Home / RÉZANGYAL / Szász Kata: A nyolcas buszon – Cluny gobelin

Szász Kata: A nyolcas buszon – Cluny gobelin

Az első gondolata az volt, mikor felszálltak s meglátta őket: Atyaisten, de szépek!
Hosszú-hosszú haj, álmos, seprős szem, szemtelenül lendületes orrocska, durcás, de cseppet sem szelfi-csücsöri száj. Pont annyira elrajzolt furcsa, szabálytalan vonások, amelyek a szépet gyönyörűvé teszik. Az a ritka arc, amelyik profilból tán még sokkal igézőbb, mint szemből. Igaz, főleg csak úgy látja. Az orrát duzzogva a fiú mellébe fúrja, pont az álla alá ér neki. Álmos ugyanis.
A fiú is csodaszép. Nem is tudja, miért. Jó, persze, hogy magas, van valami szakállféléje, de még sem hiszi, hogy ezért. Hiszen inkább vékony, kicsit kócos, nem az a világcsászára fajta. Ki tudja, hány éves, de biztos mindenki ismeri azt a típust, akiből árad a nyugalom, a szelíd férfierő, anélkül, hogy tenne bármit is érte. Méltósága van. Ugyan nem tartja számon épp, elvégre mindenki láthatja, neki dolga van most, itt van ez a lány, igazán megérthetjük, ő felel érte, ő vigyázza.

Kicsit az egész busz rájuk figyel. Nagyon feketék. Feketék a hajak, a ruhák, fekete a bakancs, fekete a széles karimájú hippi-kalap is a lánykán. Fényesen feketéllenek a reggeli szürke tömegben. Az utazóközönség némi csodálattal, ki-ki irigységgel telve elkönyveli őket, majd unottan merednek tovább szeretett, édes kütyüjükre.

Már nem látják, hogy amint ezek sudáran ott állnak a busz közepén – bíborszín apróvirágos kárpit omlik le mögéjük, s a bámész utas ölébe hajtja fejét egy kicsiny fehér egyszarvúcska.

Ők se veszik észre. A lány úgy kapaszkodik a fiúba, mintha fuldoklástól menekülne, összefonódik vele, a fiú meg csak tartja szorosan. A hülye kalap borzasztó útban van. Nyiklik-nyaklik a karimája, nem lehet tőle bújódzkodni, sem féltőn lepillogni. Dobják is félre, mint haszontalant, a világnak szólót. Csak egymásra figyelnek. Egymással hallgatnak.
Azt hiszi, még sosem látott ilyen szépet. Ennyire szerelmeset. Pedig nem ölelkeznek, se nem csókolóznak. Nem beszélnek. Csak összenőnek. Egy tőről fakadnak. Fonódnak

Egy pillanatra a rég elfeledett ismerőset érzi – lepke lebbenti meg szárnyait a gyomrában.

Mindig ugyanakkor, pont ott szállnak fel. Már keresi őket a szemével. A sokadik héten melléjük szorítja őt az emberprés. Mielőtt leszáll a Felszabtéren, nagy bátran odaszól a kislány feje fölött rá pillantó fiúnak: „Fényesebbek maguktól a reggelek!”.

Eztán, ha találkoznak, néma összenézős bólintás a fiúval.

Hónapok telnek így. Később jönnek rettenetes hetek, szétesés, kapkodás, időnek kergetése. Kicsit később indulna? Nem látja, sehogy sem látja őket. Szomorkodik egy kicsit, majd az egészet el is feledi.

Aztán most tegnapelőtt újra. De az arcocska sápadt kalács, a fiú vonásai elkenődtek, táskás a szem, borzasabb a haj. Továbbra is hallgatnak. Továbbra is szorosan fonódnak. Biztos semmi baj, csupán ő szorong, hogy jaj, ez a hallgatás ne az a hallgatás legyen!

Ugye, csak ők is utálják télen a korai felkelést?

Szerző: Szász Kata
Forrás: Huppa

Olvasta már?

Ferber Katalin: Tesók

Ekkor még csak ketten… A kislány három éves, a kisfiú öt. Önfeledten nevetnek, látszik, hogy …