Home / RÉZANGYAL / Nagypál Anikó: Csodavárás a vécében

Nagypál Anikó: Csodavárás a vécében

Advent van, a csendesség ideje. A csodavárás kora. Mindegy, hogy mi a vallásod, vagy van-e egyáltalán, ilyenkor eltölt a várakozás.

korbely-csodavarasGiccses reklámok a tévében, adventi koszorúk versenye a Facebookon, DIY ötletek özöne, lila, piros, arany, rózsaszín, zöld minden mennyiségben. Emberek árasztják el a boltokat, az utcákat. A Kossuth téren ott áll helyes-tömzsin az ország (tán még nem a nemzeth karácsonyfája). Menóra. Kettőskereszt. Mikulás néz rád a kirakatból. Black Friday, harács, pénzköltés, hitel. Ajándék, figyelmesség, szeretet, apróság. Kézfogás. A meleg, amikor hazaérsz. Mézeskalácsillat, sült gesztenye. Korai sötét, depresszió, sok takaró, nedves fa, rongyos ruha a kazánban. De a csoda és a remény valahogy ott van bennünk, mindenkiben. Utáljuk, morgunk, sokba kerül, miből lesz. Toronyóra lánccal, hátadon cipelt LCD tévé vagy egy szem szaloncukor. De mégis, a legmegátalkodottabb Grincs is megáll, és egy pontosan olyan délutánon, mint a mai, amikor még nem volt sötét, de már nem volt világos sem, amikor a jeges szél befújt a kabátod alá, amikor tele volt a hócipőd, amikor a gyerek rángatta a kezedet, a főnököd jelentősségteljesen rápillantott az órára és felvonta a szemöldökét, amikor anyád a kiváltatlan receptjeit lobogtatta, amikor anyósod veled cipeltette fel a hűtőt a harmadikra, mikor a feleséged lecseszett mert nem hoztál paszternákot, amikor a férjed vacsorát követelt, megálltál egy pillanatra, belszagoltál a levegőbe, aztán lassan kifújtad a levegőt, és nézted a párát. Mint gyerekkorodban.

Én a Kossuth téren voltam, a parlament mellett. A gyerek nézte, ahogy díszítik a karácsonyfát.

Piros, kék, zöld izzókat tekertek fel rá egy kosaras kocsiból. Elnéztem a fa és az épület között, pontosan ráláttam a Várra, ami egyöntetűen acélkéknek látszott a kivételesen szép vörös, narancs. sárga és halványkék alkonyi fényekben. Nem akartam lefényképezni, mert ezt nem lehet visszaadni soha.

Akkor arra gondoltam, hogy én, te, a daruskocsit figyelő gyerek, az egyenruhában bohóckodó zászlóőrök a téren, mi mind egy kórházi vécében ülünk, a homlokunkat nekitámasztjuk a csempének, és már nem is fáj semmi. Nincs hideg, Nincs büdös, nincs kórházszag. Számoljuk a csempéket, de valahol mindig eltévesztjük, én, te és a kezemet fogó gyerek, na meg az egyenruhások, és kezdjük elölről és újra a számolást, annyira számolunk már, hogy visszhangzik az egész kórházi vécé, de semmi baj, nem zavarunk senkit és bennünket sem zavar senki. Néha egy-egy halk ajtónyitás, csobogás. Távoli hangok. Elrugdossák a vödröt az ajtó előtt, de már tovább is csusszan az a vödör, amiről mindig az a kényszerképzetünk, hogy szürkés alumínium, akkor is, ha ma már takaros zsúrkocsit tologat a személyzet, amiben praktikusan megvan a helye minden takarítóeszköznek.

Számoljuk a csempét, lassan lélegzünk. Szeretnénk olyat játszani, mint gyerekkorunkban, az ablak előtt, mikor a párába rajzoltunk, de hiába, ezt a csempét csak számolni lehet, se pára, se rajz. Jó kis csempe ez, már észrevesszük az egyenetlenségeket, a derékszögek hiányát, a fuga elsárgult-szürkült. Körmünkkkel kapirgáljuk a koszt a fugáról, a fejünket még mindig annak a jó, hideg csempének támasztva. Alattunk kicsit billeg a kagyló, csúszik az ülőke. Hintázunk. Hintázunk. Várunk. A csodára. Karácsonyra. Részvétre. Hogy valaki észrevegyen. Várjuk, hogy valaki felhúzzon a hintázó vécékagylóról. Várunk. Nincs már dolgunk. Nincs hasznunk, nincs fontosságunk. Nincs kezünket rángató gyerek, órát néző főnök, anya, anyós, feleség vagy férj. Csak a csempék.

Ezek vagyunk mi. Én, te, a gyerek, és az egyenruhában parádézó zászlóőrzők. Se hasznunk, se értelmünk, se karácsonyunk. Csak egy vécénk. Pár nap múlva majd ránk találnak.

És kapunk szemfedőnek egy ropogós Erzsébet utalványt.

Talán.

Szerző: Nagypál Anikó
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Nagypál Anikó: A rák válogat

Tudtad? Már nem csak az szárad a lelkeden, mert megerőszakoltak. Az is, ha rákos vagy. …