Home / HOPPÁ! – a HUPPA.HU CIKKEI / Sajtóügyi vétségek

Sajtóügyi vétségek

Kérem, sok érdekes dolog történt tegnap, némelyek különösek, mások csodálatosak voltak, megint mások meglepőek, épp mulatságos nem nagyon akadt közöttük, de az hátha lesz majd ma. Forog itt keserű levében ez a kis magyar glóbusz, bezárkózva, és csak magával foglalkozik, de épp abból lesz a legnagyobb baj, ha magunkba nézünk.

Az a tűrhetetlen.

Akkor lássuk, mi szép és jó történt mifelénk, elébb a napi híreket, aztán az elméletet. Elsőbben is: négyen agyonvertek és felgyújtottak egy hajléktalant a Jászai Mari téren, azonban a rendőrség menekülés közben elfogta az elkövetőket, akik most jogilag még csak gyanúsítottak, bár az esetnek sok szemtanúja volt. Mármost, ha az illetők nem szemtanúskodnak, hanem inkább megakadályozzák az esetet, most nem tanúk volnának, és nem kéne majd tárgyalásra járniuk, de kisujjukat sem mozdították – persze, Pesten vagyunk, itt nyugodtan sétálhatna a Körúton is bárki egy ballisztikus rakétával, legfeljebb azért bírságolnák meg, mert feltartja a forgalmat. De azért nagyon.

Az ELTE könyvtárából több ezer kötetet osztanak szét a következő három napban ingyen, melyekért tumultuózus jelentekben verekednek a reménybeli olvasók – ez viszont szép tőlünk, olyant már láttak errefelé, hogy cukorért vagy iPhone-ért sorba álljanak és verekedjenek az emberek, no de könyvért? Kizökkent idő, abszurd világ.

Az álhírek elleni harc zavartalanul folyik, sajnos kéretlen segédcsapatok is érkeztek: benyújtott egy javaslatot a Parlamentben Jakab Péter jobbikos országgyűlési képviselő, amellyel azt szeretnék elérni, hogy ne kaphassanak állami hirdetést a hazugságon kapott híroldalak. A képviselő azt mondta: indítványa lényege, hogy azon orgánum, amelyről egy adott évben legalább három jogerős bírósági ítélet mondja ki, hogy hazudott, hazugságot terjesztett, a következő évben semmilyen formában ne juthasson állami pénzhez. Sőt, nem csak nem juthatnának állami pénzekhez, hanem büntetésként a korábbi állami támogatások kétszeresét kellene kifizetniük.

Akkor itt álljunk meg egy szóra. Van valamije ennek a menyasszonynak, ami nem szériatartozék. Ugyanis ez a javaslat igen szép, termetre sudár, mint a jegenyefa, pillantása szelíd, orcája fehér, mint a patyolat, csak éppen a természetje kicsit csapodár neki. Ne essünk bele a csapdába, ne csábuljunk el: másra és ennél sokkal többre van szükség. Nem lehet nem észrevenni, hogy ezt a törvényjavaslatot a nyomtatott és elektronikus kormánymédiára szabták, ami bizony hazudott, mint a vízfolyás, és nem számos, de inkább számtalan esetben ezt bíróság is kimondta róluk – vannak lapok, műsorok, amik külön kötetben, félbőr kötésben kéne kiadják az idei összegyűjtött helyreigazításaikat.

Hazudtak a Jobbikról is, hazudtak másokról is, azt lenne nehéz összeszedni, kiről nem hazudtak.

Csakhogy az ő tevékenységüket a mostani törvények már szabályozzák! 

Éspedig elég alaposan, Jakab képviselő csinosan hangzó javaslata tulajdonképpen csak a mostani szabályozás szigorítását jelentené, eléggé röhejes módon különben, mert a sajtót az állam nem csak úgy tudja támogatni, hogy „nesze, fiam, száz arany, aztán jót mondjál felőlem”, ha nem kapnak állami hirdetéseket, nem halnak éhen, nem fognak a sarkon lejmolni: kapnak majd kormányközeli cégektől hirdetést, amennyi kell. Emlékszem, még az ántivilágban, a G-nap előtt, mikor a Közgép még kormányközeli volt, a Népszava kapott egy darab kolumnás hirdetést tőlük: öt hónapig élt az egész szerkesztőség abból az egyből. Szóval, ez a törvényjavaslat ugyan látszólag a kormánymédián csattanna, de nem szólna túl nagyot, nem fájna nekik különösebben.

Arról nem is szólva, hogy az igazi, nagy, iparszerű álhírterjesztők nem kapnak semmiféle állami támogatást, legalábbis hivatalosan nem, nekik még a tulajdonosi struktúrájuk is homályos, a gazdálkodásuk nemkülönben: őket nehéz lenne kibírságolni a világhálóról. Zsandár kell ide, emberek, perzekútor, nem könyvelő. A könyvelő meg a fiskális kevés ehhez munkához – ahogy kevés és gyenge Jakab képviselő javaslata is. Annyira kevés, hogy ezt akár még meg is szavazhatnák, nem ér ez semmit, bár nem fogják elfogadni ezt sem. Annyiban viszont vigasztaló jel ez, hogy az álhírek elleni harc és általános ellenszenv már markánsan megjelent a köztudatban: lám még a képviselők is megpróbálják meglovagolni.

Attól azonban nem tartok, hogy lovaglási kísérleteken túl tenni is akarnának bármit. Meg aztán, ha ezek az emberek tesznek valamit a sajtó ügyeiben, az Isten kegyelmezzen a sajtónak.

Ők nem fognak.

Amint nem kapott kegyelmet az egyébként nem különösebben lázadó szellemű Századvég sem: a legújabb száma nem jelenhetett meg, a benne lévő, már egy éve megrendelt tanulmányokat elvileg az internetről is levették, a gyakorlatban viszont mindenki azt olvassa, mert kering a világhálón a nyomdai példány .pdf-verziója, egyszóval olyan olvasott még sosem volt ez a szaklap, mint most, hogy betiltották. No, de miért tiltották be?

A HVG úgy értesült, hogy Bod Péter Ákos tanulmánya miatt, mely a „Bérek, profitok és járadékok harca – magyar szemmel” címet viseli. Maga a szerző is panaszolja, miszerint „Fél év után most visszakapta az írását egy levéllel, amelyben a szerkesztőség azt magyarázza, koncepcióváltás történt, az írást nem hozzák le. Vagyis gyakorlatilag visszadobták az írását: ilyen az elmúlt 25-30 évben nem nagyon történt.” (HVG)

Mindenesetre meglepő a történet, Bod Péter Ákos viszonylag kevés anarcho-szindikalista tanulmányt írt mostanáig, egészen pontosan egyet sem és ez sem az. Mindjárt belenézünk, de előbb lássuk a főszerkesztő levelét, melyet a lap betiltása alkalmából intézett a munkatársakhoz.

„Tisztelt Szerzőnk!

2018.09.17-én a Századvég folyóirat szerkesztősége megbeszélést folytatott Barthel-Rúzsa Zsolttal, a Századvég Alapítvány elnökével, aki tájékoztatott bennünket arról, hogy az Alapítvány a továbbiakban nem kíván velünk együtt dolgozni, és a folyóiratnak új profilt szán. Elnök úr a jövőre vonatkozó elképzeléseket nem fejtette ki, csak arra utalt, hogy a lap feladata a kormány irányvonalának támogatása lesz. Az új szerkesztőségről nincsenek információink.

Elkészült és a folyóirat weboldalán és facebook oldalán is hozzáférhető volt utolsó, 88. számunk, mely a Járadék hívószó köré szerveződött. Ez időközben eltávolításra került. Érdeklődésünkre azt a választ kaptuk, hogy a számban olyan tanulmányok is megjelentek, amelyek nem egyeztethetők össze az Alapítvány szellemiségével. Nem kaptunk tájékoztatást arról, hogy ennek a lapszámnak mi lesz a további sorsa. Hasonlóképpen bizonytalan a ’68 és a Mesterséges intelligencia hívószavak köré szerveződő, jelenleg szerkesztés alatt álló számok sorsa, és bizonyosan nem jelennek meg az Ellenzék/ellenállás, Szekfű, Kereszténydemokrácia, Demográfia, Jövőkép témákban tervezett számaink.

Mivel a szerkesztőség és az Alapítvány közötti munkakapcsolat azonnali hatállyal szűnt meg, így sajnálatos módon a beküldött illetve bekért kéziratok megjelentetéséről az egykori szerkesztőség már nem tud dönteni. A kéziratok sorsa felett természetesen Önök rendelkeznek, ugyanakkor a szerkesztőség nevében ezúton is elnézésüket kérem az okozott kellemetlenségekért, hiszen az előállt helyzet méltánytalansága Önöket érinti leginkább.” (Index)

Hát, ez bizony úgy hápog, mint egy betiltás, úgy repül, mint egy betiltás, úgy úszik, mint egy betiltás, mert betiltás és megszüntetés is. De hát miféle pokoli, luciferiánus eszmék voltak abban a tanulmányban, hogy mennykövekkel kell agyonzúzni még a lapot is, ahol nem jelent meg? (Munkahipotézisnek fogadjuk el, hogy ez a tanulmány verte ki a biztosítékot, és nem valamelyik másik, mondjuk a Szelényi-Mihályi írás). Kérem, én áttanulmányoztam, és van egy olyan érzésem, hogy a szerzője után én vagyok a harmadik ember, aki olvasta: az első a főszerkesztő kellett legyen, a második az, aki betiltotta, a harmadik meg én. Bár abban nem vagyok halálbiztos, hogy a második olvasta-e egyáltalán. Persze, mostanra, a tiltásnak köszönhetően már mindenki forgatja, de mikor tegnap nekiestem, még bizony harmadik lehettem a sorban.

No, akkor lássuk, mi ebben az a nagyon veszélyes? Tessenek megkapaszkodni: szinte semmi. Vannak benne enyhén, szelíden kormánykritikus gondolatok, például:

De mi van akkor, ha a domináns szereplő állami versenykorlátozás révén jut járadékhoz? Ekkor hiába szeretne új versenyző belépni az extranyereséget adó piacra.”

vagy:

„A kizárólag közjót követő állam feltételezése azonban naivan ideális eset: a tényleges kormányzati viszonyok között sűrűn előfordul, hogy az állam (kormány, politikai vezetés) olyan szabályzást tart fent, amely mellett adott gazdasági szereplőknél rendszeres és tartós járadékjövedelem keletkezik. Ha egy tisztviselő részesül ebből a profittöbbletből (amely többlet, tehát ha nem keletkezne, és csupán normál profit maradna, attól még a gazdasági szereplő folytatná nyereséges tevékenységét), akkor más erkölcsi megítélés alá esik a helyzet: korrupcióról kell beszélnünk. A gazdasági szereplő részéről az ilyen helyzetre törekvés a járadékvadászat. Még súlyosabb az ügy, ha maga a kormányzat tudatosan teremti és tartja fent a járadékot eredményező helyzetet, majd közhatalmi eszközeivel saját céljaira elvonja az így előálló extraprofit nagy részét (rent extraction).”

esetleg:

„A kis termelékenységű és így magasabb bérek fizetésére nem képes, elégtelen felhalmozási kapacitású KKV-szektor, valamint a csak vontatottan modernizálódó állami vállalati szektor foglalkoztatja ma is a magyar munkaerő (és a szavazótábor) kétharmadát. Az életszínvonal-várakozásoknak a magyar piacgazdaság csak rövid időszakban (1998 és 2005 között) tudott valamelyest megfelelni – és ismét csak külföldi eladósodás mellett, a szerkezeti modernizációs elhalasztva, mintegy
reprodukálva a kádári tévutat. 2006-tól leállt az érdemi növekedés, majd egy nagy (2009) és egy kisebb (2012) recesszió következik, amelyek nyomán a magyar növekedési pálya a térségi norma alá csúszik. A 2010-ben belső ellensúly nélküli hatalmi helyzetbe kerülő politikai erő az addig követett pálya minden lényeges elemét másra cserélte, mivel erőforrás-centralizálás révén kívánta új növekedési pályára állítani a gazdaságot.”

De ennyiért nem, hogy betiltani nem érdemes valamit, még megsértődni sem illenék, ugyanis ezek tények. Magát a tanulmányt nem elemezném, megteszik majd helyettem mások, számosan, ezt annyian fogják megszakérteni, hogy hozzá képest Mao elnök három állandóan olvasott cikke vagy a Tízparancsolat elfeledett, akkád nyelvű, agyagtáblára vésett népdaltöredék lesz. Legyen elég a tartalomról annyi, hogy a szerző kimutatja, miszerint a munkabérek GDP-n belüli aránya monoton csökkenést mutat (nem csak nálunk, hanem a teljes térségünkben is) és míg az árak lassú, de növekvő tendenciát mutatnak, a befektetett egységnyi tőke profitrátája mégis növekszik. Ebből messzemenő következtetéseket lehet levonni, melyeket azonban még ő is csak részben von le, én meg egyáltalán nem fogom megtenni, éljenek meg a kollégák is valamiből.

Azonban hogy emiatt minek kellett a lapot is eltüntetni, az rejtély – marad az én megoldásom, vagyis hogy nem olvasta az sem, aki betiltotta.

Azért sok van, mi csodálatos.

Ha valaki azt mondta volna nekem tíz éve, hogy ötven éves fejjel Nepálban fogok jakot terelni a behavazott hágókon keresztül, vagy tőzsdeügynök leszek Hájderábádban, némi fenntartásokkal ugyan, de hittem volna neki, az élet ugyanis kiszámíthatatlan és tele van meglepetésekkel.

De ha azt mondta volna, hogy Bod Péter Ákos „ellenzékiség” miatt betiltott tanulmányát olvasom majd az éji homályban GDP-ről és profitrátákról, elküldtem volna az őt megillető éghajlatra és sűrűn emlegettem volna laza erkölcsű nénikéjét, aki köztudomásúan a sanghaji Bundon volt bártáncosnő és japán tiszteket szórakoztatott

Azt hiszem, ez volt a tegnapi napban, legalábbis számomra, a legmeglepőbb.

Szerző: Szele Tamás
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Szele Tamás: Agyviharkár

Kérem tisztelettel, különös, talán mágneses viharba kerülhetett a hét végén Magyarország, ugyanis egymás után tapasztalhattuk …