Home / RÉZANGYAL / Nagypál Anikó: Patkányok a kórházban

Nagypál Anikó: Patkányok a kórházban

Nem kicsit szakadt el bennem tegnap este az ékszíj, mikor a Merényi kórházban tanyázó patkányokról szóló híradást megláttam. És nagyon elegem lett.

Elegem van ebből a lecsúszott, szerencsétlen, szétlopott romhalmazból, amit Magyarországnak hívunk, amiért lelkesedni kellene, meg a véremet adni, ha kell, amit tele kellene szülni unokákkal, amiért nekem dolgozni kéne, ami a bölcsőm, a sírom, a szemfedőm, ahol egyedül a világon megértik a szar szóvicceimet, aminek minden szegletében otthon vagyok, ahol az életemet terveztem leélni.

Elegem van abból, hogy naponta több tucat hír szól arról, hogy mit loptak el, szántottak be, milyen értelmetlen baromságra mennyi pénzt költöttek el.

Elegem van abból, hogy a gyerekem ilyen országban fog felnőni és elegem van abból, hogy az anyám, az apám vagy én ilyen körülmények között fogunk meghalni.

Elegem van abból, hogy a boltban, sorbanállás közben a kedves arcú pénztárosnő üvöltve migránsozik, majd hozzám fordulva megjegyzi, hogy akciós a drága macskaeledel, holnap abból vegyek, mert az ő cicája is nagyon szereti.

Elegem van abból, hogy a villamoson, az aluljárókban, a plázákban, bárhol, csőstől jön szembe a nyomor, szerencsétlen, vak, féllábú emberek koldulnak az egyik sarkon, a másikon pedig az úgynevezett tisztes szegénységben élő nyugdíjas néni kínálgatja sírós hangon a pár szál, kertjében leszedett hervadt, nyomorult virágot, mert más nincs, amit eladhatna. És elegem van abból, hogy erre az a megoldás, hogy behunyjuk a szemünket, és legfeljebb kitiltják őket az aluljáróból vagy kidobják a bevásárlóközpontból.

Elegem van abból, hogy egy maréknyi ostoba tekintetű, pökhendi, teleszart zokni elveszi azt a mienk, röhögve kisajátítanák az utolsó négyzetmétert is, kiszorítva innen mindenkit, aki más. És elegem van abból, hogy ők mondják meg, ki a más és miért.

Elegem van abból, hogy a Facebookon kell összekuncsorogni gyerekeknek olyan alapvető dolgokat, mint tolltartó vagy iskolatáska, elegem van abból, hogy a rendszer nem segít, csak újratermeli a nyomort. Elegem van abból, hogy ha bekapcsolom a tévét, két gyógyszerreklám között biztosan szembejön egy hirdetést, hogy vegyél fel személyi kölcsönt az iskolakezdésre vagy a gyerek úszásórájára. És persze a nagyi temetésére, csak arról nem illik beszélni, hiszen a tévében mindenki derűs, boldog, egészséges, szuper lakásban él, és minden gyereknek van iskolatáskája, cipője és mindegyik megtanul úszni. Hitelből, naná.

Elegem van abból, hogy kegyesen elrejtjük az ország valódi arcát, koldosukkal, a szeptembert gyomorideggel váró szülőkkel szétrohadó kórházakkal, óvodákkal és iskolákkal, ahol nincs pénz vécépapírra, szalvétára, zsbekendőre és gyümölcsre, de azért minden nemzeti ünnepen öltöztesd díszbe a gyerekedet, hadd harsogja, milyen gyönyörű, hatalmas, erős országban él, a sírig és azon is túl, mindörökké.

Nem akarom odaadni az országomat, ami az enyém, az enyém is és a tied, nem akarom odaadni szó nélkül olyan embereknek, akik gúnyos mosollyal néznek a kurva drága, de rettenetesen elszabott öltönyeikből valami örök és támadhatatlan karzatról közénk, mintha csak az egész élet valami groteszk, véres küzdelem lenne alattuk, de ők persze felette állnak mindennek. Néznek le az emelvényről, kikönyökölnek és nagyokat nevetnek, mert ők megtehetik, mi meg szaladgálunk alattuk, mint a Merényiben a patkányok az álmennyezetben. Néha kimutatnak, na, most ennek menjetek neki, és a hűséges csorda nekiront az éppen kiszemelteknek, némi szotyihéjért cserébe, amit azok onnan ledobálnak.
Elég volt, patkányostól, szotyihéjastól, mindenestől.

De nem fogok elmenni. Nem adom a hazámat. És ha azok a milliók, akiknek az anyja vagy az apja a patkányos álmennyezet alatt haldoklik, ha azok a milliók, akik augusztus végén remegve tologatják a kétszázasokat a pénztárcában, ha azok a milliók, akiknek a gyereke, unokája vagy testvére már csak évente egyszer jön haza, ha azok a milliók, akik adományból várják a cipőt, ruhát, konzervet, ha azok a milliók, akik télen inkább felvesznek még egy pulóvert, megállnak ebben az óriási képzeletbeli stadionban egy pillanatra, és azt mondják velem együtt: elég volt, akkor meg fogjuk ezeket állítani. Bármi áron, mert mi vagyunk többen, és mi vagyunk erősebbek, mert a teleszart zokniben, az elszabott milliós öltöny alatt tényleg nincsen semmi, csak az óriási ego, hogy igen, nekünk mindent szabad.

Nem, nem szabad.

Elég volt.

Szerző: Nagypál Anikó
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Nagypál Anikó: Szeptember volt

És eljött a szeptember… Fiacskám, mit csinálsz, éssel nem kezdünk mondatot! Hát… Háttal sem. Na …