Home / RÉZANGYAL / Szász Kata: A fasor (Befejezett múlt)

Szász Kata: A fasor (Befejezett múlt)

 

Nem szeret erre járni. Pedig ez a szerelem útja volt. Amatőrök simán Szilágyi Erzsébet fasornak nevezik, de ő egyszer döbbenten vette észre, hogy életének minden fontos pasi-élménye valahogy ennek az útnak valamelyik szakaszához köthető. Ez végeredményben elég érdekes jelenség, tekintve az érintett személyek számbéliségét. (Néha próbálja összeszedni hányan is, hogy is, merre is. Általában épp ezen a járaton. De már a kolléganői is kiröhögik, ha kezét használja ponthatárok kiszámolásánál. Egyikőjük szerint diszkalkuliára utaló viselkedés. Csak tudja, ő a szakember! A buszon különösen hülyén néz ki, ha valaki homlokát ráncolja, szájával némán sutyorog, miközben ujjait számlálja. Valamint kevésnek is bizonyulnak. Az ujjak.

Moszkva térhez közeli keresztutcában fel, kipi-kopp, sietve az egyikhez – bosszúsan, mert a léptek lassabbak, mint a szándék, hogy odaérjen. Évekkel korábban meg kanyarodni kellett vagy két utcányit balra. Micsoda házak is vannak erre, uramisten! Szecessziós Róth Miksa-ablak egy hallá terebélyesedő előszobában! Teljesen ésszerűtlen. Sőt, ott az az utca is, a Nyúl. Abban csalta kölcsönkéróban a másik. Na, azt gyűlöli most is, sosem vág át rajta. Inkább kerül egyet. Volt, hogy megpróbálta. Nagy levegő, nekilódul… De csak jobbra-balra nem pillantva, rohanvást sikerült. Maradjon ennyiben. Az oldalra térülés öt perc veszteség sincs talán. A lélek nyugalma ennyit megér.

Alig néhány megálló- és lépcsőmászásnyira a gimi. A híres-neves. A patinás. Hát így persze könnyű! Rendkívül gazdaságos megoldás! Csupáncsak rágondolva cirka 5-6 halálos szerelem kipipálható.

Odébb szervizút. Addig állt a tök sötétben egy kényelmetlenül kicsinek mondható Trabant, tavaszi libafos színű, míg rá nem virradt a hajnal. Még a járőrautó is gyanúsnak találta. Vagy ötöt körözött körötte. Olyankor ártatlan pislogás. Második keresztutcában az a juj, de sokkal fiatalabb, említeni sem meri. Nem, említeni – azt semmiképpen. De akkor miképpen dicsekedhetni vele? Soha többet nem ül fel biciklivázra! Akkor inkább megtanul egyszer kerékpározni! Mindennek ellenére mégis! Legyen az a vezeklés! Így, diploma után. Ó, misszisz Robinson…

A gyerekvasút bizonyos alsó állomása, leánykori nevén Ságvári-liget, mellett elhaladva oda-vissza mindig adódik lehetőség megkérdezni: És leszel végre a szép Juhászné? Egyszerű. Mindössze autó kell hozzá. És sokszor arra járás. Ja, valamint még megilletődött, hitetlenkedő kacarászás – és kész. Ennyi az egész. Esetleg ujjra húzott fülbevalókarika. Gyűrű gyanánt. És tényleg kész.

Keresztutca ez is. Ott lakott az első. Mármint az Első. Sőt. Errefele tekergett a Mínusz Egyessel is.

Vagy inkább az Origo. Csak azért nem az Ősrobbanás, mert robbanás az nem volt, csak ártatlanság. Akkor még. Ő lett az általános egyenértékes. A mérce. Évtizedeknek kellett eltelnie, amíg rájött, mindenkit hozzá mér. Ő köti össze az összeset. (Valójában róla kellene elnevezni a fasort is. Logikus. Mi érdeme van tulajdonképpen Szilágyi Erzsébetnek azontúl, hogy levelét megírta? Még a fia is azt mondta neki: „csitt, mama, ne dumálj bele a dolgokba, húzzál le a birtokokra távol a tróntól!”)

Mindegyiknek kellett minimum olyan szertelobonc fürtjeinek vagy nyakatekert humorának vagy mellbevágóan eleven eszének vagy édesen alig leheletnyit előreálló fogának lennie, mint neki. Vagy labdával olyan virtuózan bánnia. Legalább.

Ő volt az egyetlen, akinek a közeléből a tanító néni rendre elültette. Pedig alapvetően jóságvírusnak szokta volt alkalmazni, fertőzze már meg vele a rendetlenkedőket. Mert emelkedett komolysággal tekintett az osztálytársak gyermeteg létezésére. (Hja, már harmadikban Zolát olvasott. Dúvad az emberben. Még a rossz címfordítás. Mond valakinek valamit? Egyből a Tisztes úriház után. Beteg. Nem? Kilencévesen.) De a szőke angyalhaj közelében a copfjai azonnal arra kezdtek repkedni, amerről ő ontotta az izgalmakat. Önfeledten csak rá figyelt. Másra nem lehetett. Skandallum. Megrökönyödés. Másik padsor. „Nahát, rólad aztán nem gondoltam volna, hogy még te is! Elszomorítottál.” Két napig gyomorban érzett lelkiismeret-furdalás.

Viszonyuk kezdetektől igen összetett. Részéről az esztétikai elragadtatás párosult a közös intellektuális platformmal. Ő pedig Mínusz Egyest – mint az utóbb, mindössze negyven év elteltével bevallotta – a második tanév első napján bűvölte el véglegesen. A tanító néni mindenkit végigkérdezett, hogy mit szóltak otthon az elsős bizonyítványhoz. Rózsadomb, válogatott banda, német tagozat, fejes gyerekek. Egyedül Elődnek lettek botrányosak a jegyei. De ez érthető is. Ő csak Margit-utca. Az az alja. A dombnak. Aztán évtizedek múltán egy gödör aljára betonozva lelik meg. A dombon. Miután sokáig ő volt a Balaton maffiacsászára. Így kellett lennie. Nagytapasztalatú anyukája meg is mondta egy születésnapi zsúr szembeötlően aktív eseménysorozata után: „Ebből az Elődkéből egyszer igazi gengszter lesz, akárki meglássa! De imádnivaló a fekete csillagszeme!” Ja. Az volt neki.)

Mindenki másnak kifejezetten szép osztályzatai születtek. Ennyi kis okosat! Majdnem mindenki mellén ott díszelgett egy piros filc háromszög. Rajta rendjelek. Ez komoly. Volt valami rendszer. Fene emlékszik rá. Három vagy négy csontcsillag (talán negyedévente egy?) ért egy ezüstöt, több kis ezüst egy nagy aranyat. Katonai boltban lehetett venni, azt varrták fel szorgos SZMK-kezek. A nagy arany, az volt a legjobb. A kitűnőknek járt. Azért kellett teperni. Kis piros masni is volt a tetején. Megmaradt belőle egy-kettő valahol, biztos a pincében rohad a sok kacat között. És a kék köpenyen egész évben viselni kellett, tényleg, mint a katonai rendfokozatot. Hogy lássák a kívülállók is, mennyit ér az ember. Téboly. Kim Dzsongun szeme könnybe lábad.

A tanító néni azt is megkérdezte, hogy ki, milyen ajándékot kapott a biziért. Így mondta. A vallatás ábécében történt. Szőke Herceg (alias Mínusz Egy) mellén nagy arany csillaggal (járt neki!) úgy közép tájt következett. Heten voltak testvérek, ő a legkisebb. Nem népmesei. Ajándék? Ne már! De előtte a többi, a professzorlány, az ügyvéd, a külügyér, a deklasszált, de külföldi rokonokkal (még nem tudni biztosan, hogy szerencsésen-e) ellátott család gyereke mind sorolta, mondta, de úgy. Repkedtek a pöttyös labdák, sátrak, színes ceruzák, kisautók, hajasbabák a levegőben. Volt nagy viháncolás. Első nap még szabad.

Mínusz Egyes sorra került. Blazírt pofa, „Piros biciklit! Kétkerekűt!” Foghegyről, hetykén. Dramaturgiailag igen jól volt elhelyezve. Tök csönd lett. Merthogy az azért nem semmi! Piros. És kétkerekű. Ritka erre. Még a híres operett-színész lánya is befogta. Pedig vele aztán az nem túl sokszor fordult elő. Sírásig röhögött, ha valami rímbe volt szedve. Mondjuk, színész lett utóbb. Valószínűleg azt kalkulálta éppen, mennyire záros határidővel tudná kinyávogni magának ő is. Hármasai ellenére akár. (Jaj, olyan szép hajgumijai voltak, színesek. És nem befőttes, ami úgy tud húzni, mikor kiszedik!)

A kedélyek felkavarodtak. Aztán a legenda szerint (ő már nem emlékszik rá, de mélylélektani szempontból teljesen hitelesnek találta később Mínusz Egyes utólagos beszámolóját) a névsor vége felé felállt ő is, ahogy kellett, és közömbös hangon annyit mondott, hogy nem, nem kapott semmit, és miért kéne egyáltalán bármit is egy kitűnőért, nem olyan nagy ügy az, az ember csak végzi a dolgát. Majd nyugodtan leült. Sztahanovka. Egészen biztosan illett hozzá a masnik öntudatos rezgetése. Ilyen apróságokra azonban az Ős-Origó – fiú lévén – nem emlékezhetett, s sok idő telt el azóta, balladai homályba vész. De amennyiben őszintén magába néz, akkor be kell, hogy vallja, már hét évesen sem mulasztott volna el soha, semmi pénzért, egyetlen alkalmat sem, hogy teátrális gesztusokat gyakoroljon nyomatékul. Neki az csak ujjgyakorlat. Ez előtt az érv előtt Mínusz Egy is kénytelen volt meghajolni, és megígérte, e cseppet sem jelentéktelen elemet maga is beépíti eleven emlékképei közé, bár idáig nélküle is hódolattal s irigyen adózott a bátorságnak, elvhűségnek, hogy van, ki dacolni mer a korszellemmel. Csodálta őt. És akkor még a masni is…

Ettől kezdve elválaszthatatlannak tudták magukat. Még mikor ez nem is látszódott igazán, akkor is. Például nyolcadikban, amikor Origó továbbra is szépséges herceg, az osztály két nyúlánk hosszú hajú csodája verseng a kegyeiért, nem is nagyon tudhatni, ki a befutó, ő meg csúf, és szódásüveg a pápaszeme, s a biztonság kedvéért bosszúból fél centisre vágja a haját, („A parkban aludtál? Elütött a fűnyíró? Hihi!” „Nem! Herskó János, Szevasz, Vera, bameg!”. De ezt csak magában. Mert még ezért is csúfolni fogják, mint a „nyugtalan ecsetkezelésért”, amit Van Gogh kapcsán felelőtlenül nem bírt magába fojtani) Fél centisre a haját, 20-ra a szoknyáját, miközben azok hárman, Origó, a két bombázó, ja, és a Fazekas meg a mókás nevű Mukk, világslágerek dallamára vicces szövegeket írnak az osztály minden tagjáról. Tudja meg az egész világ, belőle „lenne jó orrvitorla, szélcsendben is működik, énekből is örökösen ő felel, mert a szoknyája rövid.” (Akkoriban nem nézték oly szigorúan az iskolai abúzust.) Haha, mondta a bohóc. Manfred Mann. Másnak meg tej nem jutott. (No Milk Today) A csasztuska nem mókás, a csasztuska fáj. Sokkal inkább csasztus. Csak semmi kedveskedő kicsinyítő-képzés. De az „–us” is becéző-féle, nem? Katus, Lacus satöbbi. Marad a csaszt. Csaszto. Ocseny csaszto. Gyakran. Igen. Nagyon gyakran. Fáj.

Bár utóbb megmagyarázódik persze. Értse meg, hát hisz’ lehetetlen volt felvállalni, hogy még mindig ő az egyetlen, kire figyelni bír, kinek mondatait érti, kit nem un, kihez kötődik. És hogy úszni kellett az árral, engedni a köz hangulatának, különben a kígyó kétágú nyelve felé is odacsap. Meg, hogy szar érzés volt belemenni, rossz volt közben jókat röhögni, de, ami muszáj, az muszáj. Evolúciós kényszer.

Ő érti. Néz tükörbe. Tudja, hogy eljön még az ő ideje.

Eljött. Azóta is használja a mércét. Meg kell felelni neki. A fürtöknek. Jut eszébe most, hogy végiggondolja, lehet az is a feltételek egyike, hogy minimum egy árulás jár fejenként mindegyiktől? A szuper labdakezelés mellett? Mert az is kötelező.

Ott sorakoznak az út szélén. Egyik a másik után. Kapkodja a fejét jobbra-balra. És gyűlöli az utat. Nem miattuk.

Az anyjához tartott erre annak idején.

Végül nem, nem a tüdőszanatóriumba, nem is az érsebészetre, mint ezen a buszon annyiszor – hanem a sárga házba. Hónapokon át. Minden nap. Különben nem eszik. Így is elég vékony. Csak, ha ő adja neki. Kanalanként.

Múltkor behívatta az a kis doktorlány. Még csecsemő, csak a szeme öregedett bele a látásba itt. Bár alapvetően kerüli a tekintetét. Akkor sem nézett rá, mikor azt mondta, hogy el kellene vinni a nénit valahova, nem tudják már itt tartani. Nem tudnak neki szív-, tüdő-, ér-, vese stb. gyógyszereket adni. Ez nem olyan hely. Jó, akkor utalja be, kedves doktornő egy szív-, tüdő-, ér-, vese stb. kórházba! Azt nem lehet. A mentális állapota miatt nem vehetik fel semmilyen szív-, tüdő-, ér-, vese stb. kórházba, hiszen ön- és közveszélyes.

Ja, azt tudja. Két késsel rontott rá, a saját lányára, mikor egy riadt telefon ugrasztotta, s a szomszédok WC-jéből próbálta meg szelíd szóval kicsalogatni, ahol éjnek idején a sarokban kuporgott. Egy órája becsöngetett hozzájuk, majd egyenesen oda rejtőzött. Madárcsontjai ellenére alig bírta kicsavarni a késeket a kezéből úgy, hogy közben ne hagyja magát összeszurkálni. Korábban csak virág-girlandok támadtak rá, kilincsre tekeredtek, onnan a lábára, s aztán akarták a mélybe rántani. Halottai masíroztak az ablak előtt az erkélyen. Körbe-körbe. Szépen, fontossági sorrendben. Úgy is kell. Persze, hívogatóan mutogattak. De ez elemi kötelességük. A visszajáró halottaknak. Néha a mélyhűtőbe tette a mohairsapkáját, az íróasztal fiókjába a mirelitet, s kicsit gyanakodott mindenkire, ki volt az elkövető.

Korábban csak az idő zökkent ki. Mindenben volt rendszer, csupán a síkok csúsztak el kissé egymástól. A látvány s az észlelés eresztette el egymást messzire, jóval utánuk loholt csak a gondolat. De, ha volt, ki kövesse, a szálakat szép masnira kösse – akkor kisimultak a dolgok. Ő mindig meg tudta nyugtatni. Neki elhitte a magyarázatot, a világnak a rendjét. Az kellett volna most is. Hogy ő – ő legyen. De nem lehetett. Nem ismerte meg. Idegen volt. „Menjen innen! Ki maga?”

A sárga házban sem ismerte meg. Vagy igen, és épp azért üvöltött eltorzult arccal, hogy „takarodj, takarodj innét, te büdös kurva!” ?

Sose beszélt csúnyán. Még azt, hogy hülye – azt sem mondta senkire. Volt, hogy el kellett hagynia a kórtermet, mert addig nem fejezte be az ordibálást, addig hányta-vetette magát, míg az összes többi beteg is izgatott lett s kiabálni kezdett. A nővér kérte, inkább menjen ki, különben nem bírnak el velük, kevesen vannak.

Nem volt könnyű kimenni az épületből. Az ajtó, kulcsra zárva, a kulcs – komoly megtiszteltetés – az aznap legjobban viselkedő ápoltnál. Aki nem mindig viselkedett jól éppen akkor, mikor ő ki szeretett volna jutni. Nem oly könnyű az időzítés, 24 órán át nem lehet győzni. A viselkedést. Előfordult, hogy nem volt hajlandó sehogyan sem kiengedni, míg az ápolók valamelyikét nem sikerült végül előkeríteni valahonnan. Azokat meg elég nehéz volt megtalálni, dolguk annyi, mint a tenger. Ezért inkább a folyosón hallgatózott, hogy visszamehet-e már. Megnyugodott-e végre?

Sokszor hiába.

Folyton kivégzőosztagról beszélt. Néha arról, hogy ez egy filmforgatás, és csak úgy tesznek, mintha valakiket kivégeznének. De inkább, mint vérvalóságról.

Többet kellett volna kérdeznie! Míg még lehetett.

Egyszer, amikor fölé hajolt, hogy a homlokát letörölje, különösen nagy dühvel kezdett rikácsolni. Mindennek elmondta, úgy űzte magától. „Nem ismerlek, menj innen, rohadék!” Rémülten nézett körbe, hogy ki segítene, amikor anyja váratlanul megragadta a kezét, magához húzta, és halkan, nagyon halkan a fülébe súgta: „Menj innen, bogaram, csak azért mondom azt, hogy nem ismerlek, hogy ezeket megtévesszem, téged ne végezzenek ki!”. S átmenet nélkül fennhangon folytatta a rikoltozást: „Büdös ribanc, a kurva életbe, mondom, hogy tűnj a picsába innen!” Jaj.

Soha többé nem ismerte fel.

A gyerekeket olykor igen. Rájuk még mosolyogni is tudott. Nekik örült. Rajtuk kívül az édességek okoztak neki egyedül örömet. Ezért azt mindig vitt neki. Somlóit vagy gesztenyepürét leginkább, néha krémest. Hogy könnyen lehessen csócsálni. Az Auguszttól. Azt mindig nagyon szerette. Egy idő után már nemcsak neki, hanem annak a hórihorgas bácsinak is, aki hátul nyitott kórházi hálóingben csoszogott oda az ágy lábához, és vágyakozva nézte ki szájából a falatot. Volt vagy két méter, az ing a combja közepéig sem ért. Hosszú szederinda – fehér bojtos sapkával. Viccből adták rá a nővérek. Mert olyan édes benne. Senki sem tudta, hogy hogy hívják, az utcán kódorogva találták, nem tudta a nevét sem, senki nem kereste azóta se. Nem hiányzott.

Ez volt a szokása. A kódorgás. Finom falatok után, vagy csak úgy, érdeklődésből, Eleven kíváncsiság volt benne, ment minden ismeretlen után. Kimászott a rácsos ágyból is. A lánygyereket nagyon szerette. Ő rá tudta venni még arra is, hogy vegye fel a papucsát, ne mezítláb csatangoljon. Fel tetszik fázni! Megszeppenten húzta fel a lábára, ha figyelmeztette. Igaz, többnyire a torkoskodnivalót is ő adta neki. Néha kikötötték. A nővérek elvesztették a türelmüket, nem győztek utána rohangálni, zsugorülésben lepedővel a szék támlájához csomózták. Olyankor nyöszörögve ringatózott. Azért nagyon haragudtak. Titokban a lányával mindig kioldozták. Szegény nővérkék. De mégis….

Az anyja félt tőle. Nemcsak a somlói miatt, bár azt is dugta előle. „Csak itt áll és néz. Ezek folyton néznek. Mondd neki, hogy menjen innen! Éjszaka is ideáll, bámul a szemével.” És inkább gyorsan befalta az édes pempőt, nehogy az ellopja tőle.

Mást nem is igen evett. Panaszkodtak az ápolók rá. Főzött pedig neki mindennap leveskét. Így szokta volt mondani. Meg, amiről úgy emlékezett, hogy szereti. De nem kellett. Semmi. Aztán már a gesztenyepüré sem. Vitte azért rendületlenül. Jó világ jött az apókára.

Csak feküdt vigyázzállásban a takaró alatt, keze feszesen a vézna teste mellett, lába, az a szép, magas sarkú, szűk cipőktől meggyötört gyönyörű lába feszes spiccben – és üvöltő hangon, torkaszakadtából dalolt. Bácsinak és néninek szólította az ápolókat, mikor rászóltak, hagyja már abba, zavarja vele a többieket. „Igen, bácsi, igen, néni!” – mondta engedelmesen, és folytatta, csak azért is tovább énekelt. Szenténekeket és irredenta dalokat. Édes Erdélyről. A Szűzanyáról. Az ateista asszony. Mint gyerekkorában. Talán. Mindig rettenetes hangja volt. Ezen régebben vele együtt nagyon sokat mulattak. „Repedtfazék hangom van” – mondta, s ilyenkor mindig nevetett.

Szerző: Szász Kata
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Nő az esőben

Van pár dolog ezzel a döntővel kapcsolatban, amit az ember nem nagyon akart elhinni – …