Home / RÉZANGYAL / Nagypál Anikó: Mézeskalács

Nagypál Anikó: Mézeskalács

Cukor. Liszt. Tojás. Vaj. Csoki. Dió. Lekvár. Méz. Habzsák. Deszka. Mérleg. Tál. Sütő. Karácsony. Hanukka. Évvége, újév, lencse, ígéret, fogadalom és számvetés.

halloweenmezeskalacsAz ember csak terelgeti a gondolatokat ilyenkor, mint a lisztet a deszkán. Kiszúrja a tésztából az amorf kis emberkéket, egymás mellé sorakoztatja, átszúrja a fejüket, betolja a sütőbe, aztán szépen felakasztja. De ha történetesen nem szúrja ki őket, a kis mézeskalácsemberkéknek a nyakába is kerülhet a madzag. Olyan mindegy nekik. Olyan mindegy nekünk is. Megeszünk kettőt-hármat, aztán rájövünk, hogy túl édes, túl kemény, hát csak lógjanak.

Aztán mennek a kukába.

Ideje van a mézeskalács emberkéknek és ideje van a számvetésnek is. Most van itt az ideje. Nem, nem csak arra gondolok, amikor az egyre fogyó bukszádat vizsgálod, mert eszedbe jut, hogy a Bélának még nem vettél bort, Nellikének meg még egy bögrét. És miből lesz még szaloncukor, és elfogyott a macskaalom, és nem biztos, hogy elég lesz az az ötven töltött káposzta, mert jön Sanyi is, akinek a töltött káposzta a gyengéje újszülött kora óta.

Arra gondolok, amikor az ebéd utáni csendespihenő során fekszel az ágyban, melletted a gyerek hülyénél hülyébb pózokban alszik, a macska a lábadon, szigorúan feléd fordulva nagy terpeszben mosakszik, és ha kioktatod az illemről, csak félvállról hunyorít egyet. És akkor valamiért, valamiről kapcsolsz. Te, ti, mi, ők vagyunk azok a szerencsétlen mézeskalács emberkék lyukkal a fejükön vagy kötéllel a nyakukban, akik nemsokára hosszú tömött sorokban elvonulnak a kuka felé.

Nem egy biztató gondolat az amúgy is szürke, mínusz két fokos délutánban.

Ha megesznek, legalább elmondhatod, hogy volt értelme és célja a létezésednek. Akik mennek a kukába, tovább szenvednek. Törött karokkal, lábakkal, félrecsúszott máz-mosollyal fekszenek egymás hegyén-hátán a műanyag tömegsírban, amíg az egész francot össze nem csavarja egy óriási, láthatatlan kéz, és ki nem viszi egy még nagyobb és még büdösebb kukába, ahol más zsákokban más emberkék nyöszörögnek és várják a menetrend szerint érkező kukásautót.

Mi már a sütőben vagyunk. Fejünkben lyuk, a nyakunkba várjuk a kötelet. Látjuk, ahogy a sütő ajtaján bekukucskálnak lelkes arcok, méregetnek, és elismerően kiabálnak: hmmm, milyen jó illat, ez igen, nagyon szépek lesznek! Szépnek is érezzük magunkat, nekünk itt fontos küldetésünk van, bizony, az egész tepsi-hadseregnek és az előttünk érkezőknek és az utánunk jövőknek is. Akik most ilyen vágyakozva nézegetnek, bizonyára nagyon fognak bennünket szeretni és becsülni, vigyáznak majd ránk.

Hát nem vigyáznak. Mézeskalács gyerekeinknek nem jár az, ami a sütögetők gyerekeinek. Mézeskalács gyerekeink nem kapnak soktízezres iskolatáskát, nem járhatnak kéttannyelvű bölcsibe, mézeskalács gyerekeinknek jó a turkálós ruha és jó a sajátmárkás szaloncukor. Mézeskalács gyerekeink tudják, hogy az almát nézegessék inkább a boltban, de az áfonyát tanácsos elkerülni. Esetleg évente kétszer. Pedig nagyon szeretik az áfonyát, akárcsak mi, mézeskalács felnőttek, és ha veszünk egy dobozzal, rendesen utáljuk magunkat, amiért az egészet meg tudnánk enni azonnal, de aztán eszünkbe jut mézeskalács gyermekünk hatalmasra nyíló szeme, és neki adjuk az egészet. Néhány szemet nyom csak mézeskalács szánkba, és mosolyogva bólogatunk, tényleg finom, egyed csak kisfiam. Persze emiatt is nyomorultnak érezzük magunkat, hisz minek sír a mézeskalács szemünk, más mézeskalács családok almát is csak az agyonkoptatott viaszosvászon asztalterítő mintáján látnak legfeljebb. Az alma finom. És egészséges.

Mézeskalács betegeinknek sem jár az a luxus, ami a sütögetők kiváltsága. Ha eltörik a mézeskalácslábad vagy megszakad a kis mézeskalács szíved, akkor nem tehetsz mást, mint vársz egy nem túl kellemes, nem túl gusztusos helyen, és vársz, vársz a sorodra. Körülötted síró mézeskalács gyerekek, piszkos zsebkendővel szemüket nyomkodó mézeskalács nénikék, ferde mosollyal révetegen bámuló mézeskalács papik, akiknek mézeskalács orrából köldökig ér a mézeskalács takony, de már a mézeskalács unoka is csak unottan nyomkodja a mézeskalács ájfont, és legyint a papira. A mézeskalács kórház mézeskalács vécéjéből néha kihoznak egy-egy mézeskalács halottat, karácsonyi szalvétával letakarva. Őket már nem eszik meg.

Sülnek már máshol is a kis mézeskalácsok, lyukkal a fejükben, kötéllel a nyakukban várják, hogy eljöjjön az idejük, de ha nagyon elszabadul a sütő – és most bizony elszabadult -, szénné égnek a kis mézeskalács életek, és már csak egy bosszús, sajnálkozó arc fogja őket vizsgálgatni, hogy egy fintorral lefényképezze kudarcát, aztán kitolja, Instára, Facebookra, Twitterre, mert nem mindig sikerülhet az a nagy karácsonyi sütögetés, hoppá, ezt most elrontottam, nem baj, majd szaggat új embereket, hogy új hőfokon újra kísérletezhessen velük. Instán, Facebookon, Twitteren meg csak gyűlnek a lájkok, szmájlik és kommentek, hogy lám, neki sem sikerült, elégette a kis mézeskalácsokat, bezzeg mi, mi megmutatjuk, ennyi szép, egészséges kis emberkét, aki nálunk van! Ezek a mézeskalácsok bezzeg fényesek, épek, mosolygósak, mert nekünk jobb lisztünk, mézünk, tepsink és sütőnk van, mint annak ott, aki csúnyán elbaszta és most még kirakja a közösségire is.

Aztán persze a tökéletes emberkéket ugyanúgy kivágják a kukába, mint az égetteket. Legfeljebb többnek a fejét harapják le, na bumm.

Mézeskalács világunk mézeskalács karácsonya közeledik, mézeskalács barátaim. Kíváncsi, várakozó szemek nézegetnek be ránk a sütőajtón. De ne legyenek illúzióink, ha nem is égetnek el, a fejünkön lyukkal, a nyakunkban kötéllel, mind ugyanoda megyünk.

Nejlonzsákos tömegsírba.

Szerző: Nagypál Anikó
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Nagypál Anikó: Vécéhelyzet Stadionországban

Nagyon cukin tálalt nagyon bicskanyitogató témába futottam bele az egyik „női” portál böngészése közben. Nem, …