Home / RÉZANGYAL / Nagypál Anikó: Mária országában hiányzik a csaptelep

Nagypál Anikó: Mária országában hiányzik a csaptelep

Akadt ma úgy tíz percem, mikor leülhettem semmit tenni. Mit tesz ilyenkor az információs társadalomban élő ember? Na pont azt. Elkezd híreket olvasni.

Így bukkantam rá, ölemben az elégedettem horkoló macskával egy blogbejegyzésre, amely egy külföldi kórházban történt látogatásról számolt be. Ez a külföldi kórház nem az Egyesült Államokban, nem Japánban és nem is a Holdon van.

Csak itt, a szomszédos Ausztriában.
Aki használ Facebookot gyakran belefuthat a “Kórházi koszt” oldalon megosztott fotókba. Ezt adják a betegnek Kazincbarcikán, ezt Berlinben, emezt meg Kuala Lumpurban. Megnézi, továbbtekeri. Néha egy-egy botrányosan szegényes menüt valamelyik hírportál is megszellőztet, jönnek a kommentek: igen, hát bezzeg nyugaton (keleten). Kedvencem a kórház nem hizlalda, illetve a beteg ember úgysem tud enni kitétel. Ja, meg hogy ott fizetned kell az ellátásért.

Ja, itthon is.

Levonják a béredből, fizeted vállalkozóként, de ha nem dolgozol, akkor is csengeted, ugye?

De most ezt a részét ne is nyissuk ki. Nem ettől szorult ökölbe a gyomrom.

Az említett blogbejegyzésben az író olyan volt, mint amikor a szegény kisgyerek előtt megnyílik a mesebeli csokigyár ajtaja. Félénken betipeg, nem mer sehova se nézni, semmihez se nyúlni.

Hisz itt van törölköző. Tiszta a vécé. Van vécépapír. Szappan, gumikesztyű, kézfertőtlenítő. Van csaptelep, a csempe ép. Az ágy kényelmes, a matrac nem lelakott, nem rühes, nem büdös. Az ágyneműt nem a világháború után gyűjtötte össze az elhagyott javak, van tiszta ágyneműhuzat, és ha kéred hoznak váltást is.  Vizeskancsó és pohár az éjjeliszekrényen.

Mindez fotókkal illusztrálva.

Nem az Egyesült Államokban, Japánban vagy a Holdon, hanem Ausztriában. Néhány kilométerrel, egy köpéssel, egy laza autózással arrébb.

Olvasod és lehajtod a fejed. Hova süllyedtünk, hogy nekünk ez számít luxusnak, hogy tiszta a vécé és a betegnek kérés nélkül adnak inni? Mikor vesszük észre, hogy állat módjára tartanak bennünket, sőt, az állatoknak különb bánásmód jár, mert ha a macskámnak olyan állapotú lenne a vécéje, mint egynémely kórházban, vagy ha rühes lenne, vagy nem adnék neki vizet, a nyakamat rá, hogy itt lenne egy csapat lelkes állatmentő és elvennék tőlem. És igazuk lenne!

De minket ki fog megmenteni? És mi mikor teszünk valamit, bármit magunkért? Semmivel sem vagyunk rosszabbak mint mások az Egyesült Államokban, Japánban, a Holdon, vagy a szomszédos Ausztriában! Miért jár nekünk kevesebb? Miért nem lehet alap a tiszta vécé, a vécépapír, a csaptelep vagy a víz az éjjeliszekrényen? Hiszen állítólag mi már megbűnhődtünk mindent, múltat is, jövendőt is. Akkor nem lehetne, hogy egy kicsit végre jó legyen? Meddig leszünk lesunyt fejű szegénygyerekek akik kívülről bámulják a csokigyárat?

Igen, ez a rendszer, amiben most élünk, azon alapul, hogy te, állampolgár érezd magad szarul. Ne legyél egyéniség, ne legyenek gondolataid, ne legyenek vágyaid. Örülj annak, ha jut minden napra étel, örülj annak, ha bemehetsz egy turkálóba vásárolni. Itt az a luxus teteje, ha be tudod fizetni a számláidat, emellett be tudsz vásárolni, és ha még futja ruhára, mozira, tudsz tankolni és a gyerekedet különórára hordhatod, akkor aztán tényleg te vagy az élet császára. Egyébként meg, ha akkora balek vagy, hogy kórházba kell menned, hát vedd tudomásul. Nem futja magánra? Így jártál, vedd meg előre a fájdalomcsillapítót, a fáslit, csomagold be a vécépapírt meg a kézfertőtlenítőt, esetleg ha tehetős vagy, néhány gumikesztyűt még csapj hozzá, aztán imádkozzál sűrűn, az amúgy is hasznos és kívánatos, majd jön Semjén Zsolti lóháton és hozza a megváltást a nyeregtáskában.

Biztos, hogy így akarunk élni? Biztos, hogy nincs már önálló akaratunk és ölbe tett kézzel várjuk a sorsunkat? Most szólok, ez magától nem lesz jobb.

Most szólok, ehhez mi is kellünk.

Most szólok, hogy “azok” garantáltan a lábukat nem fogják betenni egy átlag magyar kórházba, nem fognak látni se retkes vécét, se hiányzó csaptelepet, se molyrágta ágyneműt, se rühes beteget, se a folyosón haldoklót. Mert “azok” nem ilyen kórházba járnak gyógyulni, mert “azok” nem kapják meg a valódi híreket, főleg, mert “azokat” ez nem érdekli.

Hisz ez itt Mária országa, befuttatva aranyfüsttel és cukros takonnyal.

Nekem meg nincs kedvem imádkozni és nincs kedvem várni.

Mindannyiunknak egy élete van. Vagy a lábunkkal szavazunk mi is, és elmegyünk, vagy beintünk és maradunk, de akkor már felemelt fejjel.

Hiszen mi már megbűnhődtük. És csak egy életünk van.

Szerző: Nagypál Anikó
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Török Monika: Szakácskönyv

Végy egy nagy fej vöröshagymát, vágd apróra. Lassú tűzön melegíts fel egy kis libazsírt, dobd …