Home / RÉZANGYAL / Nagypál Anikó: Bura alatt

Nagypál Anikó: Bura alatt

Üvözöllek 2018-ban, Magyarországon, a fantasztikus antiutópia korában. Kár, hogy ez a valóság.

Igazából, ha jól belegondolsz, te sem akarsz nagy történelmi korszakban élni. Mert ez elég rosszul hangzik, akkor is, ha vannak épp elviselhető szakaszai a nagy koroknak – például a második világháború lezárását ilyennek képzelem.

Felnézek az égre, olyan igaz kék, hibátlan, néhány apró pamaccsal. Szikrázik a nap, de nincs se hideg, se meleg. Ilyen érzés. Béke van.

Csak előtte hónapokig ültem a pincében, gettóban, lövészárokban, haláltáborban, húzgáltam a lódögöt, anyámat a Dunába lőtték vagy automatizált gyilkológépként én öltem meg másokat.

Szóval nem biztos, hogy az a nagyon igazi kék ég annyira kék és annyira felhőtlen felettem. Nem tudom, hogy azt a békét a képzeletbeli domboldalon át tudom-e élni igazán. Hogy elég-e az élethez és az újrakezdéshez pusztán a tény, hogy én életben maradtam.

Elég-e a túléléshez az, hogy – ugorjunk pár évet – ma Magyarországon többé-kevésbé, így vagy úgy, többnyire békében, szóval, hogy köszönöm, elvagyok.

Persze itt most nem a pince, a gettó vagy a lódög a kérdés, ott – még – nem tartunk. Az élethez, a méltósághoz, az egyenlő bánásmódhoz való jogot csak finoman, differenciáltan karcolgatják.

Na nem mintha ettől nem érezné magát puhatesűnek az, akinek nem adatott meg az a szerencsés körülmény, hogy máshova szülessen. És vegyük észre, egyre többen vagyunk így. És nagyon szűk réteg, tőlünk nagyon messzire él amúgy.

Növekszik a  távolság és feszül a húr.

Iszonyatos robbanáskészültség van ott, ahol a rendszer egyik szorgalmas kiszolgálójának asszonya milliós ruhakölteményben (ami egyébként akárhogy nézem, főleg egy hózentrógerre applikált rongyra hasonlít) pózol, és kenetesen kioktat mindenkit arról, hogy sajnos nem áll módjában mindig új ruhát venni. És mondhatnánk akár, hogy az a fránya közösségi oldalra kipakolt fotó úgysem fog eljutni a  – mást ne mondjak – tarnazsadányi összeomlófélben lévő iskolaépület tövében ücsörgő nyolcadikos lányokhoz, de van egy szomorú hírem: el fog jutni.

És el fog jutni a közmunkán lévő sárgamellényes csikkszedő, már nemtelenné fakult-torzult, szebb napokat látott asszonyokhoz, a családjukat tisztességesen fenntartani képtelen férfiakhoz, és azokhoz is, akik a rühes hozzátartozójukat látogatják a Margit kórházban. Ahol a hivatalos állásfoglalás szerint természetesen nincsen rüh.

És a tarnazsadányi iskola sem omlik össze, és nem jönnek onnan olyan hírek félévente, hogy bokáig áll a szar a vécében és leomlott a fél plafon. Ha meg mégis, az valami brüsszeli hangulatkeltés, amit a falrepedésekben megbúvó kis Soros-törpék suttognak buta, naiv és hiszékeny állampolgároknak.

Hisz itt minden rendben van. Ülhetsz a képzeletbeli békében, egy búra alatt és nézheted a nagyon és igazán kék eget pici pamacsokkal.

Csak ne gyere ki a bura alól, mert nagyon rosszul fogod magad érezni, ha maradt egy szemernyi lelkiismereted vagy valami hasonló.

Sose kérdeztem meg a szüleimet vagy a nagyszüleimet, miért nem mentek el annak idején, pedig nagyon érdekelne. Én számtalan indokot mondtam már évek óta. Küzdök magammal és a rendszerrel. De félek, hogy egy napon a fiam ugyanígy ül majd a rohadó vakolatú országban, és ezen fogja törni a fejét: Anya, te miért nem mentél el?

És akkor mit fogok mondani?

Hogy elvoltam a bura alatt?

Mert azért mégiscsak olyan igazi, nagyon kék az ég, kis fehér pamacsokkal.

Szerző: Nagypál Anikó
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Nagypál Anikó: Szaharai por

Támaszkodsz a villamoson, hátad az “ajtónak támaszkodni tilos” feliratra tapad. Lógatod a kezed, lógatod a …