterjed más körzetekre is.

A szociáldemokraták, akik az elmúlt évek minden közvélemény kutatásban során 25 % körüli eredménynél stagnáltak, elképzelhetetlennek tartották azt, hogy elegendő szavazatot szerezzenek a kormányalakításhoz, és a 2002-es választások óta, amelyben Gerhard Schröder – aki 1998 és 2005 között volt kancellár – elnyerte második mandátumát, ismét hatalomra kerüljenek. Valóban. Minél inkább jött föl az AfD, annál inkább valószínűbbnek tűnt egy új nagykoalíció létrejötte, amely már a harmadik lenne négy választási periódusban. Amikor január végén az Európai Parlament elnöke, Martin Schultz bejelentette, hogy jelölteti magát, az SPD támogatottsága hirtelen 30 %-ra emelkedett, amely nagyjából CDU-val egyenlő eredményt jelentett. Egyes kutatások azt mutatták, hogy Schulz a választók körében népszerűbb, mint Merkel.

A szociáldemokrata párt vezetőjével, Sigmar Gabriellel ellentétben – aki 2013-ban gazdasági miniszterhelyettes volt, és sokan úgy tekintettek rá, mint lehetséges jelöltre – Schulz nem vett részt a Merkel által vezetett két nagykoalícióban, amelyben az SPD kisebbségi partner volt. A szociáldemokraták, legfőképpen a 2008-as gazdasági krízis óta, részesévé váltak annak, amit Adamm Tooze úgy jellemzett, mint „adósság megállapodás”. A szociáldemokrata Peer Stenbrück volt az, aki bevezette a „Schuldenbremse”(adósságfék) fogalmát, amelyet később az egész eurozónára rákényszerített.

Shulznak – aki a karrierjét inkább Brüsszelben építette, mint Berlinben – ezzel szemben lehetősége nyílt arra, hogy Merkel hitelességét kritizálja.

Eleinte úgy tűnt, hogy Schulzzal, mint jelölttel, az SPD képes lehet eltávolodni a kancellár gazdaságpolitikájától. A kampány során, az első nagy választási vitájában, melyet februárban rendeztek Bielefeldben, Schulz kritizálta az Agenda 2010-et, azaz a második Schröder-kormány reformcsomagját, valamint az utolsó szociáldemokrata kancellár által jóváhagyott munkaügyi reformokat. Támadta a társadalmi egyenlőtlenségek növekedését, a foglalkoztatottság bizonytalanságát és rossz bérezését. A szociáldemokrata jelölt több befektetést követelt az oktatásba, a digitális infrastruktúrába és technológiába.

Miközben azonban a „társadalmi igazságról” beszélt, Schulznak nem sikerült valódi alternatívát felmutatnia Merkel hajlíthatatlan stratégiája ellenében az eurozóna számára. Bár támogatta az egységes valutára vonatkozó közös költségvetési alap ötletét az eurozóna országai számára – amit a francia elnök, Emmnuel Macron indítványozott –, nem mert ambiciózusabb intézkedéseket javasolni az eurozóna adósainak kölcsönös megsegítésére. Ennek ellenére az ellenfelei a szociáldemokraták azt állították a választóknak, Schulz pont egy olyan „átruházási uniót” kíván létrehozni, amelytől annyira félnek; más szavakkal, egy olyan EU-t, amelyben a költségvetésben felelősen viselkedők finanszírozzák a felelőtleneket.

Mindenesetre, április elejére Schulz buborékja kipukkadt. A szociáldemokraták támogatottsága arra a szintre esett vissza, mint mielőtt jelöltette volna magát, azaz 15 ponttal a CDU mögöttire. Májusban súlyos vereséget szenvedtek az észak-rajnai-vesztfáliai tartományi választásokon. Kétségbeesésében Schulz fokozta Donald Trump elleni retorikáját, amivel megpróbálta Schrödert utánozni, akinek 2002-ben akkor sikerült az újraválasztása, miközben közeledett az iraki háború. Ezúttal azonban ez nem működött. Ennek az írásnak (17 SEP 2017 – 00:01 CEST) megjelenése idején a felmérések azt jelzik, hogy a CDU a szavazatok 37-39 %-át, az SPD 20-24 % szerezheti meg.

Összefoglalva, egyértelműnek tűnik, hogy Merkel immár negyedszer ismét kancellár lesz. Ez azt jelentheti, hogy azok a kérdések, amelyeket a szeptember 24-i választások előtt felmerülnek, másodlagosak. Ennek ellenére, van köztük három különösen fontos. Elsőként: – Milyen koalíciót vezet majd Merkel a választások után? Másodszor: – Milyen lehetőségei lesznek az SPD-nek, ha valóban vereséget szenvednek? Harmadszor: – Milyen szerepet kap az AfP a Bundestagban a következő parlamenti ciklusban?

Merkel koalíciója nagymértékben függ attól, hogy milyen eredményeket ér el a liberális párt, az FPD (Freiheitliche Partei Deutschlands). Úgy tűnt, az erejük leértékelődött miután 2013-ban kevesebb mint 5%-ot értek el, és elvesztették az összes helyüket a Bundestagban. Azonban az új vezető, Christian Lindner (38) irányítása alatt visszaszerezték az erejüket, és az előrejelzések szerint a szavazatok 8-10 %-át szerezhetik meg. Ha így lesz, a jobbközép („fekete-sárga”) koalíció a demokraták és a szabad demokraták között, a 2009 és 2013 közötti időszakhoz hasonlóan ismét lehetségessé válhat. Ez lenne a legtermészetesebb szövetség.

Függetlenül attól, hogy az SPD olyan katasztrofális eredményt ér el, mint Frank-Walter Steinmeyer 23 %-a 2009-ben, vagy valamivel jobbat, olyat mint Peer Steinbrück 2013-as 26 %-a, egy újbóli nagykoalíció akkor is lehetségessé válik, abban az esetben, ha az FPD nem szerez elegendő szavazatot ahhoz, hogy a CDU-val többséget alakítsanak a Bundestagban.

Talán ez lesz az egyetlen kétpárti koalíciós lehetőség. Ebben az esetben, az SPD komoly dilemmával szembesül, de ehhez ők már hozzászoktak. A párt stratégái tisztában vannak azzal, hogy a kisebbségi szövetség Merkellel nagyon káros lehet számukra. A választási matematika azonban nem kínál más lehetőséget, hacsak nem akarnak újabb választást kiprovokálni, de ezzel azt kockáztatják, hogy a német választók ezt felelőtlen lépésnek tartják a részükről.

Tavasszal úgy tűnt, hogy Schulznak – köszönhetően, hogy többen centrista-populistaként tekintettek rá – sikerülhet visszaszereznie azon szavazók szimpátiáját, akik elutasították az SPD-t, és átpártoltak az AfD-hez. Ezzel ellentétben azonban az SPD támogatottsága csökkent, az AfD új vezetői Alexander Gauland és Alice Weidel irányítása alatt pedig erőre kapott. A legutóbb kutatások szerint a 8-12 % körüli eredményt érhetnek el, és úgy tűnik első alkalommal léphetnek be a Bundestagba. Képviselőházi jelenlétük puszta ténye is nagyon fontos változást jelent a német politika térképén. Mindenekelőtt nyomást fognak gyakorolni a kormányra olyan témákban, mint a menekültpolitika vagy az integráció. Tehát, ha ismét egy új nagykoalíció alakul ki, és az AfD válik a harmadik legnagyobb párttá – amelyet több előrejelzés mutat –, az AfD valódi ellenzékké válhat.

A kérdés az, vajon mit jelent mindez Európa számára. Az igazság az, legyen bármi is a választás eredménye, nem jelenthet nagy különbséget. Egyrészt, mivel bármelyik párt csatlakozik is a koalícióhoz, kisebbségben lesz, így korlátozott befolyással lesz a politika egészére. Másrészről egy különleges konszenzus áll a német politika középpontjában. Habár az a négy párt amely szövetségre léphet a kormánnyal különbözik, ezek elsősorban csak részletkérdések, árnylatok. És ez a konszenzus az Európai Unió tekintetében különösen szilárd.

Mióta Macron feltűnt a semmiből, és a májusi választásokon megnyerte az elnökséget, az EU szempontjából új optimizmusra adhat okot. Várhatóan Macron újraéleszti – és újból kiegyensúlyozza – a francia-német kapcsolatokat, amivel lehetővé teszi az eurozóna gazdasági és intézményi ügyeinek előrehaladását, amelyekkel Európa hét éve küzd.

E megközelítés szerint Macron bizonyítani fogja Franciaország strukturális reformok iránti elkötelezettségét, így kimutatja a hitelességét és meggyőzheti Németországot arról, hogy tegyen engedményeket a költségvetési szabályok és az adósságok tekintetében. Számos uniópárti hangsúlyozza, hogy Merkel nyitottnak tűnik Macron javaslatára az euroövezet közös költségvetésének létrehozására és egy pénzügyminiszter kinevezésére, valamint arra az egyértelmű elkötelezettségre, hogy az az ESM-et (European Stability Mechanism) egyfajta Monetáris Európai Alappá alakítsák át. Ennek ellenére még mindig nagy különbségek vannak a francia és német álláspontok között. A franciák több kockázatot szeretnének megosztani az eurozónán belül, és az új alapot egyfajta kezdeti Kincstárnak tekintik. A németek úgy vélik, hogy növelni kell a tagállamok költségvetéseinek ellenőrzését és be kell tartatni az eurozóna költségvetési szabályait.

A berlin vezetők szeretnék, ha Macron sikeres lenne. Tisztában vannak azzal, hogy ellenkező esetben 2022-ben Marine Le Pen megnyerheti a következő választásokat. Egyesek még azt is elismerik, hogy Németország nem támogatta kellő mértékeben az olyan korábbi jobbközép és közép-baloldali vezetőket, mint Antonio Samaras és Matteo Renzi, akik az országaikban „lökhárítókként” szolgáltak az országaik és az olyan populista pártok között, mint a Syrizia, vagy a Movimento 5 Stelle (M5S) mozgalom között. A németek azonban aggódnak a Franciaországgal kötött paktum ára miatt. („Emanuel Macron megmenti Európát… és Németországnak kell kifizetnie”, írta a Der Spiegel hírportál a francia elnök győzelme után.) Sokan elutasítják, hogy egyeztessék Franciaország és Németország elképzeléseit a közös valuta jövőjét illetően.

Ha a szabad demokraták csatlakoznak egy fehér-sárga koalícióban a kereszténydemokratákhoz, valószínűleg nyomást gyakorolnak majd Merkelre, hogy keményítse meg az álláspontját az eurozónával kapcsolatban, vagy használja fel őket ürügyként arra, hogy megkeményítse azt. Konkrétan Linder nyilvánosan felszólította Görögországot “az újrakezdés lehetőségére euró nélkül”, vagyis kizárnák őket a közös valutából, amint azt Wolgang Schäuble pénzügyminiszter 2015. júliusában javasolta. Még abban az esetben is, ha Lindber váltja Schäublet a külügyminiszter helyén – mivel ezt a kisebbség társ adja a koalíción belül – az erőviszonyok Merkel és a pénzügyminiszter között nagyon hasonlítani fognak majd az elmúlt négy évihez.

Úgy tűnik, egy nagykoalíció a szociáldemokratákkal bizonyos reményt nyújthat Németország számára, hogy enyhítsen hozzáállásán az eurozóna tekintetében. Azonban, még ha az SPD támogatottsága meg is haladná a 26 %-ot, akkor is kisebbségi partner maradna. Mindenesetre az SPD félelmei az eurozónával kapcsolatban azt sugallják, ha pénzügyminisztériumot kapnák is meg a külügyminisztérium helyett – ami sok vélemény szerint lehetséges –, a helyzeten nem változtatna túlságosan.

Mindezen okok miatt valószínű, hogy azok, akik nagy előrelépést várnak az eurozónával kapcsolatban, csalódni fognak. Schulz veresége azt fogja jelenteni, hogy az ő magatartása, egy Merkelénél engedékenyebb hozzáállás, a választók elutasításával találkozik. A kancellárnak, akinek mindenekelőtt erre kell reagálnia, folytatnia kell a kijelölt irányt. Vagyis, Merkel azt fogja feltételezni, hogy azzal a küldetéssel választották újjá, hogy folytatnia kell azt, amit a krízis kezdete óta, az elmúlt hét évben tett. Európának el kell fogadnia azt az elképzelést, hogy Németország nem fogja megváltoztatni az álláspontját.

Hans Kundnani es Senior Transatlantic Fellow en el German Marshall Fund y autor de ‘La paradoja del poder alemán’ (Galaxia Gutenberg).

(Fordította: Cserpes Tamás)

https://elpais.com/internacional/2017/09/15/actualidad/1505471889_345189.html

 

 

 

Szerző: cs.t.
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Pont a Fidesz strómanozik?

A Fidesz szerint Czeglédy Csaba Gyurcsány Ferenc DK-elnök strómanja, a feladata pedig az volt, hogy …