Home / RÉZANGYAL / Nagypál Anikó: Sétányon

Nagypál Anikó: Sétányon

Július utolsó hetében változatos volt az idő a nagy tó partjának környékén. Kaptak hideget, meleget, esőt, szelet. Árusok kukucskáltak ki a fabódékból, elfordított fejjel nézve az eget, mintha emberszabású libák és hattyúk költöztek volna ki a partra, hogy kis barakkokban kürtőskalácsot, fagyit, gyógyító kristályt, strandpapucsot és csapágyas műanyag gagyit áruljanak más emberszabású libáknak és hattyúknak, akik a változékony idő miatt a víz taposása helyett evéssel és vásárlással kötötték le saját és fiókáik vegyértékeit.

Aznap délután elégedetten bólintottak a bódékban ácsorgó emberszabású libák és hattyúk. Nem esett az eső, de a fürdéshez még hűvös volt. A parti sétányt és a mólót már kellemes nyári nap verte: még nem égetett, de már melegített a reggeli szürkeség után. Mintegy vezényszóra előúsztak az igazi szárnyasok is a vízen, apukák zsebében zörrent az apró, csikorgott az automata tekerentyűje, hadd etesse a gyerek a kacsákat, hattyúkat, de ha beleesel a vízbe még nyakon is váglak! Jóvanna!

Feléledt a part.

Kürtőskalács, lángos, hot dog illat a szélben.

Futóbicikli, roller, kismotor csikorog a kövön.

Babakocsik száz-, kétszáz-, háromszázezer forintos kiadásban. Gyakorló anyuka már mintáról felismeri.

A húszezreset is, ami a móló felől kanyarog, nehéz irányítani. A kocsi körül még három másik gyerek szaladgál cikkcakban.

Se roller, se futóbicikli, se kismotor.

A babakocsi alja nagy, hálós, mindent elnyel. Cumisüveget, textilpelenkát, kis mackófelsőket, meg a puffasztott kukorica zacskóját. A legolcsóbb fajta, saját márkás. A gyümölcslé is, a tizenkét százalékos. Abból isznak mindannyian. Na persze kivéve a baba, ő cumisüvegből kap, ő még boldog, neki jár a saját.

Az apa sem iszik. Nem is eszik, és nem is beszél. Lépked a többiek mellett. A keze már csak véletlen ér az anyához, a suta lóbálás közben. Nincs már idő az ilyen marhaságokra, meg minek is. Az anya bezzeg beszél, folyamatosan, megállás nálkül, a babához, a három nagyobbhoz, szid, dicsér, kér.

Itt laknak különben a városban.
Ők így nyaralnak.
Lehozták a mólóhoz a négy gyereket, ha már nem esik és apa sem dolgozik.
Megint előkerül a kuki meg a gyümölcslé, ülnek a padon nagyság szerint.
Esznek.
A zacskó aljára morzsolódott kukit az ujjukkal szedegetik ki. Azt úgy kell, hogy az ember benyálazza a mutatóujját és bedugja a zacskóba. A természetellenesen sárga sós morzsa rátapad az ember ujjára és le lehet nyalni.

Aztán ezzel is kész lesznek, de anyuuuu, maradjunk mééég.

Maradjunk.

Szemben, a napverte sétány túloldalán is ül négy gyerek. Két lány, két fiú, Nagyokat nevetnek, kezeikben kürtőskalács, egy falat a szájba, egy verebeknek. Kócos verébsereg duzzad körülöttük, nem félnek már a hangos nevetéstől sem, jönnek a cukros morzsára. A legkisebb fiú, olyan hároméves forma, nevetve szalad bele a verébfelhőbe, aztán ő is dob nekik egy falatot. Anya is nevet, kéri a kicsit, hogy ne üldözze a madarakat. Apa is nevet, így szól oda az anyának, hogy kicsit drága madáreledelt sikerült vásárolni.

Ráhagyja, inkább anyához lép, megöleli.
Állnak a csipgető verebek között.

A sétány egyik oldala figyeli a sétány másik oldalát.

Most már örökre így fognak ülni, sós morzsák és cukros kalácsdarabok között.

Szerző: Nagypál Anikó
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Nagypál Anikó: A disznófejű nagyúr

Zaklatás. Molesztálás. Kemény dió. Jó, hogy előkerült a téma, baj, hogy változni – gyökeresen – …