Home / RÉZANGYAL / Nagypál Anikó: Villamoson

Nagypál Anikó: Villamoson

Morcos, rosszkedvű februári nap. Az ég még nem döntötte el, milyen halmazállapotú szutykot küldjön nekünk, eső és havaseső váltogatja egymást egyelőre, de ígéri magát hó, ónos eső is. Sőt, tulajdonképpen a kénköves villámokat sem lehet kizárni.

Minden egyöntetű szürke, elmázolódott cseppeken keresztül nézed a körutat a villamos ablakából. A Blahánál apró, bordós-pirosas villanás: ponyva alatt felfújt vastag lufiszíveket árulnak.

Kis tülekedés a Combinon, leszállnak-felszállnak, menjenmárarrébb, mértazajtóbankell, engedjékelababakocsit. Aztán megnyugszik a tömeg, békésen álomba merül a következő megállóig. Reggeli szolid dorombolás, halk telefonálás, laptoptáskák és háendemes szatyrokban lapuló műanyag dobozok simulnak a szundikáló utazók lábához.

Álmosan ölelgetem én is a kapaszkodót a csuklóban, próbálok felébredni. Két pislogás közt beúszik elém egy váll, fekete susogós dzsekibe burkolva. A dzseki fénylik az esőtől, olyan mint egy közepes minőségű szemeteszsák. A dzseki bal karján felvarró, piros-fehér sávok, meg valami szédült madár. Feljebb kúszik a tekintetem, igaz nem sokkal, jó másfél fejjel alacsonyabb nálam a szemeteszsák-dzseki tulajdonosa, pedig nem vagyok különösebben magas, és az időjárásra való tekintettel a magassarkú birodalmi lépegetőmet is a cipősszekrényben hagytam.

Felszállásnál szemöldökig húzott kapucni van a dzseki tulajdonosának fején, felszállás és elhelyezkedés után fehér villanás vakítja el a jármű éberkómában dagonyázó utasait: előbukkan a tarkóig homlok. A fekete dzsekihez terepmintás nadrág dukál, olyan, amiről a nagyapám jut mindig eszembe – Tata ilyenben etette a disznókat télen.

Helyezkedik az emberünk, táncolnak a piros-fehér sávok a karján imbolyog a madárka; szólnék neki, diszkrétebben hullámozzon, hát rosszul lesz a csirke!

Persze nem szólok. Ha rosszul lesz, hát rosszul lesz, mit bánom én.

Már el is fordulnék, mikor eszembe jut, hogy vajon ezeket a kabátokat hol árulják? Akik ilyeneket hordanak, vajon nagy tételben rendelik egységesen a fekete bombert, hogy biztosan egyformák legyenek? És vajon már eleve rajta van a karján a piros-fehér sávos felvarró a szédült szárnyassal? Van valami ilyen oldal, ahol ezeket meg lehet rendelni? Vagy külön vásárolják a felvarrót a fekete dzsekihez, és otthon anyukák, nagymamák, barátnők, feleségek és lánytestvérek lelkesen varrogatnak, hadd legyen egy derék piros-fehér kopasznyakú a tarkóig homlok vállán? Esetleg tarkóig homlok otthon leül a kanapéra, kicsit megfakult alsógatyában és atlétában, miközben megy a tévé, gondosan az ölébe teríti a kabátot, aggályosan befűzi a cérnát – nyelve kicsit a szája sarkába lóg a nagy koncentrálásban – és aggályos öltésekkel felvarrja a szemeteszsák-dzsekire a lehengerlő egyéniséget sugárzó kiegészítőt?

Próbálom elképzelni.

Hősünk közben elhelyezkedett, egyik kezével a kapaszkodót öleli, a másikkal a telefonját tartja. Messenger, új kapcsolatok, integetés. Szívecskék és kiskutyák a képernyőn. Majd váltás, elindul egy tankos játék. Céloz, lő.

Annyira sablon az ember a fekete szemeteszsák dzsekiben, karján a piros-fehér felvarróval, a kapucnival, a kopaszsággal, a terepmintás nadrággal, és a bakanccsal – lám, a bakancsról eddig nem is szóltam, de el tudod képzelni – hogy az egyszerre félelmetes és megmosolyogtató. Annyira sablon, mint a srégen balra ásítozó fehérszőke lány nutella színű arccal és rajzolt szemöldökkel. Merev mutatóujjal próbál manőverezni a telefonján, mert zavarja a hegyesre épített köröm. Hopp, elkészült a szelfi, reggeli öröm a villamoson. Ma is szép vagyok.

Annyira sablon, mint a hándemes szatyrokban csücsülő ikeás egyen műanyagdobozok.

Annyira sablon, mint az újabb sarkon felbukkanó pirosas-bordós lufiszívek.

Félelmetesen sablon, félelmetes, hogy ennyire sablon. Hogy már nem tűnik ki a piros-fehér felvarró a szédült madárral. Szólni kéne neki, hogy öltözzön át, a hétvégi jelmezes bulinak vége van.

Szólni kéne, hogy jobb lenne, ha otthon, a négy fal között pirosfehérkedne, ez itt a villamoson mégiscsak felháborító.

Szólni kéne neki, hogy a tankos játéktól nem lesz nagyobb semmije.

Szólni kéne neki.

Szólni kéne.

A Nyugatinál szállok le, a villamos viszi tovább az éberkómás utasokat, háendemes szatyrokat, műkörmöket, szelfiket és tankokat.

Mégis szólni kellett volna neki, hogy a bomberdzseki már nem divat. A náculás meg pláne. Vagy legalább megkérdezni, hogy ahol a piros-fehér felvarrót árulják, ott van-e szivárványszínű, esetleg kék, zöld, rózsaszín, sárga, kiscicás, autós vagy napocskás.

Hátha az neki is jobban állna.

 

Szerző: Nagypál Anikó
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Nő az esőben

Van pár dolog ezzel a döntővel kapcsolatban, amit az ember nem nagyon akart elhinni – …