Home / RÉZANGYAL / Rothman Lilla: A ruhatáros közbeszól

Rothman Lilla: A ruhatáros közbeszól

Mesélek az esti előadásról, mert az az általános. Ritkán vagyunk délután, annál is ritkábban délelőtt.

A nagykapuk hatkor nyílnak a nézőknek, mi már fél hat körül beosonunk hátul. Így belefér még egy kávé egy cigivel, meg egy kis traccsparti egymás között, és marad idő elrendezni a vállfákat, mert hiába tűnik könnyű feladatnak (végül is, az is), de azért nem olyan egyszerű. Főleg ez a konvejor-dolog. Jó kis masina, csak nem mindig áll a mi oldalunkon, így sokszor nem csak maga az előadás komédiás, hanem az azt követő kabát-kiadás is. De most vissza az elejére.

Kávé elszürcsölve, cigi elnyomva, minden és mindenki a helyén. Ajtók nyitva, kuka kint, hat óra van és sehol senki.

Két részre osztanám a ruhatárazást: hattól – fél hétig: mosolygni, elvenni egy-két-négy kabátot, eligazítani az eligazítandót, inni pár kortyot, meg persze pofázni ezzel-azzal. Fél héttől – hétig pedig beindul a buli, arcokat már alig nézegetek, inkább kabátokat kapkodok és próbálom a hozzá tartozó kézbe nyomni a hozzá tartozó bilétát. Persze néha nálam marad, olyankor meg fogom a fejem, mert tudom, hogy a hozzátartozó hamarosan nagyon fogja hiányolni.

Szóval mindjárt hét. A nagyja már megtalálta a helyét, még jön pár pár, mert nem talált helyet a kocsival (a késések kb. 80%-ának ez az oka, nem lehet ilyenkor parkolót találni). De még időben vannak, hét óra három perc. Valaki még elsuhan előttem, pedig már bent volt, de még pisilni kell, vagy éppen szomjas, vagy csak nem lát az előtte ülő afrofrizurástól és párnát keres. Adunk neki.

Aztán szinte tapintható csönd támad, halljuk a Papp Janó hangját, ahogy telefonmentes, jó szórakozást kíván, és gondolom, (mert itt még kint vagyok), fellibben a függöny.

– Akarod nézni?

– Nem.

– És te?

– Már láttam.

– Akkor mehetek?

– Nyugodtan.

Ruhatár így letudva, marad két kabátharcos őrizni a zsákmányt, én meg síri csendben, egy szék társaságában, feltűnésmentesen ajtót nyitok, és lerakom a valagam a színházteremben. Arra az egy-másfél órára én is néző leszek, bár nem tévesztettem színházat, sem dátumot, nem mentem az erkélyre földszintes jeggyel, és még a mosdót is megtalálom, bár azért lássuk be: így könnyű.

Aztán szünet.

Kirongyolok, mint aki ott sem volt, vissza a ruhatárba, a konvejoromhoz, a székemre. Csorognak kifele a nézők is, ki a mosdóhoz szalad, ki a büféhez, ki a kabátjáért, mert „benne hagytam” vagy „csak a szünetre” vagy ezerből egy eset „végleg”.

Szünet.

Erről mi jut az észbe? Vakáció, pihenés, nyugalom, csend. Ha-ha. Hát itt nem. Zaj, pörgés, kapkodás, és megint sok-sok válasz a „hol a WC”-re. Az egész tiszta kaotikus, zörögnek a zacskók, csörögnek a poharak, némelyik még össze is törik, de ahogy a perecek fogynak, az idő is telik, és jön az első jelzés. Ez az a szegény zene, aminek általában semmi nyomatékos hatása nincsen, csak úgy létezik, mert valahol el kell kezdeni. Aztán jön a következő jelzés, ez már kicsit magabiztosabb hatást kelt, sikerül megmozgatni néhány embert, és fogynak a nézők az előcsarnokból. A harmadik meg, mint a pont a mondat végén, lezárja az egészet, és ha szerencsénk van, itt már mindenki rájön, hogy nem a bárzongoristánk ügyetlenkedik, mert olyanunk nincs is. És akkor még lehúzódnak az utolsó kortyok, meg klotyók, elfogynak az utolsó falatok, és mindenki betuszkolja magát, vissza a helyére. Én is. És megint jön a kikapcs.

Aztán vége.

A tapsot általában mi is végignyomjuk, vagy hula-hulázzuk a ruhatárban, talán így pörgetjük fel magunkat, hogy ne hagyjuk cserben a sietősöket.

És itt megint százszor elhangzik a „Jóestét”, „szívesen”, „viszlát”, sokszor nem is tudom kinek, csak mondom, mert a tekintetem megint csak a bilétákat vadássza, lehetőleg olyan sorrendben, hogy ne kelljen ide-oda forgatnom a konvit, mert idiótának néznek, és még időigényes is. De általában nagyon max. 15 perc alatt, mindenki visszakapja mindenét, mi meg elvétve egy-egy raffaellót vagy brióst kapunk viszonzásul, mert nekem szokásom mókázni a leadott kajával, hogy ha úgyis megeszem előadás alatt, nem kell megőrizni a számot. Persze nem eszem meg, de van, aki komolyan veszi, és a végén megkínál. És az jólesik.

Mindenki elment. 50-ből 49 vállfa a földön, mert útközben macerás visszaaggatni. Na jó, ez az elején volt csak így, mára azért hozzászoktunk a masinához, és mindenkinek megvan a maga hatásos módszere, hogy könnyítse a saját dolgát. De azért még jut pár a földnek, amit szépen visszarakunk, kikapcsoljuk a legjobb barátunkat, megköszönjük neki, hogy ma sem röpített le kabátokat magáról, aláírjuk a jelenlétit, és ugyanott, ahol fél hatkor beosontunk, most egy hangos „viszlát” kíséretében kiosonunk.

Holnap találkozunk!

 

Szerző: Rothman Lilla
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Nő az esőben

Van pár dolog ezzel a döntővel kapcsolatban, amit az ember nem nagyon akart elhinni – …