Home / RÉZANGYAL / Szász Kata: A csukott arcú nő

Szász Kata: A csukott arcú nő

Legrégebben őt figyeli. Még épphogy odaköltöztek, már feltűnt neki Az első időben, új helyen, az ember szeme keresi magának a kapaszkodókat. Szeretne valamit már megszokni, hogy bármi végre ismerős legyen.

Attraktív jelenség. Korban pont hasonló. Akár játszhattak volna is egymással az óvodaudvaron.

Már, ha járt volna egyáltalán óvodába. Mivel azonban hét és fél hónapra született, s a Házmester- és Anyóstudományi Egyetem posztgraduális képzésének elvégzése után mindenki számára világos volt, hogy az sokkal, de sokkal rosszabb, mint a hét, fel sem merült, hogy a közösbe adják. Így aztán másik gyereket – az egyetlen szomszédkislányon kívül, aki viszont két évvel idősebb volt nála, és egy idő után a délelőttjeit kék köténybe öltözve tapintatlanul egészen másutt töltötte, délután meg mindig vastag ceruzával karikákat rajzolt egy füzetbe, amit újságpapír-lapokból fűztek össze – nem nagyon látott, mígnem maga is kapott egy fehérgalléros sötétkék köpenykét szép gyöngyház-gombokkal. Nem győzött az első padból hátrafele tekeregve azon csodálkozni, milyenek is a másik gyerekek.

Jé, ő is vörös. Rövidre vágott, tulajdonképpen modern forma. Ugyanaz az árnyalat. „Fel vörösök…!”

Szó nincs proletárról. Ezen a környéken amúgy egyáltalán. Más kerületben régen még akadtak, de addig egyesültek, míg rossz vége nem lett. Nemzetközileg eltűntek. A fejlődő világ munkásai pedig még nem jutottak az an sich állapotából a für sich-be. Előbb fogják annál digitalizálni őket, semmint…

Ezzel szemben felsőközéposztály. A felsőt a parfümfelhő márkája leheli világgá reggelente, a közepet, hogy a háttérben semmi olyan férj, ki merő aggodalomból luxus dzsipet tolna feleségfenék alá. Férj azonban biztosan van. Látható a kiegyensúlyozottság, hisztériára való hajlamra utaló karikák a szem alatt sehol. Ja, s gyűrű a kézen.

A buszozás öntudatos választás lehet, egykedvűen megélt praktikum. Pont odavisz. Nincs macera a parkolással. Nem magyarázza dioptria (figyelem, semmi szemüveg, ebben a korban!) és semmiképpen nem környezettudatos öko-izé. Ahhoz szükségeltetne egy kis hippis beütés, borzas fej, kiütköző szeleburdiság. Legalább egy tarisznya. Vagy egy Böbe baba-cipő, az a kerekorrú, pántos.

De az kizárt. Ezen a járaton általában, de konkrétan megfigyelt célszemély esetében különösen. A jégfehérre mosott angolos ingblúz (fiatalabb korosztály számára: boyfriend style, a szigorúbb fajtából) kiskosztümmel ilyesmit ritkán enged meg. Nívós bőrridikül, karra akasztós, más és más színű, hozzávaló körömcipő, nicky kendő a nyakban. Színek sokszor piros-fehér-sötétkék. Divatlapok ezer éve ezt a kombót javasolják, amint szerepel a címben az „örök elegancia” szókapcsolat, újabban „franciás outfit”. Felmerül a kérdés, szabad-e hinnünk annak a divattanácsnak, amely ennyi esztendeje ugyanazt mondja? Hiszen a divat mégiscsak efemer jelenség, sőt, az illékonyság egyenesen a lényege!

Egyszer se jön más időben. Mindig ugyanott ül.

Ha lobogó hajjal, folyamatos szentségelés közben, a táska idióta zipzárjával kínlódva nyargal az úttesten keresztül a busz után, egyik kátyút a másik után átugorva, s ha keservesen felkapaszkodott – a magas sarkút nem reggeli sprintelésre találták fel, inkább lassan ringó járásra – és nem látja a forgalomnak háttal azon a röhejes trónuson ülni az első kerék fölött, akkor egyszerűen infarktust kap. Megint el fog késni. Mégsem kellett volna reggel hajat mosni. Oktalan időpazarlás.

Hiába találkoznak szinte minden nap, szó nincs fraternizálásról.

Annyira nem öreg, hogy a nagyháború alatt mind sűrűbben kiadott katonai utasítások rettentenék el tőle, melyekben a bakáknak az idegenekkel, úgymint ellenséges katonával (Jeannak a Hansival és fordítva) történő fraternizálását, így, evvel a szóval, szokatlan szigorral büntették. Vajon már ekkor is használták pontosságra törekedve, hogy „felkoncoltatik”? Pláne a helyszínen. Nyilván, ahol cigarettát, fényképet, darab kenyeret cserélt a Hansi. Vagy a Jean. Esetleg egy Nyikoláj, tán egy Giovanni, valamelyikük biztosan, mondjuk, egy bizonyos Mihállyal, a helyütt pont. A felkoncolás az szörnyűséges egy dolog lehet. Nem szeretné konkrétan tudni, mi is. Vizuális típus. Támadhat ott beleknek kifele omlása, vérnek szertefolyása. Brr. Ragozhatatlan szó. Nincs, hogy én felkoncolok, te felkoncolsz, mi felkoncolunk, sőt, ő sem nagyon, csak mindig ők. Ők koncolnak fel. A valakik. A rettenetesek. A pomogácsok.

Több, mint száz év is eltelt azóta, hogy ilyesmi megesett. Nagy idő. Azóta biztos sose.

Nyilván négy éve furtonfurt erről szólnak a megemlékezések. Épp azért, hogy ne lehessen soha többé ez a –tatik meg a nagy népi gyilkolás. Bizottságok alakulnak, konferenciák szerveződnek, beszélnek róla közszolgálatilag, ugye, nap, mint nap, szól a rádió és a mindenkori Takács Marika, hogy jaj, jaj, vigyázat, óvakodjatok emberek, idevezet a nemzeti gőg, népek gyűlölsége, az ölési vágy! Nem kell felpántlikázva, dalolva csatába menni, hogy vesszen kutya Szerbia, mert a végén odamarad kéz, láb, a józanész, élet! A haza kétharmada!

Amiért aztán lehet újra a szatócsnál háromszín szalagot venni, nótát teli torokból, ütemre fújni, fagyhalálban halni, jó esetben egykedvűn nézni füstbe menőt.

Vagy nem? Mégsem? Nem erről szól négy éve emberminiszter, professzor, széles közbeszéd, papagájkórus, valamint kedvesbolgárúr, szinténkedvesolga mind? Ja, hogy, nyugi, támadt a végére kormánymegbízott? Nemzetbút gyászkeretbe plakátolni? Bocsi, az más. Akkor ki és meg van beszélve. Akkor minden rendben. Vissza az egész.

Bezzeg másokkal, később meglátottakkal könnyedén megy a barátkozás.

Van egy helyes, mosolygós nő két megállónyira. Vele már meghittviszonyban vannak, mióta egy érthetetlen Gellérthegy-aljai dugó meg egy elmeháborodott buszsofőr szerencsétlen kombinációját közösen élték meg. Együtt morgolódtak a vezető személyére szabott kritika konkrét megállapításainak a BKK egész intézményrendszerére történő kiterjesztésével. A konkréttól az általánosig. Már ez a művelet is meghaladta volna az átlagember absztrakciós hajlamát, de vele nagyon jól sikerült, jó partnerre lelt. Csakhogy telhetetlen. Nem akart itt megállni. S nem volt ugyan könnyű, de némi átkötéssel már megoldható volt államelméleti, hatalmi ágak megosztásáról szóló, sőt, hogy az egyes világa felé kanyarodjunk vissza, korrupcióellenes tematikáknak gördülékeny felvetése, ami a Felszab térig kellemessé tette az utat. Ezzel a hölggyel biccenteni is szoktak egymásnak.

Vagy ott a másik nő, akivel sok a baj. Négy megállóval később száll fel egy T34-es tömegével és energiájával. Mindenkit rémületbe kerget, azt is, aki már ül, mert az retteg, hogy a dupla ülésre mellé huppan, és elfoglalja a két szék háromnegyedét, azzal sem zavartatva magát, ha egy konvencionális szemléletű (1 ember/1 szék) utas már a maga részéről elfoglalta sajátjának vélt helyét. Ráül. Szerencsére puha. Kicsit izzadt, de azt észre sem venni, mert ilyenkor közelről meg lehet figyelni a bajuszát. Impozáns. Igen élvezetes. Eltereli a figyelmet.

Az már félelmetesebb, ha nem lel helyet, mert akkor mérges, elégedetlenül forgolódik, keres, hátha talál – és veszekszik. A szemmértéke nem tökéletes, állva sem pontosan méri fel a másik két utas közötti hely és a saját teste viszonylatát, beillesztési törekvése viszont mindig van. Na, vele, aztán, régi ismerősként, tényleg jókat tudnak beszélgetni. Például olyan szépen el lehet neki magyarázni egy hajókürt hangfekvésében minimum, hogy miért is nem megy beljebb az ember az ajtóból. Mondjuk, mert könyökmagasságban pünktlich két kisiskolás búbja tartózkodik, ők már az ájulás szélén, hiszen kizárólag búvárszippantyún keresztül jutnak csak oxigénhez, s a következő megállóban amúgy is le akarnak szállni, ugyanis az iskolához érkezik a busz. Bár, hogy mi a csudát keresnek már fél nyolckor a suli előtt, azt tényleg a fene se érti. Most komolyan, ennyire sietnek? Van ott valami jó?

Akárhogy is, ez már egy emberi viszony. A két szempár, ha tekintetük útja keresztezi egymást, meghitten konstatálja – íme, egy ismerős. Ezzel már jót veszekedtek.

A csukott arcú nő is mindent lát. Ám nem rezdül. Fáraónő. Vagy a szfinx. Abból is az egyiptomi. Nem a görög. Bár van találós kérdés. Nem köszön, nem int a tekintetével sem. Nincs cinkos összenézés. Rápillant, mikor felszáll, majd hűvösen az ablak felé fordítja a tekintetét. Hrrrrr.

Nagyon szép az arca. A smink tökéletes. Nemcsak kapkodva körbemázolt szem, kontúr nélkül felkent rúzs. Gondos alapozás, púder. Pont annyi, amennyi kell. Se több, se kevesebb. Ezt kéne megtanulni. Kicsit olyan, mint a Jack Nicholson felesége, aki az Addams Familyben játszott, sosem jut az eszébe a neve. Csak az hosszú hajú. Neki is zárt, neki is szép. Az arca. De ő Morticia.

Vajon ki lehet? Ezen szokta törni a fejét, miután kiheverte, hogy nem tekinti ismerősnek. Nyilván értelmiségi. A laptop-táska mindennapos kellék. Tanár semmiképpen sem lehet. Hol volna akkor a táska ilyen gyönyörű bőr? De különben is, teljességgel hiányzik a két szemöldöke között az a bizonyos maradjcsendbenfiammertkiváglak-ránc. Pedagógus nem tudna fizetni annyi kozmetikust, amennyi kimasszírozná onnan.

Ügyvéd talán? Á, akkor később járna dolgozni, nem ily rendszeresen. És akkor nem nézhetne ilyen távolságtartó, mindenkit megsemmisítő tekintettel. Akkor simulékonyabbnak kéne lennie, akkor már biztosan köszönt is volna. Nem mindegy, mekkora a klientúra. Ezt sem tudja elképzelni.

Bírónő, ügyész? A szigorból és a törpetűsarokból kitelik ugyan, de ő olyan, mint a gyermek, még mindig azt hiszi, hogy a szép az jó, a jó az szép, és mind a kettő – biztosan kedves is. Bíró, ügyész nem kedves. Már az újság is megírta. Illetve, mikor régen még voltak újságok, akkor írták. Ezt sehogyan sem tudja megszokni. Hogy nincsenek. Mármint az újságok. Van papírra nyomott ez-az, de az nem ugyanaz. És szigorú ügyészek vannak-e?

Doktornő! Mondjuk, osztályvezető főorvosasszony. Nem főorvos. Csakúgy egyszerűen. Hanem asszony. Ha nem lehetne látni amúgy. Ha fontos volna. Amúgy. Az látszik, hogy irányításra termett. Tuti, hogy osztályvezetőőő! Például a gyerekklinikán. Nagyon tudhatja mondani, hogy délutánra kérem a laborleleteket. Meg azt, hogy igenis szükségünk van arra a CT-gépre, nem, nem tudunk várni a következő hónapig, ezt már mióta mondják, itt beteg gyerekek vannak, őket nem érdeklik ezek az indokok, ez az én felelősségem, az meg a magáé, és kell az újabb hat inkubátor is még ebben a félévben. Sajnos, el kell vállalnod. Az ügyeletet. Nem tudok mást beosztani. Tudom, hogy karácsony.

A kis szőke rezidens fiúcskát is keményen helyre teszi, mikor az a mentővel hozott, rosszulléttől fetrengő kisgyereknek az ágya szélén ülve a következőket fuvolázza lágyan: Tudod, Lilike, te diabéteszes vagy! Ez egy gyógyíthatatlan betegség… Mars orvosi kommunikációt tanulni! Mit ültél ott az etika órán? Már olyan is van pedig. Nekünk bezzeg még nem volt. Mi mégis… És ő néz fegyelmezőn összeszűkült szemmel a kórteremsarkából erre tigrisugrással vetődő anyukára is. Mielőtt még annak kimeresztett vörös karmai elérnék az ifjú doktorúr hamvas orcáját, hogy mély barázdákat szántsanak rajta. Még majd az is elviszi sebeit Londonországba. Ahol van számos utca. Sej.

Biztos, nagyon sok kis beteget gyógyított már meg. Mi másért volna osztályvezető főorvosasszony?

Lehet, hogy rájuk mosolyogni is szokott? Kinyitja az arcát?

Mit meg nem adna érte, hogy megtudja!

Rendkívül bosszantó, hogy a Felszab téren már kapkodni kell, buszról le, az élet – harc, a véghajrában különösen éles! Ezért aztán sosem képes megfigyelni, leszáll-e ő is.

Biztos nem rohan, nem tülekszik. Nyugalom, méltóság, bőrridikül. Az utolsók közt lehet. Na, ja, még fenn is trónolt a kakasülőn!

Rettenetesen szeretné, ha egyszer futás közben eszébe jut, és mégis hátranéz – akkor ott lássa kesztyűs kezével elegánsan ereszkedni lefelé a mozgólépcsőn.

A Tűzoltó utcai klinika irányába.

Lécci, lécci, lécci!

Megvan!

Anjelica. Anjelica Houston.

A Nicholson felesége.

Tudta, tudta, hát, persze, hogy angyal!

Szerző: Szász Kata
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Nagypál Anikó: Szaharai por

Támaszkodsz a villamoson, hátad az “ajtónak támaszkodni tilos” feliratra tapad. Lógatod a kezed, lógatod a …