Home / RÉZANGYAL / Szász Kata: A megöntözött öntöző

Szász Kata: A megöntözött öntöző

Jeges rémület cikázott át rajta. Nem volt ismeretlen az érzés. Máskor is kísértette ez a borzalmas gondolat. Többször érezte villamoson, buszon ülve, gondolataiba merülve hirtelen, hogy a szemközt ülő belelát az agyába, kikiabálnak fejéből a gondolatok. Főleg szerelmes együttlétek édes emlékeit dédelgetve vagy túl merész, netán buja terveket szövögetve érezte gyakran rajtakapva magát. Vagy, amint harag töltötte be nyakig, s cizellált bosszútervein babrált éppen.

Most is, villant bele, itt ül gyanútlanul a buszon, nemrég felkapott szokásához híven derűsen vizslatja az utastársakat, mulatozik azon, hogy milyen remek kis történeteket gyárt némelyik figurája mögé, s akkor lehet, na, de most komolyan, tökéletesen előfordulhat, hogy ott ül szemben egy rohadék, aki alattomosan meg pont az ő agyában kotorászik? Például az a nőci, már harmadszor pillant ide feléje! És annak a pasasnak, annak mi a francért kanyarodik ott az a kis fölényes mosoly a szája szegletében? Mintha mindent értene, mindenen átlátna. Na, persze! Felfuvalkodott hólyag.

Hirtelen még a torka is kiszárad ijedtében. Szégyenszemre rögtön elő kell kotorásznia a táskája mélyéről a Colás üvegét. Ja, most majd arra is rájön az a nagyokos, hogy Cola-függő. Ki másnak volna kora hajnalban már a szatyrában egy megkezdett félliteres pet-palack? Kakaó, tea, café to go elegáns termoszpohárban, főleg starbucks-os logóval – az trendi, de egy nyomi pillepalack? Addikcióról árulkodik. Lám, kacagva legyűri még a környezettudatosságot is! Zugivónak nem mondhatni. A névtelen kólaisták első lépcsőfokán már túljutott. Vállalja gyengeségét. Bátran szembenéz vele. Ám hajlik rá, hogy maga válassza ki a beavatottak körét, s a nyolcas busz ellenséges közege nem célközönség neki. Ne már, hogy lelepleződjön!

Nem beszélve arról, hogy a buszon kockázatos innia. Mióta egy falat alma és az Agymenők kombója a közelmúltban majdnem sajnálatosan korai halálát okozta – tart egy kicsit a félrenyeléstől. Azóta túl sűrűn fordul elő ugyanis. (Ezért kell otthon tartani mindig egy Hátbaverőt! Mindenkinek kell, legyen egy személyes Hátbaverője. Saját Hátbaverő nélkül az ember csak félember. Néha egy életen át kell keresni, de feladni nem szabad, mindig akad ugyanis olyan pillanat, amikor nem lehet nélküle élni.)

Tekinthetné akár égi jelnek. Személyisége szerves fejlődésének. A transzcendens erők üzennek, hogy aszongya, nyelt életében már éppen eleget, tán túl sokat is. Akadjon most már a torkán a falat! Köhögje fel, ami irritálja! Csak az a baj, hogy hideglelést kap minden ezoterikus konyhapszichológiától. Ezért inkább röpke időre az evolúció cselvetésén elmélkedik, azon, hogy a szárazföldre mászást miért kellett annyira elkapkodni, most őszintén, nem állt volna rendelkezésre még akárhány millió év? És jobban kellett volna gondoskodni a gége működésének tökéletesítéséről is, hát milyen slendriánul zár az a gégefedő? Mekkora a hibaszázalék? Még jó, hogy alul nem kloákája van. Az is összecsapódhatott volna ennyire, aztán most hogy nézne ki az emberiség?

Méltóbb a tudományos megközelítés. Ez a Cola-dolog, (semmi Pepsi!) például dokumentálhatóan történelmileg alakult ki nála. Minden pszichés probléma gyökere az ifjú korban keresendő. Apa-komplexus, anya-komplexus, elfojtások és a többiek. Pesterzsébeten ihatatlan volt az ivóvíz. Tejszerűen opálos a színe, és valójában egyáltalán nem szerette volna pontosan tudni, hogy miből és mennyi kavarog egy pohárban, a klór, az tuti ott volt, az ízét nem lehetett nem észrevenni. Nem örömében választotta az ottani vízcsapot. Szerette a régit, a budait. Kényszerű válás volt.

Bezzeg Budán az a szóbeszéd járta, hogy az ottani jobb ízű ivóvíz még az ókori rómaiak által lefektetett csöveken keresztül csordogál kristálytiszta Duna alatti forrásokból. Vagy egyenesen a budai hegyi patakokból jön. Ha már a Máramaros olyan messze van, legalább onnan. Csak tiszta forrásból! Igény lett volna rá.

Olyan nagyon régen történt ez, hogy bizony Pesterzsébet sem volt szent. Már-még. Meg az Imre sem. És Szent-Óbuda sem volt, melynek proli- lakótelepén élőket még akkor nem vonták közös választókerületbe Rózsadomb—felső ékes villáival, igaz, választás sem volt egyáltalán. És nem volt Szent-Békásmegyer, és léteztek csónakházak is még a Rómain, bizony, és Újbuda elnevezésén sem röhögött az idő tájt még senki. Mert nem hívták úgy. Valószínűleg még meg sem született az a marketinges-horda, amelynek agyán először villant át ez a mérhetetlen baromság.

Ülnek az asztal körül, hisz utasításba kapták, hogy valami hagyományteremtő elnevezés kéne ennek a kerületnek, hiszen van már Terézváros, Józsefváros, pláne Ferencváros, (fuj, Újpest!), már érezni lehet a Corvin-negyed keresztelőjének jóslófájásait is, nem mehet ez így tovább, hogy Buda déli része itt álljon pucér seggel, sehol egy normális név! Kéne valami olyan, ami a vérgyökerekből sarjad, de előremutat a fejlődésnek az ő irányába. Nyílegyenest. Van dinamikája, kellemes bukéja.

Üldögélnek, törögetik a fejecskéjüket. A nagy-nagy munkában korogni kezd a hasikójuk. A faros-bögyös titkárnőcske, régen hívták volna Jucikának, ma már inkább Kingácska, behozza a szendvicseket, leteszi eléjük. Ott illatoznak az asztalon. „Újhagyma!” – csap a fejére a csapat doyenne-je. Tisztelettel nézik. Van ugye, a régi hagyma: tekintélyes, testes. Önmagában már nem használatos, mert túl karakteres, csíp, könnyekre fakaszt. Kicsit öregecske, egyenesen – ó. Na, de az újhagymácska! Üde, illatos, ifjontian zsenge. Önmagában is vígan rágicsálható. A jövő ígérete! Akár a mi édes anyácskánk, kicsi kerületecskénk. S ahogy Budából is lehet Ó, miért ne lehetne akár belőle egy Új is? Csak Pestnek jár olyan? Lila-fehér? Édes gondolat! Nomen est omen. Kornyadozzon nosztalgikus düledékei közt Óbuda, legyen gondja, miképpen tudja gyorsan visszatemetni gondatlanul előásott antik romjait észrevétlen, hogy bátran építkezni tudjon! Itt vígan éled majd a múlt nyomasztó terhei nélkül a semmiből is az új! Lesz neki fejlődése, metrója, vadonatúj tava, lakóparkja, rétje gazdag, mezője őr, surranója számolatlan. És egybeírjuk. Mint a Pestet. Még az is mázli. Rövid. Egyszerű. Jól megjegyezhető. Ezt meg fogja szeretni. És hamar szájára veszi. Persze, hogy a nép. Az övé lesz. A vérévé válik.

Elégedetten dőlnek hátra. Micsoda ötlet! Csak Kingácska aggodalmaskodik. Mégsem kellett volna azt a pici falatot sem bekapni abból a szendvicsből így a randi előtt. Fél hét, Móricz Zsiga. Hagymaszag. Kínos. Esetleg egy Orbit.

Jó, ezt most direkt nyakatekerten gondolta végig. Elhintett benne szándékosan néhány nyilvánvalóan váratlan bakugrást. Na, tudsz velem haladni,okostojás? Vajon azért vigyorog az ott még mindig, mert az egészet nyomon követte? Kihallgatta a fejéből? Pont úgy, ahogy ő szokta? Megfigyelik a megfigyelőt? Egy lefotózott fotós?

A megöntözött öntöző?

A némafilmeket mindig imádta. Mi máson lehetne olyan önfeledten nevetni? Szeret kárörvendeni. Büntetlenül csak burleszk esetében szabad. A társadalmi konvenciók különben nem engedik, gonosz dolog, mondják. Pedig saját kárán is szokott. Az nem mentség – szólnak a zord etika még zordabb őrei. Amúgy elkötelezett marxista. Sokan tudni is vélik – de most mellényúltak, a fivérekről van szó. Méltatlanul feledett géniuszok. Chico, Graucho, Harpo. Botrány az Operában. Több, mint tucatszor látta már. Sajnos néha kornyikálnak benne, de a szerelmesek cukrozottnyáldalait leszámítva az egész vetítési idő alatt folyamatosan patakzik a könnye. A röhögéstől. Tudja, mely poénra mi következik, röhög előre, közben, majd percekig utána is, amíg egy újabb geg ki nem szorítja a korábbi emlékét. Másfélóra színtiszta boldogság, önfeledt káröröm. Győz a jó, vész az ármány. Felszabadult pofátlanság. Mókás bajuszok, csigásak a fürtök, billentyűkön fürgén jár a kéz.

Bálterem, kajla szőr az orr alatt, csálén fejbecsapott farsangi kalapocska, finomkodó érdeklődéssel tenyérbe helyezett áll, búgó hangú odahajolás: „Szeretne táncolni, hölgyem?” Öregedő, pénzes, dús dekoltázs felcsillan, ugrik boldogan: „Ó, igen!” „Na, mer’ én nem!” – flegmán lusta elfordulás. Abbahagyhatatlan vihogás. A píszí, a nőügy, az ezüst évek tisztelete petrezselymet árulva duzzog a sarokban. Hát ez? Hogy?

Ennyit röhögni legfeljebb Dodón, a zsokén van mód. Az is bajszos. Meg néma. Legalább nem énekel. Filmmúzeum. Földszint közép. Egyetemi előadás helyett. A csoporttárssal. Az is bajszos. Halmozottan titkos. A katalógus, ja, és a csatolt részek miatt. De most nincs veszély, szorgos délelőtt, akadt béraláíró is. Stróman. Van, ki e szót nem ismeri? Helyetted? Persze. De egyszer lesz majd egy kérésünk! És ha van, az ember szó nélkül maga is aláír. Kétszer. Második esetben nagy galambbetűkkel, kicsit megdöntve. Vagy kutyára vigyáz, ha a barátnő azt mondta, csak sétáltatni szalad le egy kicsit, pedig nem. Így dukál.

Akadálytalan hát az önfeledt mulatozás. Csak nem szabad hangosan, nagyon hangosan. És édesen. Mert felismerszik. Mert a konziban is lappang a délelőtti bűn. Tanítási időben Dodó. A hátsó sorokból. S az érzékeny zenészfül szétszálazza a hangokat, kiszűri az ismerős kacagást. Aztán a burleszk majdnem tragédiába csap. A vád- és védőbeszéd ugyanarra alapoz. A bűnösség és az ártatlanság bizonyítéka egy, a film alatti nevetés megszakítatlan trillája. Na, ugye, hogy nem csinálhattam közben semmi mást! Ez végül is meggyőző. Áldott légy, méltatlanul feledett Dodó, emberiség megmentője!

Még a végén morális fenntartásai vannak. A lelkiismerete furdalja. Ezért jönnek elő a múlt bűnei. Lehet, hogy szégyelli ezt a játékot? A vizslatást? Nem mer másnap ránézni arra, kinek birtokba vette a történetét? Lehet, fél, hogy beletrafált? Zavarba jön az ismeretlen ismerőstől? Nem akarna a helyükbe kerülni?

“Ez a kötelesség summája: Semmi olyat ne tégy másokkal, amely neked fájdalmat okozna, ha veled tennék.” (India, Kr.e. 1. és Kr.u. 4. sz. között, Mahabharata 5:1517) Na, jó, gáz a konzerv-gondolat, de legalább a Biblia-idézetet sikerült ügyesen elkerülnie. Macerás az egyéniségre törekvés. Még szerencse, hogy ezek, ha bölcseket akartak mondani, mindig szörnyen hasonlókat találtak ki.

Hrrrr. Már tényleg semmi nem jut igazán új az eszébe?

Szerző: Szász Kata
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Török Monika: Szakácskönyv

Végy egy nagy fej vöröshagymát, vágd apróra. Lassú tűzön melegíts fel egy kis libazsírt, dobd …