Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Rezeda: Weltschmerz

Rezeda: Weltschmerz

Megértük hát ezt is polgártársak, Lázár et. jobbra el. Nem lép le ugyan a színről teljesen, de futása mindenképpen véget ért, pár év múlva azt sem tudják majd a népek, hogy a világon van vagy volt, ették-e vagy itták. Csúszik bele a feledésbe a manus, mivelhogy állócsillagok egyáltalán nincsenek, az csak hamis illúzió és múló káprázat, pláne a Fidesz-univerzumban.

Mondhatnók, hogy a pór eleget ártott már, a pór mehet. Ettől azonban a keze és a szája által megalázottaknak és megnyomorítottaknak egyáltalán nem lesz jobb, csak mindenképp jelez valamit. Azt, hogy kitelt a becsülete a gazdájánál, meg, hogy másfajta dolgok vannak születőben a kerítések között, hogy újabb rácsok vannak épülőben.

Azt, hogy cezúra van a birodalomban, s hogy valami ismeretlen következik. Nem feltétlenül, sőt egészen biztosan nem jobb – mit is képzelhetne az ember -, sőt, ha lehet még ennél lejjebb, akkor a pokol alja, egy szenvtelenebb, gépiesebb daráló, mert a maga módján ez a Lázár egy szórakoztató gyilkos volt tulajdonképpen, egy nyeretlen kétéves, és nem is igazán arcnélküli.

Nem tudható, de szinte teljesen bizonyos, hogy új típusú robot érkezik helyette. Szűkebb, a végletekig lecsupaszított szókészlettel – ötven-száz lexika max. -, kezdetleges mimikával, amelynek az archetípusa a Szijjártó nevű ártány. Ezt fejleszti majd tovább a gazda kiismerhetetlen mélységekig, csahos kutya üzemmódig.

A nyolcadikai maflás óta voltaképp az ember csak néz ki a fejéből, lassan körvonalazódik azonban az elkövetkezendő négy év. Simicska például cseszheti az atombombáit, azok lepattantak a magyar társadalom érzéketlen szövetéről. És abból is kitetszik, milyen alomból jött, hogy mindenféle gecizés ellenére, most egyből föladja.

Látszik, hogy azért állt bele a Jobbikba, hogy az megdöntse neki a gecit, de egyáltalán nem elvi, hanem jól körülírható anyagi megfontolásokból, hogy aztán a Vona csináljon belőle másfajta Mészárost. Nem jött össze, hagyja a francba az egészet, lásd Magyar Nemzet és Hír Tv. Nincs itt éthosz, mocskos kapzsiság van. Pepita Orbán.

Mindegy is. Viszont az ember ilyenkor körülnéz, hogy mi maradt. Hát, nem sok, nagymama. A zene itt a gépben, versek a fejben, cigi a szájban, meg a párod. Ez sem kevés, sőt, mondhatni, ez a minden, csak hát, ott vannak a villanyoszlopokon, a kopott házak falán a cafatokban lógó plakátok, emlékeztetve egy nem is oly rég volt mámoros fél napra.

Ilyenkor az embert kéretlenül elönti a Weltschmerz, amit semmit nem tudó szótárak szívtelenül világfájdalomnak fordítanak, holott sokkal több annál, ez már melankólia, vagy, hogy újólag Sheldont hívjuk segítségül: az idealizált világ és a valóság közti szakadék, és ez már talán megállja a helyét a kényes ízlésemben, ámde azért mégsem egészen.

Mert ahogyan kinézek az ablakon, és látom a reménytelenséget, egy másik nagy gondolkozó, Bud Spencer jut az eszembe, aki, midőn haladtak a kietlen floridai pusztaságon, s emiatt a jó Terence sóhajtozott, ekképp vigasztalta: változik mindjárt, még lepusztultabb lesz. Ilyen rőzse-dalok lengedeznek énbennem is, mert a helyzet ha nem is rózsás, viszont teljesen kilátástalan.

Mert gondolj csak bele drágaságom, a mostani etap végén azok lesznek tizennyolc évesek, akiknek Orbán már hat éves korában kezdte mosni és centrifugálni az agyát. Nincs menedék. Aki még észlelkedni képes, már nincs itt, vagy most menekül, el vagyunk veszve, azt hiszem.

Visszakanyarodva viszont a lökött Sheldonhoz, aki szerint a németek mindig vigaszt nyújtanak, be kell látnunk, hogy igaza van. Gondoljunk csak Schopenhauer agymenésének első mondatára, miszerint: „Die Welt ist meine Vorstellung” – azaz, a világ az én képzetem: s mindjárt jobb is kicsit, persze csak, ha nagyon akarjuk.

Mert azt mondja ezzel, hogy az a szarhalom, aminek momentán a közepében ücsörgünk, voltaképp nem létezik, csak gondoljuk, mélázunk felőle. S hogy a lökött németnek mégsem biztos, hogy igaza van, gondoljunk bele, biztos, hogy nincs a világon nyolcmillió ember egy helyen, aki épp ugyanazt delirálja, pedig ez csak egy rossz álom.

Aztán mégsem.

Szerző: Rezeda
Forrás: Rezeda világa

Olvasta már?

Rezeda: Festett föld

Magyar Nemköztársaságunk Karmacs nevű településén, vagy annak határában – ahogyan képünk is bizonyság reá – …