Home / RÉZANGYAL / Nagypál Anikó: Szaharai por

Nagypál Anikó: Szaharai por

Támaszkodsz a villamoson, hátad az “ajtónak támaszkodni tilos” feliratra tapad. Lógatod a kezed, lógatod a fejed. Lóg a lelked is.

Furcsa érzés, mint nyakig egy kád vízben, kimosódik belőled minden. Ilyen most ez a villamos is, egy kád forró víz. Csak hiányzik a habfürdő. Azaz kicsit más az összetétele, emberi aromák lebegnek az arcod körül, de gyakorlott tömegközlekedőként már megszoktad.

Bámulsz magad elé, ki a piszkos ablakon. Szaharai homok, gondolod. Jó lenne szaharai homoknak lenni, vinne a szél, nem lenne semmi problémád. Leszámítva, hogy az életed egy szabvány négyeshatos villamos pesti kosszal borított ablakára kenődve érne véget. Lehet, hogy mégsem lenne jó szaharai homoknak lenni.

Lehet persze, hogy a szaharai homoknak teljesen mindegy, hogy keveredik a pesti kosszal  és a budai eső csíkos maszattá kenve csurgatja le kettejük elegyét a repedt aszfaltra.

Lehet, hogy ez a szaharai homok életének fénypontja.

Nem akarok szaharai homok lenni.

Nem akarom a pesti koszban, a repedt aszfalton, budai esővel mosdatva végezni.

Nem akarom, hogy rám tapadjon a négyeshatos ablakán gyülekező szürke maszat. Nem akarom, hogy rám tapadjon a villamoson terjengő emberi kigőzölgés és nem akarom, hogy belepje az agyamat ez. Ez az egész. A kigőzölgés és a szürkeség.

Nem akarom elolvasni, hogy ki kire mit mondott. Hogy hány kendőt hordó emberre hívtak rendőrt, hány gyerekkel beszélt csúnyán elborult vénasszony a buszon, nem akarom azt hallgatni és azt találgatni magamban, hogy ez vagy az kire szavazott vagy nem szavazott, és hogy ezért vagy azért a jó édesanyját.

Nem akartam azon gondolkozni langyosodó áprilisi estéken, hogy milyen nyelven lenne még érdemes megtanulni, hogy nyelviskolába vagy magántanárhoz érdemes-e járni, hogy az angol mellett a német vagy a spanyol-e a hasznosabb, esetleg mindkettő, ha biztosra akarok menni. Hogy mennyi időt adok magamnak, magunknak, az országnak, mielőtt most már tényleg, végleg és örökre, megmásíthatatlanul és visszavonhatatlanul lecsukódik a nagybőrönd fedele.

Mert ha ez eljön – és el fog jönni – az azt jelenti, hogy csak oda jegyet fogunk venni. Mert nem lesz miért visszajönni. Mert nem fog utánam szólni a Corvin áruház, a Dohány utca vagy az Alagút. Mert ez már kevés. Harminckét évig mókásnak érezted a közép-európai neurózist, nevettél magadon, magatokon, a berögződéseken, elfogadtad a beidegződéseket, ha bosszankodtál is, szórakoztatott mert ismerős volt. És olvastál Vámos Miklóst és Esterházyt és régebbieket is, Móriczot és Jókait, és a maga aktualitásában mindegyik ugyanarról szólt, arról a valóságról, amit te is élsz itt, a világnak ezen a táján a nyolcvanas évek közepe óta. És tudod, hogy a szülei és a nagyszüleid is élték, változó díszletek között, egyre modernebb háttérfestéssel, de mindig ugyanaz.

De most lett elég ebből a közép-európai bohózatból. Az ember egy darabig nevet a saját szerencsétlenkedésén, de nem lehet egy rossz börleszkben leélni az életet. Eljön az idő, mikor nem akarsz többé tehetetlen lenni. Eljön az idő, mikor lépni akarsz, kilépni egy szerencsétlen helyzetből, rossz párkapcsolatból, vagy kilátástalan életből, mert pontosan tudod, hogy ennek az útnak a nagy feneketlen semmi van csak.

És te nem akarsz a semmiben lebegni.

Te két lábbal állsz a földön, és nem akarod átörökíteni a saját közép-európai neurózisodat, a saját tanult tehetetlenségedet, Móricz és Jókai és Vámos Miklós világát.
Majd elmeséled a gyerekednek és a gyereked gyerekének a világ valamelyik másik pontján. Pálmafának dőlve vagy a kandalló mellett, míg kinn szakad a hó, esetleg Manhattan közepén, vagy kilátással a Fujira. Tökmindegy.

Lényeg, hogy szaharai porral négyeshatos ne legyen a közelben.

Akkor már nem lehet nagy baj.

 

Szerző: Nagypál Anikó
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Nagypál Anikó: Erdei Krónika

És most megszakítjuk adásunkat. A következőekben helyszíni riportot láthatnak az alsótöttyösi rekettyés-bozót külsőn történt példátlan …